Mindent a művészetért, gondolhatta, miközben szorgalmasan tisztogatta Karlovy Vary fesztiválpalotájának vörös szőnyegét – egy rövidke videóklip kedvéért. Bent, a színpadon, ezernél is több néző előtt Daniel Brühl, a fiatal spanyol–német színész üvegszoborral a kezében szelfizett. Ausztrál kollégája, Geoffrey Rush ezalatt a mozi előterében porszívózott felelőssége teljes tudatában, s közben ábrándosan nézegette a Kristályglóbusz mellette kiállított másolatát.
Hogy ő, a dicsérendő munkát végző takarító vajon mikor kap ilyet? Úgy tapadt arcával a vitrin falára, akár egy ötéves gyermek karácsonykor a fagyos ablakra, a Jézuskára várva. S ahogy fél füllel a színpadi dicshimnuszt hallgatta, elirigyelve kicsit a díjat Európa ünnepelt sztárjától, egy pillanatra meg is feledkezett a lába mellett búgó porszívóról.
Nem egész hatvan másodperc a film, Geoffrey Rushnak azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy felvillantsa rendkívüli tehetségét.
Csók a 25. oldalon
A fesztivál „szerződtetett” takarítójával ellentétben Geoffrey Rushnak van már Kristályglóbusza. Két évvel ezelőtt kapta gazdag életművéért. Az idén már zsűrielnökként volt jelen a mustrán, és a végén azt mondta: mind a tíz ott töltött napját élvezte. Felesége, Jane Menelaus ausztrál színésznő társaságában utazott Karlovy Varyba. Játszottak is már együtt egy filmben. Rush a híres pornográf írót, Sade márkit alakította Philip Kaufman rendezésében, párja a márki feleségét. Sztárallűröktől mentes művészek mindketten. Úgy tudtak végigsétálni a Kolonnádon, hogy valósággal beleolvadtak a város forgatagába. Mint két, helybéli átlagember.
Valóban azért vállalta el Sade márki szerepét, mert a forgatókönyv 25. oldalán az állt, hogy… – kérdezném tőle, de csak eddig jutok a szavakkal, mert dörgedelmes hangon közbevág:
„Igen. Azt olvastam, hogy Sade márki megcsókolja hűséges rajongóját, Madeleine-t, akit Kate Winslet alakít a filmben. Persze, hogy azonnal igent mondtam a rendezőnek. Kate bájos teremtés. Megcsókolnám én most is, ha itt ülne!”
Otthonérzet a cseheknél
De ki is ez a kedélyes, a szigorúság leghalványabb jelét sem keltő, nagy termetű, hetvenhárom éves férfiember, aki Karel Čapek regényei és Milos Forman filmjei hatása alatt büszkén hangoztatja: Európában egyetlen helyen tudna csak gyökeret ereszteni: Csehországban?
„Ide húz a szívem. Közétek tartozom – szólt a közönséghez, nem kis ovációt kiváltva. Ha John Fitzgerald Kennedy azt mondhatta: Ich bin ein Berliner (Berlini vagyok), akkor büszkén jelentem: Jsem Čech!” Mondta ezt azért is, mert két filmje, A nyomorultak és a Senki többet külső felvételei Prágában, Žatecben és Liberecben zajlottak, s az ott töltött hetek-hónapok alatt alkalma nyílt megismerni a cseheket.
„Húszéves koromig el sem hagytam Ausztráliát. Queenslandben nőttem fel. Anyám elárusítónő volt, apám könyvelő. Miután elváltak, bánatomban beléptem egy színjátszócsoportba. Később a tudásvágyam hajtott Európába. Előbb Londonba, ahol rendezést tanultam, majd Párizsba, ahol a pantomim érdekelt. Jacques Le Coga híres iskolája. Bolek Polívkát is a pantomimnek köszönhetően ismertem meg Párizsban. Ő volt az első cseh az életemben, akire felfigyeltem. Nem sokkal azután, hogy eljátszottam az Egy őrült naplóját, megismertem Jane-t, és 1988-ban összeházasodtunk. Két gyerekünk van. Angelica harminckettő, James huszonkilenc éves.”
A fordulat éve
Hazatérve Ausztráliába, negyvenöt éves koráig csak színpadon játszott. Az ország különböző társulataiban Beckett, Csehov, Shakespeare, Oscar Wilde hőseit alakította, de a filmesek 1995-ig nem is tudtak róla. Említésre sem méltó, kis filmszerepei után megkapta David Helfgott, a zseniális zongoraművész szerepét a Ragyogj! című ausztrál drámában. A zsarnok és szadista apja hatása alatt felnőtt fiúból súlyos viselkedési zavarokkal küzdő, zárkózott egyéniség, később világhírű művész lett.
„A Bolondot játszottam a Lear királyban, Popriscsint az Egy őrült naplójában, majd Einsteint, a lángoló elmét. Engem ilyen karakterek találnak meg. Helfgott-tal és a családjával már jóval a forgatás előtt felvettem a kapcsolatot. Többször meglátogattam őket. El akartam sajátítani David beszédstílusát, a mozdulatait, a kézjátékát. De nem volt egyenes az út, amely a szerep megszerzéséhez vezetett. Voltak pillanatok, amikor már le is mondtam róla. Rengeteg beszélgetés, próbafelvétel előzte meg azt a napot, amikor a rendező, Scott Hicks kimondta, hogy ennyi volt, meggyőztél, készülhetsz a forgatásra!”
A színpad mint biztos pont
Hogy mit írt a naptárába 1997 márciusában, amikor Los Angelesbe utazott az Amerikai Filmakadémia díjkiosztó gálájára? Egyetlen szót: Oscar.
„Noel Coward, a híres angol színműíró Magánélet című, nagy sikerű darabjának a bemutatója után azt jegyezte a naplójába: Ma azzal a gondolattal ébredtem, hogy híres vagyok. Érdekesmód nekem ez eszembe sem jutott, miután átvettem az Oscart. Nem tagadom, átkozottul jólesett az elismerés, de a java, a diadalút később következett. Amíg Hollywood nagy urai azon töprengtek, hogy mit kezdjenek velem, milyen skatulyába dugjanak, azalatt én beutaztam a világot. A Ragyogj! révén rengeteg helyre eljutottam. Azzal persze tisztában voltam, hogy a hírnév egyszer elcsendesedik, és könnyen lehet, hogy megfeledkeznek rólam. Valahogy mégsem féltem. Azt mondtam: ha nem kapok filmszerepeket, akkor visszamegyek a színpadra. Az már biztos pont volt az életemben.”
A durcás majomlány és Charlize Theron
De nem csak jobbnál jobb filmszerepeket, szebbnél szebb színésznőket is kapott. Cate Blanchett-tel például kétszer is dolgozott. Charlize Theron is a kedvére való, akárcsak Keira Knightley. Egyvalakivel nem tudott csak zöld ágra vergődni: Chiquitával, a majomlánnyal A Karib-tenger kalózaiban. Időbe telt, míg megbarátkoztak.
„Attól a naptól fogva már én pelenkáztam a kislányt” – jegyzi meg kacagva.
A következő sztori már Chiquitáról jut eszébe:
„A Peter Sellers élete és halála komoly feladat elé állította a film sminkmesterét. Sellers ugyanis olyan szőrös volt, mint egy majom. Az én mellkasomon viszont egyetlen szőrszálat sem talál. Ragasztani kellett rám. De amikor Charlize Theront ölelgettem, végig az járt a fejemben, hogy jaj, csak át ne ragadjon rá a szőrzetem. Ennek köszönhetően nagy örömömre többször imitálhattuk, hogy szerelmeskedünk. A rendező újra és újra megismételtette velünk. Ő minden egyes alkalommal elnézést kért tőlünk, én viszont kimondottan élveztem a helyzetet.”
Csak egy zsák sárgarépa és a rengeteg bogáncs
Filmbeli férfipartnerei közül honfitársa, Mel Gibson és az angol Colin Firth kerül szóba. Előbbivel huszonnyolc évesen találkozott Sydney-ben.
„Estragont és Vladimirt játszottuk a Godot-ra várva című darabban. Mel huszonhárom éves volt. A külvárosban bérelt számunkra közös lakást a színház. Mindketten csórók voltunk. Főzni sem tudtunk, mert nem volt mit. Vettünk egy nagy zsák sárgarépát, és annak a levét ittuk. Egy évvel később Mel már sokkal jobban állt anyagilag, mint én. Filmezni hívták. Megkapta Mad Max szerepét. Aztán nagy sztár lett, és elköltözött Sydney-ből. De azon a napon, amikor átvettem az Oscar-díjat, még éjszaka felkeresett Los Angelesben, és csak annyit mondott: Mindig tudtam, hogy nagy színész vagy!”
És Colin Firth? A király beszédében Geoffrey Rush volt a logopédusa és a beszédtanára.
„Rengeteget nevettünk a forgatáson. Colin képtelen volt megtanulni egy jó kis nyelvtörőt. I am a thistle sifter. I have a sieve of sifted thistles. (Magyarul: Bogáncsszitáló vagyok. Van egy szitán szitált bogáncsom.) Jól hangzik, ugye? Nekem sem könnyű megbirkózni vele. Colin is küzdött hosszasan, míg ki tudja, hányadik nekifutásra sikerült hibátlanul elmondania.”
Három korona és a mesterséges intelligencia
A filmművészet három különböző koronával ékesített királya Geoffrey Rush. A Ragyogj!-beli alakításáért kapott Oscar mellett a Peter Sellers élete és halála az ugyancsak rangos Emmy-díjat is elhozta neki, a Haldoklik a király című Ionesco-darabban a Broadway-n eljátszott címszerepéért pedig Tony-díjjal jutalmazták.
Nincs mitől félnie, gondolhatnánk. Ilyen elismerésekkel élete végéig foglalkoztatni fogják. Ő mégis attól tart: a mesterséges intelligencia a színészek életébe is bele fog szólni.
„Minden változik. Nem tudom, milyen filmeket vetítenek majd öt-tíz év múlva, de nem mondom, hogy nyugton hagy a kérdés.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.