Pavol Rankov a szlovák irodalom egyik nagyágyúja, az Európai Unió Irodalmi Díjának birtokosa, publicista, egyetemi tanár, rádiójátékok és filmforgatókönyvek szerzője, akinek a magyar olvasók körében is töretlen a népszerűsége. A szerzőnek 2023-ban, a Kalligram kiadónál megjelent A kis dunai háború című regénye rajta volt a KULTer legjobb világirodalmi KULTkönyveinek listáján (megelőzve például a Nobel-díjas Alice Munrót). A Könyves Magazin pedig nem sokkal a megjelenése után előbb a hét könyvének választotta, majd a legjobb húsz világirodalmi könyv közé sorolta 2023-ban. A kis dunai háború fordításáért Vályi Horváth Erika (aki a Klinikát is jegyzi fordítóként) Madách-díjat kapott.
A Klinika a szerző hatodik, magyarul megjelent kötete. A tavaly – a Bázis Irodalmi és Művészeti Egyesület mellett – alakult Abacus+ Kiadó gondozásában jelent meg, a Context sorozat részeként.
„Ez a szerző negyedik könyve, amelynek én lehettem a magyar hangja. Ezt a regényt sokkal személyesebbnek érzem, mint az eddigi szövegeit, úgy vélem, rétegzettebb a történet is a filmszerűségével és az öngondoskodás fontosságát felvető kérdéseivel” – mondta Vályi Horváth Erika fordító a Vasárnapnak.
A könyv főszereplője egy idősödő férfi, aki hét napon át hétszer „indít ostromot” egy klinika ellen. Az egyetlen lehetőségét a gyógyulásra abban látja, ha sikerül bejutnia a klinika egy bizonyos professzorához. De a professzor hol idő előtt befejezi a rendelést, hol Bécsben folytatja, hol pizzafutárokat idéző, foltvarrott nadrágban fut tova, hol meg sem érkezik, hol csupán egy géphang a telefonban, hol helikopterrel menekül a tetőről a kórházi tüntetés elől.
„Ha a professzor...” – ezzel végződik minden egyes fejezet. Ha megvizsgálja, ha végre ő teszi fel a kérdéseit, ha vele beszélhet, ha meglesz a rendelő ajtajának száma... vagy legalább az emelete, a folyosója. „Ha a professzor teljesen vagy akár csak részben is megváltoztatna...”
Közben nem csak magához a professzorhoz, de már a klinika épületébe való bejutás is jó pár, a magyar olvasó számára is ismerős akadályt hoz. A fotocellás üvegajtó természetesen zárva van, hol munkások szerelik, hol nem nyílik, mert szombat van, hol tüntetők állják el a bejáratot. Korunk hétköznapi hősének nem marad más választása: megkeresi a hátsó ajtót, ami a fűtőházon át az épület valamelyik mellékfolyosójára visz, átverekszi magát a szemetes konténereken, hogy a hátsó vasajtón át bejusson, máskor egy felbőszült recepciós háta mögött settenkedik, vagy (két félpucér női beteg segítségével) egy emeleti ablakon mászik be az épületbe.
„Pavol Rankov patikamérlegen adagolja, alig vesszük észre, mi itt a normális, hiszen az életvalóságunkból ismertek, így bizonyos fokig normálisnak tűnnek a körülmények. Éppúgy kérdés az is, hogy ki a normális” – írja Görözdi Judit az Új Szóban megjelent recenziójában.
A fűtő ezen a klinikán maga is műkedvelő lélekbúvár, aki pácienseket ajánl a professzornak – mint kiderül, valójában a fűtő ajánlása alapján a leggyorsabb hozzá bejutni. De mindezt a sok egyforma recepciós egyike bőszen tagadja, sőt, személyes sértésnek veszi, szerinte főhősünk már a fűtő puszta említésével is elásná magát a professzornál, ellenben az ő recepciósi ajánlása a biztos siker útja. Persze másnapra a nőnek nyoma sincs, kirúgták vagy sem, megjelenik viszont egy asszisztens. De a számos asszisztens egyikéről kiderül, hogy pszichiátriai beteg, ahogy a felmosóvödörrel mászkáló takarítónő is az (volt), a heges csuklójú, folyosón várakozó – valódi? – pszichiátriai beteg viszont tűélesen elemez, analizál, látszólag azonnal átlátja a problémát, és közben nyomatékosan felhívja a főhős figyelmét arra, hogy a professzor társaságában mindenképpen kerülje az öndiagnózist és az idegen szavak használatát.
A klinika egyes szárnyait folyosók szelik át és ketté, sötét sarkok vannak ott, ahol napfényes ablakoknak kellene lenniük, és fordítva. Tiltott, személyzeti és a pórnép számára is használható liftek vezetnek ki tudja, hova, az asszisztensek beléptetőkártyái csak bizonyos emeletekre szólnak, és ha a tiltásokat megszegik, vörös fények, figyelmeztető jelzések és szankciók következnek. A professzor szobaszáma sem egyértelmű, rendelőkből több is van neki, az egyikben kikérdez, majd átpasszol másvalakinek, a másikban két, egymásnak háttal ülő beteget egyszerre kérdez, hogy amíg az első válaszol, a másik gondolkodjon a válaszán. A kirepedt műbőr székes váró hatalmas, freskós mennyezetű rendelőbe nyílik, de hét nap alatt sem derül ki, melyik emelet melyik folyosóján is várna az a bizonyos megváltás, ha egyáltalán...
Mindeközben ez a családi, párkapcsolati és egzisztenciális válságban lévő férfi, a maga mélységesen mély gyászával, a nemzetközi hírű professzor hajkurászása közben lassan egyre inkább újra belsővé teszi a korábban magától minél messzebb, egy állandó kívülbe helyezett problémáit. De képes-e egyáltalán, s ha igen, milyen mértékben képes a ma embere az önreflexióra? És hol a határ korunk mindent erősen túlpszichologizáló divatja és az egészséges öngondoskodás között?
A szerző tűpontosan adagolja a történetet, a Klinika lendületes, dinamikus olvasást ígér. Pavol Rankov finom iróniával megírt könyvében pergő párbeszédek zajlanak, és feszes, szinte filmes vágásokat idéző jelenetek váltják egymást – egészen a hetedik napig. A főszereplő belső, záró monológjának erőteljes, gyönyörű, megrázó mondatai tükröt tartanak elénk. Piszok nehéz, tudom – de hajlandóak leszünk-e mégis belenézni?
Pavol Rankov: Klinika. Ford. Vályi Horváth Erika. Abacus+, 2024
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.