Gérard Depardieu – A botrányhős, aki Prágában rakott fészket

Nem verte fel a luxus korai éveiben. Chateauroux-ban, a szülői házban hatan voltak gyerekek. Apja és anyja: két egymás mellett elvérző vesztes. Két ember, akik állandóan üvöltöznek egymással, a szenvedély és a gyűlölet emészti fel idegrendszerüket. Köztük a gyerekek: más és más világ. Ő 1948 decemberében született. Mint valami szörnyű karácsonyi ajándék. Anyjától többször is hallotta: „Azzal, hogy a világra hoztalak, majdnem halálba küldtem önmagamat”.

Öntörvényű, kezelhetetlen kölyök volt. Becsületes pénz ritkán került a zsebébe. Imádott seftelni. Leginkább az amerikai katonai bázison. Whisky, cigaretta, miegymás. Tizenhárom évesen már férfitermete volt, mindenre kész kezekkel, riasztó ormánnyal. Ő volt a hazudós gyerek a családban. Utána jött még három. Egyik sem lett olyan rossz fiú, mint ő. Jean Gabin, Yves Montand, Francois Truffaut mégis örökbe akarták fogadni őt, a tékozló fiút, aki szégyentelenül vadnak nevezte az anyját, apacsnak az apját. De akármilyen szörnyűségeket követett is el, valahogy mégis szerethető maradt. Bűnei sorra megbocsáttattak, gerincét nem törte meg semmiféle stikli, lopás, ökölharc. Talpon maradt akkor is, amikor a fia, Guillaume itt hagyta a földi létet.

Erős ember. Igazi monstrum. Javíthatatlan komédiás. Ő máshogy jellemzi magát. „Én csak egy állat vagyok, egy állat, aki harap, ha láncra akarják verni.”

Moszkva, 1987

Kivételes filmfesztivál volt az! Valóságos sztárözön az akkor még büszkén álló Rosszija Szállóban. Megjött Robert De Niro, Antonio Gades, Federico Fellini és Giulietta Masina, Gian Maria Volonte, Nastassja Kinski. Szép sorjában mindenkivel találkoztam, de úgy istenigazából mégis őt vártam. Depardieu-t, hogy korán elvesztett barátjáról, Patrick Dewaere-ről faggathassam, aki akkor már öt éve nem élt. 1982 nyarán, máig felderítetlen okok miatt harmincöt évesen végzett magával.

Depardieu és Dewaere testi-lelki jó barátok voltak. Dewaere is harmadik gyerekként született, aztán lett még három testvére. Ugyanaz a felállás, mint a Depardieu családban. Patrick már négyévesen filmezett, Gérard kamaszként állt először kamera előtt. 1969-ben egy párizsi motorszervizben Café de la Gare néven létrejött egy kisebb színtársulat. Itt kezdte el színészi pályáját és itt kötött életre szóló barátságot Dewaere és Depardieu, és a mindkettőjükért egyformán rajongó, mindkettőjükkel meghitt kapcsolatot ápoló Miou-Miou. Ők hárman együtt később olyan filmeket vittek sikerre, mint a Herék, avagy a tojástánc, majd később a Készítsétek a zsebkendőiteket!, amely 1978-ban a legjobb külföldi film Oscar-díját nyerte el. Erről is hallani akartam Depardieu-t, e csodás trió szabadszájú, szabad lelkű és szabadon gondolkodó tagját.

Depardieu alaposan megváratott Moszkvában. Hazai kollégáim közül már mindenki összefutott vele a hotel recepciójában, egyedül én nem estem az útjába, vagy inkább ő nem az enyémbe. Hiába vadásztam rá, napokig a közelében sem jártam. Míg egy éjszaka, a Rosszija bárjában, ahol akkor már hektószámra folyt a vodka, a Moszkovszkaja és a Sztolicsnaja, hirtelen egymásba ütköztünk. Ez már a peresztrojka ideje volt, Gorbacsov hősi érája.

Gyötrelmes út vezetett a pulthoz. Alig lehetett lépni a tömegben. Ha úgy gondoltam, hogy már csak karnyújtásnyira vagyok a céltól, abban a pillanatban messzebbre sodródtam. Amikor végre odakerültem, azt hittem, a belemet nyomják ki, úgy odapréseltek a pulthoz. Pontosabban egyvalaki nyomott oda, de egy mamut erejével. A fejem fölött rendelt nem kis hangerővel. Nem oroszul, nem angolul, nem franciául. Ő is csak annyit mondott, hogy vodka! Levegőhöz is alig jutottam, nem még szóhoz. Hátranéztem. Depardieu állt mögöttem. Hosszú karjával nyúlt az itókájáért. Mindeközben összeért az orrunk. Én döbbenten néztem, ő meg a szemembe röhögött szépen. De minden pardon nélkül. Viszont még aznap este megbeszéltük, vigaszdíjként mesél nekem Patrick Dewaere-ről.

„Robbanékony, hirtelen haragú fiú volt – emlékezett másnap. – Sötét viharok dúltak benne. Ha jókedve volt, bármire rá tudtam beszélni, ha úgy érezte, az egész világ ellene van, mélyen magába zuhant. Amikor a Tojástáncot forgattuk Bertrand Blier-vel, egy reggel kisírt szemekkel, feldúlt lélekkel tört rám a szállodai szobában. Úgy beleélte magát a film egyik jelenetébe, hogy azt képzelte, Miou-Miou a valóságban is hozzá tartozik, én meg elszeretem tőle. Tabudöntögető film lett ez két férfi és egy nő különös kapcsolatáról. Volt, hogy Patrick és én kerültünk össze az ágyban. Nem okozott gondot egyikünknek sem beleélni magunkat ebbe a fura helyzetbe. Patrick érzékeny fiú volt, aki két végén égette a gyertyát. Gyakran kokettált a halállal. Szóba is hozta sokszor. Nem félt tőle. Ugyanakkor élni is nagyon szeretett. Szenvedéllyel, gátlástalanul. Hogy mennyi baromságot elkövettünk a forgatás idején! Züllöttünk, mint az állatok. Meggondolatlanul sodródtunk egyik őrültségből a másikba. Önpusztító életet éltünk mindketten, de voltak meghitt, nyugodt pillanataink is. Olyankor úgy ültünk egymás mellett, mint két megfáradt harcos. Szerettük egymást. Nem lepődtem meg, amikor utolért a hír, hogy végzett magával. Ő is a maga törvényei szerint élt.”

Trencsénteplic, 2010

Bottal a kezében száll ki a kocsiból, ujja befáslizva. Lomhán lépdel, akár egy fáradt oroszlán. Díjat kap. Ünnepelni fogják. Tetemes életművéért réztáblát kap a Dicsőség hídján. Széles gesztusok, dübörgő mondatok, erős hahoták.

Észreveszi, hogy az ujját lesem.

„Elvágtam. Húst szeleteltem. Éles volt a kés.”

És a bot? Nincs még korán? – kérdezem.

„Balesetem volt Párizsban. Motoron ültem, belém hajtott egy taxi. Örülök, hogy csontrepedéssel megúsztam. Ripityára törhetett volna a lábam. De így is bele-belenyilall a fájdalom. Érzek minden egyes lépést.”

Előveszem a könyvét, amely nemrég jelent meg magyarul. Még mielőtt letenném elé, villámgyors mozdulattal kiveszi a kezemből. Zakója belső zsebében megtalálja a tollát, és már írja is, hogy g. depardieu. Így, csupa kis betűvel. Mint egy szelíd kamasz, aki a bélyegalbumára biggyeszti oda a nevét.

A francia mozi legyőzhetetlen bölénye, írják róla világszerte.

„Büszke vagyok rá” – mondja. És még mire, kérdezem.

„A boraimra – vágja rá abban a minutumban. – Parasztember vagyok. Borászati leckéket vettem neves szőlősgazdáktól. Tudom, miben különbözik a cabernet, a syrah, a chardonnay, a grenache… Tudom, melyik bor való ivásra, és melyik kóstolásra, mi a különbség rövid erjesztésű és az igazán nemes bor között.”

A paraszti életforma sokkal közelebb áll hozzá, mint a városi, közli határozott hangon.

„A föld, a föld, a föld! A jól termő föld! Aztán a termés, a szüretelés! Ez a legszebb, amit birtokolhat az ember.”

Ez is ő. A „sokéletű” Depardieu. Filmekben a beatnik, a betörő, a postás, a gyilkos, a rendőrbiztos, az ügyvéd, a kardinális, a kardiológus, a sajtárus. A szerelmes Cyrano, a titokzatos Monte Cristo, az üldözött Jean Valjean, a nagy étvágyú Rodin, a mesterszakács Vatel, a rendőrminiszter Fouché, a hódító Kolumbusz Kristóf, a bivalyerős Obelix, a plebejus Balzac, a szenvedélyes Dumas, a sátáni Raszputyin, a lánglelkű Danton.

Prága, 2025

Szembejön velem a Lőportorony közelében. Egyedül, ráérősen lépdel, homlokába húzott sapkával a fején. Megszólítsam, ne szólítsam, pillanataim vannak, hogy eldöntsem. Ráköszönök. Megáll. Elnézést kérek, bemutatkozom, hogy már Moszkvában is, meg Trencsénteplicben… Ő csak néz, várja, mivel folytatom. Tudom, hogy hónapok óta Prágában él morva szerelmével, aki tizennyolc évesen került ki Párizsba, és ott lett ma már jó nevű gyártásvezető. Így találkoztak először, ebben a felállásban. Aztán tíz évig semmi. Mindketten más utakon jártak. Míg egy nap újra összehozta őket az élet, és már nem váltak el.

Magda Vavrušová azóta odaadó párja a nála huszonnyolc évvel idősebb Depardieu-nek. Nem zavarja annak gazdag érzelmi múltja, sok botránya, zűrökkel teli magánélete. Az sem, hogy egykor Mečiar-párti volt, aztán Putyin oldalára állt, Oroszországba költözött, és 2013-tól orosz állampolgár. Kitart mellette a legnagyobb balhéi közepette is.

Morvaországban, Magda Vavrušová szülőföldjén hamarabb látták őket együtt, mint Prágában. Depardieu gyorsan megszerette párja családját, rokonait, földijeit. És persze a morva borokat. A cseh konyhának azóta híve, hogy megismerte Magdát. Nyolc éve tart a kapcsolatuk.

Depardieu áll velem szemben a járdán, kérdezem, hogy érzi magát mostanában, de még csak fél szóval sem utalok arra, hogy a párizsi bíróság bűnösnek ítélte két nő szexuális zaklatása miatt. Az érdekel csupán: milyennek látja Prágát és a cseheket?

Nincs düh, egy fikarcnyi ingerültség sem hangjában, nem jelzi, hogy hagyjam őt, hadd menjen az útján. Készségesen közli velem, hogy szereti a cseh kultúrát, olvasta Milan Kundera regényeit, szereti Milos Forman és Jiří Menzel filmjeit, de megemlíti Jan Svěrákot is, meg a Kolját, mert az is felettébb tetszett neki. Franz Kafka is nagy kedvence, most épp az egykori iskoláját nézte meg, pár utcával odébb. A szecesszió nagymestere, Alfons Mucha képei is lenyűgözik. Nem csodálkozik Sarah Bernhardt-on, aki egykor vele készíttette színházi szerepeinek a plakátjait. Mucháért ma is rajonganak a franciák, állítja. Nem olyan nagy kör, amit most az Óvárosban megtett. Az Orloj közelében bérelnek lakást egy csendes utcában, amelyet nem áraszt el a turisták hada. Szereti a környéket, főleg a kisboltokat. A pékséget, a hentest, a kis sörözőket. Bármelyikbe ül is be, senki nem zavarja. Nem firtatják, hogy került oda.

Kimozdul néha a városból? – kérdezem.

„Igen, motorkerékpárral járom a környéket. Magda nem igazán örül, amikor elhajtok otthonról, pedig tudja, hogy szelíd motoros vagyok.”

Nem faggatom tovább. Merci beaucoup, Monsieur Depardieu. Au revoir! Beszél franciául? – kérdezi. Annyit, amennyit most hallott tőlem, folytatom angolul. Kezét nyújtja, elköszön. Halvány mosoly ül az arcán. Aztán lehet, hogy már morog magában…