Gyurkovics Zsuzsa: „Elfogadom, ami van”

Beszélgetésünk során váltogatjuk is gyakran a két nyelvet. Ő bizonyára azért, mert jött végre valaki, akivel a szülői házból hozott szlovákot használhatja, én meg a legváratlanabb pillanatokban a szókincsét és az emlékezőtehetségét teszem próbára. Így legalább azt is leírhatom: egyetlenegy nyelvtani hibát sem ejtett, úgy ragoz, mint annak a rendje, és szlovákul is ugyanolyan választékosan fejezi ki magát, mint magyarul.

Tótkomlóson, ahol felnőtt, ma is sokan beszélnek szlovákul. Závada Pál is onnan származik. Híres regényét, a Jadviga párnáját is onnan hozta.
A Palkó! Tőlünk a negyedik házban laktak. Minden másnap jött a fiamhoz. Mi azt szoktuk mondani, aki igazán tud nevetni, annak tótkomlósi a szíve.

Olyan szépen éltek ott akkoriban az emberek? Az édesapja, ugye, cipőfelső-készítő volt?
Nem, nem, szívem! Annál ő sokkal több volt. Lábbelikészítő. Mindig kitalált valami olyat, amit nem lehetett látni sehol, egyetlen kirakatban sem. Akármit rendeltek tőle, ő azt megcsinálta. Az ipartestület elnöke volt. Nagyon okos, kedves, drága, jó ember. Sajnos korán meghaltak a szüleim. Édesanyám tüdőgyulladásban. Akkor még nem volt antibiotikum. Édesapám imádott fürödni. Hőség volt. Elájult a zuhany alatt, és már nem állt talpra. Budapestre járt bőröket vásárolni. Nálunk az egész család szlovák volt, de mindenki tudott magyarul. Négyen voltunk testvérek. Az ikrek, két fiú, a nővérem és én. Apám mindannyiunkat iskoláztatott. Az összes rokonom tanár volt. Hat tanárnő van még most is a családban. Kérdezted, hogyan éltünk. Szeretetben. Mindenki átjárt a szomszédjához. Főleg, ha sült a lángos. Egyébként sokan települtek vissza, az akkori Csehszlovákiába, főleg Ipolyság környékére. Kaptak ott házat, de az nem volt olyan szép, mint amit Magyarországon hagytak. Apámnál tizenkét segéd dolgozott a műhelyben. Ő volt Békés megye, sőt majdnem egész Magyarország legjobb cipésze.

Tőle kapta a legszebb topánkákat?
Azt nem mondhatom. De ő vitt bálba. Vele táncoltam. Amilyen cipőm volt, abban. Apámat csak az ipar, a kultúra érdekelte. Tanult ember volt. Gimnáziumot végzett.

Mikor járt legutóbb Tótkomlóson?
Régen. Volt, hogy minden évben kétszer hazamentem. Már nem tudok menni, amióta eltört a lábam. Adtak egy botot, hogy járni tudjak. Bevágtam a szekrény mögé. Kézbe nem vettem. Inkább összeszedtem magam. Az utcára is kimentem, pedig elég meredek, láthattad. Most már nem enged a fiam. Kikönyörögtem magamnak két európai hírű sebészorvost. Ők műtöttek. Nem akartam, hogy elaltassanak. A gerincembe kaptam az érzéstelenítőt. Mindent hallottam, amit beszéltek. A férjem is sebész volt. Bár soha nem engedte meg, hogy bemenjek a műtőbe, nekem semmi nem volt újdonság, ahogy ott feküdtem. Végre megtudtam, mi az, hogy sebészet. Boldog voltam. Tudod, szívem, én már úgy fogadom el az életet, ahogy van. Elment az egyik fiam, a férjem, megéltem nagy bánatokat. Kisírtam magam, és bezártam a témát.

A tizenéves Zsuzsika milyen kislány volt? Szelíd, szófogadó?
Csak egy példa! Megkértem egy nap a nővéremet, hogy tolja ki apám biciklijét a sarokra, mindjárt megyek. És elszöktem otthonról. Szegedre mentem a Tisza-töltésen, amerre apám járt halászni. Mindig vitt magával, tudtam, hogy kell Szegedre menni. Figyelmeztetett, hogy ha oroszt látsz, bandzsíts!

Hogy csúnyácskának tűnjön?
Nehogy megkívánjon az orosz katona. Ez negyvennégyben volt. Három hétig egyfolytában vonultak az oroszok. Ültek a lovon, és beláttak a házunk udvarába a kerítés fölött. Minket nem bántottak. Apám nekik is mindig kitalált valamit. A puha szárú fekete csizma nagyon megtetszett nekik. Csinálta százával a csizmákat. Én még kislány voltam. Tizennégy éves. A nővéremre és anyámra kellett vigyázni. A szénakazalba voltak elbújtatva. Nem is találták meg őket soha. Én meg vizet hordtam a katonáknak.

Nem rettegett tőlük?
Soha senkitől nem féltem. Szlovákul beszéltem hozzájuk. Megértettük egymást. Semmi problémám nem volt velük. De amikor a Tisza-parton tekertem biciklivel Szegedre, akkor már valamivel nagyobb voltam. Cirkuszba mentem. Éjszaka az árokban aludtam. Nyár volt. Meg mertem kockáztatni. Elbújtam. A biciklit letakartam ágakkal.

Előbb a cirkusz, aztán a színművészeti?
Amikor közöltem apámmal, hogy színésznő szeretnék lenni, azt mondta, te nem leszel kurva, sehova nem mész, és lekevert egy jókora pofont. De nem tudta kiverni belőlem a gondolatot. Felvettek a főiskolára. Sinkovits Imre, Márkus László, Körmendi János, Gera Zoltán. Ők voltak az osztálytársaim. Micsoda tehetségek! Óriások! A kollégiumban négyen laktunk egy szobában. Psota Irén, Máthé Erzsi, Szemes Mari és én. Irén imádta a férfiakat. A patikából mindig én vittem neki a fogamzásgátlót. Kedves, becsületes lány volt. Halálszegény sorból jött, de ha kapott valamit, etetett-itatott bennünket. Máthé Erzsi árva lány volt. Elváltak a szülei. Hoztam neki Tótkomlósról a finom kolbászt. Élete utolsó hetében is feljártam hozzá. Meg sem tudott mozdulni. Feküdt a heverőn egész nap. De mint egy királynő. Szemes Mari Szeged tanácselnökétől vált el, amikor beiratkozott a színművészetire. Jól ellátták otthonról, de ő nem osztott meg velünk semmit.

Soós Imrét, a Körhinta Mátéját is személyesen ismerte?
Hogy ismertem-e? Halálosan szerelmes volt belém. Akkor még nem filmezett annyit, csak később. Kollégista szerelem volt a miénk. Én is halálosan szerelmes voltam bele. Egészen más ember volt, mint a többiek, a pestiek. Tiszta lelkű, kedves. Nem a romlott, városi világ gyereke. Nem sokáig tartott a szerelmünk. Hét hónapig.

Melyikük mondta ki, hogy vége?
Én. Megtudtam, hogy mással is elment.

És képtelen volt megbocsátani neki?
Semmit! Senkinek!

Lelkileg is eltávolodtak egymástól?
Mellettünk lakott Perjés Hedviggel, a feleségével. Ugyanabban a házban, csak az udvari részben. De csak egy napig. Ott lettek öngyilkosok. Én a férjemmel laktam ott, de mi éppen akkor nem tartózkodtunk otthon. Nem is tudtam róla, hogy ők odaköltöztek. Ez volt a szerencsém. Két napig nem is tudta senki, hogy végeztek magukkal. Hozzám is már csak akkor jutott el a híre, amikor rájuk törték az ajtót, és holtan találták őket. Mi a házban nem is találkoztunk. Akkor már volt egy kisfiam, a Gábor.

Orvos férjével aztán öt évre Németországba költöztek. Nem sajnálta az itthon hagyott színészi lehetőségeket?
A gyerekeim megtanultak németül. Perfekt. Én is. Lipcsében éltünk.

Híres pályatársa, Ferrari Violetta Münchenben telepedett le. Van egy közös filmjük, a 2x2 néha 5. Kapcsolatban voltak?
Átjártam hozzá. Olaszországban is voltam nála, amikor Pisában lakott, hat kilométerre a ferde toronytól. Fotósoknak adta ki a müncheni házát, mert a tetejéről remekül lehetett fényképezni a várost.

Ön hogyan került be a filmbe?
Óránk volt a főiskolán. Jött Sinkovits Imre, hogy lent vár a kocsi, menj már! Géczy Dorottya helyett kellett beugranom, mert megbetegedett. Beültem a kocsiba, vittek a Hármashatár-hegyre, és már ment is a kamera. Egy perc alatt filmeztem.

Ez a legkedvesebb filmje?
Nekem nincs sok filmem. Színpadon sokat játszottam. Győrben, majd Budapesten a Nemzeti és a Madách Színházban, később a Vidám Színpadon. Azzal, hogy kimentem Németországba, elmaradtak a filmszerepek is. Nem nyugtalankodtam. Akkor szültem még egy gyereket.

A hangját, amely egyszerre illik sanzonokhoz, kuplékhoz, slágerekhez, kitől örökölte?
Anyámtól. Edith Piaf számait majdnem úgy énekeltem, ahogy ő. Majdnem! De mindig a szívemből.

Törőcsik Marival is még kollégista korukban kedvelték meg egymást?
Testvéri barátság volt a miénk. De igazán jó barátságba az élete végén kerültünk, Máthé Erzsin keresztül, akit ő is nagyon szeretett. Vele tárgyaltam meg Erzsit, az állapotát.

Volt idő, amikor nagyon sokat rádiózott. Hangjátékokba hívták, különböző szórakoztató műsorokba. Nem hiányzik?
Volna még kedvem ehhez-ahhoz. Pár nappal ezelőtt verset mondtam közönség előtt. Adyt nagyon szeretem. De a Rádióba már nem hívnak. Azt hiszik, öreg vagyok. Pedig engem mindig a legmodernebb irodalom érdekelt. A modern világ. Most is egész nap rádiót hallgatok. Nem tudok senkivel beszélgetni úgy, ahogy szeretnék. Egyszer a Rádióban Karády Katalinnal is találkoztam. A kapuban, futólag. Éjjel. Én mentem haza, ő akkor jött. Kedves volt. Mindenkire mosolygott. Nem álltunk meg, nem beszélgettünk. Csinos volt. Teljesen más, mint a többi nő. Csodálatosan öltözködött. Fehér vagy világos kosztümöt hordott. Ő már akkor készült el Magyarországról. Előbb a barátnője ment ki Amerikába, aztán ő. Ment utána.

Lenyűgöz a szellemi frissességével!
Mindenkitől ezt hallom, én meg csak csodálkozom. Meg hogy én milyen jól nézek ki!

Lehet, hogy tejben fürdik, mint egykoron Kleopátra, vagy a világ legdrágább krémjeit használja?
Nem! Semmit! Az égvilágon semmit! A mamám gyönyörű volt. Unokáim vannak és dédunokáim. Szépek, okosak. A fiam is rendes, a menyem is rendes. Nincs hiányérzetem. A szeretet tart formában. És hogy semmin nem idegeskedem. Elfogadom, ami van. Tízkor megyek aludni, fél hatkor kelek. Kávét nagyon ritkán iszom.

Édesanya, nagymama, dédmama. Melyik a legjobb szerep?
Édesanyának lenni. Szükségem van a fiamra. Értelmet ad az életemnek. Mindent megmagyaráz, amit nem értek. Egyetemi tanár. Hét éve ment el a férjem. Én nem foglalkozom a halállal. Nem is félek tőle. Természetesnek veszem. Ezen senki nem tud változtatni. El kell fogadni. Sok ezer éve így megy az élet. Vége is van, nem csak eleje. Nem dumáltam sokat, szívem?

Egyáltalán. Minden szavát köszönöm.
Srdečne!

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 1-jei számában jelent meg.