Gál Réka Ágota: „Összeestem a zuhanyban…”

Most még, ugye, nem tekinti udvariatlanságnak, ha megkérdezem, hány éves?

Huszonnégy vagyok.

Ilyen fiatalon, a pálya startkövén állva megfordult már a fejében, hogy minél előbb szeretne anya lenni?

A „minél előbb” gondolata nem foglalkoztatott, de az, hogy fiatalon legyen gyermekem, igen.

Azért tettem csak fel ezt a kérdést, mert Salamon András filmjében már babát vár, szülni készül.

Mindig felnéztem a fiatal anyukákra. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy az édesanyám (Kiss Szilvia, a Komáromi Jókai Színház tagja) huszonnégy éves volt, amikor születtem. Pénzük nem nagyon volt, ilyen-olyan támogatást sem élvezhettek. Az anyaság csodákra képes. Édesanyámban például, attól, hogy fiatalon szült, erőt érlelt.

Tehát nem az a mindent jó előre eltervező alkat. Inkább a sorsra bízza a dolgok alakulását? A színészi pálya is a szülei (édesapja, Gál Tamás, a Komáromi Jókai Színház igazgatója és egyik vezető színésze) révén szippantotta magába?

Már gimnazista voltam Komáromban, amikor először léptem színpadra a Kabaréban. De ott is a tánckar tagjaként. Anyuék egyáltalán nem toltak afelé, hogy gyerekszínész legyek, és ennek nagyon örülök. Meghagyták, hogy magamtól forrjon ki bennem, hogy én ezt akarom csinálni. Válaszolva a kérdésre: én a kettő ötvözete vagyok. Olyan szempontból vagyok tervezős, hogy elég hamar tudtam, hogy számomra nem létezik más, csak a színészi hivatás. Ugyanis nincs semmi, ami jobban érdekelne. Vagy ami boldogabbá tenne. Nagyon sokat dolgoztam ezért. Szavalóversenyekre jártam, táncoltam, most pedig énekórákra járok. Felkészülten akarok állni egy énekes szerep előtt. Erős bennem a szakmai megfelelési vágy és a felelősségtudat. Nem érhet váratlanul egy ilyen jellegű feladat a Vígszínházban. Szeretnék fejlett énektudással kiállni a színpadra. Építgetem magam.

Közben hagyja, hogy sodorja az élet?

Olyan szempontból igen, hogy mivel ennyire ezt akarom csinálni, úgy érzem, velem semmi rossz nem történhet. Harmadévesen még azt sem tudtam, hova fognak hívni, hova kerülök, melyik társulathoz, mi lesz velem. Senkit nem ismertem a szakmában, a pesti világban. Gyomorgörcsöm mégsem volt. Azzal nyugtattam magam, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Aztán hívott Rudolf Péter, a Vígszínház igazgatója, és ez fantasztikus érzés volt. Akkoriban már megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha épp a Vígszínház nyílna meg előttem. De például egy casting után sosem szenvedtem attól, hogy miért nem én kaptam azt a szerepet. Inkább csak annyi maradt az egészből, hogy de kár! Nem sokkal később ugyanis, ha engem választottak, rájöttem, hogy azért ment el mellettem a korábbi lehetőség, mert várt rám valami más.

Például a Random szülés előtt álló Milkája. Szokatlan szerep, hiszen a film végén szólal csak meg, miközben elejétől fogva ott van a vásznon. Nem zavarta, hogy a történet szerint sokáig semmi szövege sincs?

Ellenkezőleg. Ettől volt izgalmas a helyzetem. Nagyon hosszú válogatás előzte meg a forgatást. Salamon András eredetileg nem is erre a karakterre hívott be. De a többi lányt sem. Mindenkit több szerepben megnézett. Nekem egyből ez a karakter volt a legszimpatikusabb. Ugyanolyan kihívásnak találtam ezt is, mint A csapatban játszott szerepemet, a drogfüggő csajszit Bodó Viktor rendezésében, a 6szín Teátrumban. És ez a mostani filmszerep is valami olyat kért tőlem, amiről eddig fogalmam sem volt. Színészként ez a legcsodálatosabb dolog. Olyan ember bőrébe bújni, olyan valakit megmutatni, akihez ezt megelőzően közöm sem volt. A szereplőválogatás sokadik fordulója után már éreztem, hogy Milka felé visz a rendező. Iszonyatosan örültem, amikor közölte velem, hogy enyém a szerep.

Mit kért ez ügyben Salamon András? Hogy mutassa meg, hogyan vajúdna, ha terhes lenne?

Azt, hogy jöjjenek a görcsök, a fájdalmak, és hívjak fel valakit, akivel közlöm, hogy már megindult a szülés. Akkor még több szövegem volt a forgatókönyvben. Szépen, lassan értünk el oda, hogy mennyire izgalmas lenne, ha végig meg sem szólalnék. Meg is egyeztünk abban, hogy jó, akkor legyen ez egy néma karakter. Hogy csak egy lényegre törő mondat maradjon a film végére. Azóta felvettünk egy monológot, ami már be van vágva.

A neheze mégis maga a vajúdás hosszas ábrázolása lehetett.

Rengeteg próbám volt Geréb Ágnes bábával. Mindent végigvettünk. Még azt is, hogy közvetlenül a szülés előtti fázisban miket csinálnak a nők. Bennem elég sok anyai ösztön van. Valószínűleg azért is, mert az édesanyám tökéletes anyuka. Kérdeztem Ágnest, mi lenne, ha most ezt vagy azt csinálnám? És mutattam neki valamit. Hogy mit éreznék, hogyan érinteném meg a testem, mi fájna… mire mondta, hogy nagyon jó! Ilyen volt az egész munkafolyamat. Ágnes is sok mindent megmutatott abból, amit a vajúdó nőktől látott. Természetesen azt tartottuk meg, ami a kezemre és a testemre ráállt. Videófelvételeket is néztem. Andrással megegyeztünk abban, hogy nem szeretnénk üvöltözős szülést. Nem is tartottuk volna annyira hitelesnek. Ágnes is mondta, hogy ez a lány nem fog hangosan vajúdni, hiszen kilenc hónapja rejtegeti, hogy babát vár. Mesélt is egészen megdöbbentő történeteket, hogy mi mindenre képesek a nők, amikor titkolják a terhességüket.

Mennyit raktározott el mindebből, hogy majd kellő időpontban elővehesse?

Mint gyakorlati teendőt? Teljes mértékben nem lehet felkészülni a szülésre. Azt viszont, hogy lelkileg miképpen kell jelen lenni, jól megjegyeztem. Ezért jó ez a szakma. Már nem gondolok arra, hogy Úristen, mi lesz velem?! Az anyukám például szinte nem is vajúdott velünk. Bement a kórházba, és pikk-pakk megszülettünk. Ennyire szerencsés helyzetben volt. De nyilván jár ez fájdalmakkal is. A videófelvételekből azonban megtanultam, hogy milyen csodálatos fejezete ez egy nő életének. Tudom, hogyan kell majd viszonyulnom a testemhez. Mennyivel nagyobb szeretettel, megértéssel kell majd lennem magam iránt.

Utolsó évét kezdte el az egyetemen. Ez már ugye, elég nagy szabadsággal jár?

Igen, ezt érzem. A szabadságot. Már csak a szakdolgozatom megírása és megvédése van hátra.

Hányadévesként érte az egyetemen történt „robbanás”?

Rögtön az elején. Elsőéves voltam.

Hogy érintette mindaz, amit meg kellett élnie? Az egyetemfoglalás, az összefogás, a tiltakozás?

Rosszul. Nem volt közösségi életünk. Még attól is megfosztott bennünket a helyzet, hogy egymást megismerjük. Az alattam levő osztályokból jó, ha öt embernek tudom a nevét. Semmi kapcsolatunk nincs egymással. Azokat sem ismerem, akik a jövőben vélhetően rendezni fognak engem. Még köszönőviszonyban sem vagyunk. Büfénk sem volt, ahová beülhettünk volna. Ez akkora bűn!

Salamon András hogyan találta meg ilyen áldatlan körülmények között?

Másokkal együtt engem is kihívott a válogatásra.

Mennyire viselte meg, hogy a forgatáson maximálisan odatette magát?

Egész nap vajúdást játszani nagyon nehéz. Fizikailag is kimerítő. Tizenkét órán át tetőtől talpig kentek vazelinnel, hogy izzadtnak tűnjek. Folyamatosan erőlködnöm kellett. Ráadásul egy padlásszobában forgattunk, ahol semmi levegő nem volt. Műhas, művér, centi vastagságban rajtam a vazelin. Bementem a lakókocsiba, hogy a nap végén lezuhanyozzak, és ott, helyben összeestem a víz alatt, annyira kimerültem az egész napos fáradalmaktól. De megérte! Két kameraátállás között ültem a rám csatolt műhassal, egyszer csak azt kérdezi tőlem Geréb Ágnes: „Te mit csinálsz?” Annyira hozzám nőtt ugyanis a műhas, hogy folyamatosan simogattam.

Miben látja most a legfontosabb feladatát?

Mindenben a legjobbat szeretném nyújtani. Meg akarok felelni annak a szintnek, amit a Vígszínház képvisel. Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila a két osztályvezető tanárom. Attila kérdezte tőlem egy egyéni értékelés után: „Réka, te nem félsz a színészi léttől?” Nem, én ezt alig várom, csúszott ki a számon. És tényleg ezt érzem. Hogy már semmi más dolgom ne legyen, csak a játék. Hogy annyit játszhassak, amennyit csak lehet.