Gladiátor II: Egy Róma nevű álom

Tizenhat év telt el Maximus halála óta, Rómára pedig időközben ismét rátalált a zsarnokság. Acacius római tábornok (Pedro Pascal) éppen Afrika egyik utolsó ellenálló városát igázza le a birodalom őrült császárainak. A hadifoglyok közül azonban egy titokzatos harcos (Paul Mescal) bosszút esküszik, újdonsült mestere (Denzel Washington) szerint pedig meg is kaphatja – a Colosseumban.

Cirkusz

A Gladiátor II vérbeli történelmi kalandfilm a legendás elődhöz méltó, lehengerlő látvánnyal és hangulattal. A korhű díszleteknek és vizuális effektusoknak köszönhetően a tálalás szinte hibátlan. Minden képkocka mögött látszik Ridley Scott vére, verítéke, néha még a nyújtózkodó vízió is sejthető, amit 20 éve még talán nem volt lehetőség valóra váltani. Ennyi év és tapasztalat távlatából pedig a rendezés is kiforrottabb, az akciójelenetek követhetőbbek, ám megtartották az első film egyedi, már-már színpadiatlan magaviseletét az időnként lezáratlan(nak tűnő) mozdulatsorokkal. Az idei felhozatalból talán csak a Dűne és a Furiosa tudnak vetekedni vele, már ami a monumentalitást illeti – az ilyen filmeket pedig mindig megéri nagyvásznon látni. Az összképből egyedül Hans Zimmer fantasztikus zenéje hiányzik, még ha tanítványa, Harry Gregson-Williams ügyesen mímeli is a stílusát. Felcsendülnek ugyan motívumok az elődből, és rendszerint működnek is, de sosem adnak hozzá a jelenetekhez, nem varázsolják lenyelhetőbbé a melodramatikus mondatokat, ahogy azt az első résznél tették. Pedig talán jól jött volna.

Kenyér

Egyszer úgy olvastam, hogy az első Gladiátort sokáig egyszerű bosszúsztoriként írták – majd egy ponton elkezdtek úgy viszonyulni hozzá, mint tragédiához egy férfiról, aki csak újra látni akarja elhunyt szeretteit. Így került annyi bensőséges, melankólikus mondat a szövegkönyvbe. A folytatásnál ez a váltás sosem történt meg. A cselekmény sosem mélyül el, nem is hat meg különösebben, még ha szereplői kellően kibontottak és érdekesek is. Ha azonban sikerül ráhangolódnunk a történet ritmusára, azon kaphatjuk magunkat, hogy az év egyik legizgalmasabb hullámvasútján ülünk. Üresjárat szinte egyáltalán nincs, a csavarok hatásosak, egy ponton pedig azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, mi fog történni – ez pedig az egyik legnagyobb dicséret, amit modern mozifilmnek adhatok. Remekül szórakoztam, ez az igazság. Karizmatikus sztárokat, profin megkoreografált akciójeleneteket, kielégítő katarzisokat kaptam. Mindent, ami az első filmet naggyá tette, csak modern köntösben.

Hogy van-e olyan jó film a Gladiátor II, mint az elődje, azt nem tudom. A kérdést is feleslegesnek tartom. Eltelt 20 év. Teljesen mást vár a közönség, teljesen másra bólintanak rá a stúdiók. Azt tudom, hogy ez a legjobb, amit ettől a műfajtól jelenleg kaphatunk. Ha pedig levesszük a nosztalgiaszemüveget, szerintem beláthatjuk, hogy ez távolról sem tragédia.