Für Anikó: „Tudom, kivel miért jó”

Elmondaná, kit tart jó partnernek?

Név szerint? Az Örkény Színházban például mindenkivel szeretek játszani. Nagyon jól ismerjük egymást. Tudom, kivel miért jó. Vagy hogy kivel hatunk a leginkább egymásra. Gálffi László különlegesen érzékeny és inspiráló. Csuja Imre is isteni színész. Bármit csinál, ha csak levegőt vesz, akkor is jó. A Madách Színházban Pásztor Erzsivel, Kiss Marival, Mensáros Lászlóval, Gálvölgyi Jánossal játszhattam. Mindegyiküket a szívemben őrzöm.

De kire mondja, hogy jó partner? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy szeresse, elismerje, újra és újra játszani akarjon vele?

Mivel nem vagyunk egyformák, partnerként sem egyformán működünk. Én például nem tudom magamról, hogy milyen partner vagyok. Fogalmam sincs. Furcsa összjátéka ez a koncentrációnak, mert ez olyan kint is vagyok, bent is vagyok állapot. Egészen különleges. Egyrészt szabad utat hagysz az érzelmeidnek, másrészt minden rezdülésedet kontroll alatt tartod. Ez a saját dolgod, mégis egy összjáték részese vagy. Személyiségfüggő, hogy kit tartunk jó partnernek. Nincs szabályrendszere vagy pontokba szedhető gyűjteménye. Itt egyéniségek hatnak egymásra. Az sem véletlen, hogy ki a barátom, és ki nem lesz az soha. A játék során az a fontos, hogyan tudjuk egymást inspirálni, hogyan rezdülünk egymásra, hogyan építjük egymást. Attól, hogy valaki csodálatos színész, még nem biztos, hogy közös nevezőn vagyunk, de lehet, hogy másvalakivel igen. De volt olyan nagy nevű, fergeteges tehetségű partnernőm is, aki csak önmagával játszott. Mindegy volt számára, hogy ott vagyunk mellette, igazából senkire sem figyelt. Nem tudom csokorba szedhető tulajdonságrendszerrel megfogalmazni, hogy ki a jó partner. A kulcs az, hogy miképpen hatunk egymásra. Sok mindennek kell klappolnia, hogy jól tudjunk együtt dolgozni.

Előfordult, hogy egy próbafolyamat sűrűjéből, vagy egy bemutatóról, vagy a már futó előadásról azzal a felismeréssel ment haza, hogy ilyen csapnivaló partnere még sosem volt? Vagy csak konstatálta magában, hogy szépen elmentünk egymás mellett?

Elkeseredett és csalódott voltam már. Korszakos zsenik hagytak cserben a színpadon. Elképesztő kvalitású színészekkel éltem meg a rettenetet. Senkinek az árulója nem akarok lenni, ezért csak annyit mondok: nem éppen tiszta fejjel játszottak aznap este. Volt, hogy azt sem tudták, hol vannak, miről beszélnek. Röviden és tömören: pokoli nehéz helyzetbe hoztak. Én mélyen átérzem bárki búját-bánatát, lelki nyomorát, de könyörgöm, mindenkinek megvan a maga problémája. Magyarázat mindenre van, szoktam mondani, csak mentség nincs.

Előbb azt mondta, nem tudja, milyen partner. Átlagosnak azért, ugye, nem tartja magát?

Nekem csak féltestvéreim vannak, de velük sem éltem együtt soha. Csonka családban nőttem fel. Ebből a puszta tényből eredően tanulnom kellett, hogyan legyek jó partner. Ebben elsősorban az segített, hogy nagyon figyelmes vagyok, nyitott a másik felé. A baráti kapcsolataim is mindig nagyon élők voltak. Nem vagyok önző ember. Ebből kiindulva talán nem vagyok rossz partner. Van, akinek alapkészsége a jó partneri viszony, másnak tennie kell érte. Én beletanultam.

Játék közben könnyen megingatható a színpadon? Feldühíti, ha partnere humorral „támad”? Vagy itt a másik véglet: elirigyelve a nyílt színi tapsot, amelyet egy remek jelenetért kapott, borsot tör az orra alá. Ilyen esetekben hogyan viselkedik?

Ez utóbbira eddig még nem volt példa. Egyébként pedig nagyon röhögős vagyok, ami bizonyára összefügg azzal, hogy játék közben szabadok az érzelmi csatornák. Ha például egy drámai szituációban félig leválik a kollégám arcáról a ragasztott bajusz, és csak úgy elkezd libegni-lobogni, miközben a szerepe szerint szúrós szemmel néz rám, azt nem bírom ki nevetés nélkül. De ha valaki direkt arra utazik, hogy valamilyen okból kimozdítson a szerepből, azt nem tartom etikusnak. Az az előadás rovására megy. Azt, hogy egymást szórakoztassuk a színen, kizártnak tartom. Nem a mi jó közérzetünkről, hanem az előadásról kell hogy szóljon a történet. Van olyan, hogy a partner akár csak pár szóval hozzátesz valamit kettőnk jelenetéhez. Ha szellemesen, intelligensen teszi, mert művelt ember, akkor ez egyáltalán nem zavaró. A különleges alkalomnak is vannak léptékei, elfogadható formái, megvalósítható huncutságai, amitől valami pluszt kap az előadás. Komolyan felkészülve hozzá lehet tenni. Csak ne szenvedje meg a darab.

Tett már szemrehányást valamelyik kollégájának, ha áldatlan helyzet elé állította?

Ilyen még nem fordult elő. Ha véletlenül rontunk, vagy összekeverünk valamit a szövegben, az első adandó alkalommal elnézést kérünk a másiktól. Jaj, bocs, ne haragudj, átugrottam, kifelejtettem! Odamegyek hozzá, és azonnal megkövetem. Hibázni emberi dolog.

Megélt már olyan estét is, amikor mélységes fájdalommal vagy mázsás gonddal a vállán ment be a színházba, és nem tudott százszázalékos teljesítményt nyújtani?

Meghalt a nagymamám. Az Oliver című musicalt játszottuk aznap az Erkel Színházban. Nem szóltam senkinek, nem is látták rajtam, de nehéz volt. Az a fantasztikus ebben a hivatásban, hogy az adott előadásba, mint egy nagy zsákba vagy egy méretes fazékba, mindent bele lehet pakolni. Lelkileg megtisztul, a terhek alól lelkileg megkönnyebbül az ember a színpadon. De a pozitív töltetre is igaz ez. Azt is bele lehet vinni. A Hyppolit, a lakájba ugrottam be a Játékszínben. A délelőtti próba után jött este az előadás – és egyszer csak redőny! Ettől retteg minden színész. Ilyenkor a súgó akár ordíthatná is a fülembe a szöveget, akkor sem jutna el hozzám. Se kép, se hang. Amikor egy perc egy egész évszázadnak tűnik! Benedek Miklós, a drága Micu segített ki a bajból. Mondta, hogy csak másodpercekre álltam le, és rajta kívül nem is vette észre senki. Amint kimozdított ebből az állapotból, már be is ugrott a szöveg. Csodálatos partner volt. Imádtam vele játszani.

Három fiatal partneréről szeretném hallani. Jéger Zsomborral a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horvath-darabban remekeltek az Örkény Színházban. Szemmel láthatóan élvezték a játékot, egymás társaságát.

Zsombi tüneményes ember. Igazi sziporka. Csodásan hegedül, a humora egészen fergeteges. Huncut, ugyanakkor hihetetlenül mély érzésű, nagy tehetségű színész. Különleges alkat. Jó vele együtt dolgozni.

Vilmányi Benett, aki korosztálya kétségkívül egyik legkiemelkedőbb egyénisége, a bemutatás előtt álló Szemem fénye című filmben volt a partnere. Egy látását fokozatosan elveszítő anya, aki válságba sodorja nemcsak a saját, hanem a fia életét is. Erős kettőst formáltak meg. Ismerték már korábban is egymást?

A Terápia bemutatóján láttam először. Levetítettek egy epizódot a sorozatból. Néztem, hogy úristen, ki ez a fiú? Azonnal megjegyeztem a nevét. Aztán eltelt pár év, és összekerültünk ebben a filmben. Olyan érzésem volt, mintha évek óta ismernénk egymást. Olyan szinten dolgoztunk, mintha ezer munka kötött volna össze bennünket. Mácsai Palival vagyok így. Csodálatos partner ő is. Benett és köztem magától értetődően jó, rendkívül inspiráló, spontán áramlás volt az első pillanattól fogva. Emberként is nagyra tartom őt. A drukkere vagyok.

Márfi Márkkal egy vizsgafilmben dolgoztak együtt, most pedig egy általa írt különleges színpadi produkcióban, a Lassanban kerültek össze. Tőle kapta a felkérést, hogy legyen a darabbeli partnere. Hogy fogadta?

Egy vizsgafilm felvételein találkoztunk először. A történet szerint nyomozok a lányom halála ügyében, és Márk játszotta az egyik alanyt, akit megkérdezek, mit tud erről az egészről. Nyegle, udvariatlan, eszelős, karcos srácot alakított. Jókat beszélgettünk a forgatás szüneteiben. Egy napon aztán megkérdezte, odaadhatja-e a darabját, elolvasnám-e? Nem akartam elvenni a kedvét. Meg sem jegyeztem neki, hogy időnként nem annyira kiváló anyagok is megtalálnak. Jó, adjad, mondtam. És ahogy olvastam, oldalról oldalra egyre lelkesebb lettem. A vége az lett, hogy elvállaltam benne az anya szerepét. Magánéleti témájú a darab. Kiforrott, élményszerű anyag. Márk elképesztően céltudatos gondolkodású, felelősségteljes, korát meghazudtolóan profi mindenben.

Beszéljünk egy zenei partneréről is. Hrutka Róbertről, aki több dalának a zeneszerzője. Hol talált rá?

Egy pesti pubban. Lassan negyedszázados barátság köt össze bennünket. Meg is kellene ünnepelnünk. Voltak zenés darabok, amelyeket nagyon szerettem. Az Oliver, a Kabaré, A vörös malom. De volt olyan is, amelyet kevésbé tudtam magamhoz ölelni. A barátaim jöttek azzal, hogy hú, milyen jól énekelsz, miért nincs neked lemezed? Én erre nem is gondoltam. Verbuváld össze a szerzőket, mi majd szerzünk neked szponzorokat, mondták. Szövegíróként Bereményi Géza jutott eszembe elsőként, akihez már akkor is becses barátság fűzött. Nagy örömömre igent is mondott. Táncoslábú lány vagyok. Olyan számokra vágytam, amelyek kimozdítják az embert ülő helyzetéből. Ezért a rockosabb közegben keresgéltem. Baráti szálak vezettek el Hrutka Robihoz. Elmentem meghallgatni őt, és kész voltam. Ma már elmondhatom, minden albumomhoz köze van. Nagyon kevesen tudnak jól megzenésíteni verseket. Ő igen. Van, hogy elvész a vers, vagy a zene nem tud igazán domináns lenni, hogy valami pluszt adjon a költeményhez. Nem tudja kiemelni egy új tónussal, újrafogalmazni, felöltöztetni. Robi csodásan ért hozzá. Most egy irodalmi estet állítottunk össze, amelyben kedvenc verseimből válogatok, és az általa megzenésített verseket, az ő dalait is megszólaltatjuk. Országon belül és határon túl mindenütt örömmel fogadják a nézők.

Magánéletében is megtalálta azt az embert, aki mellett teljes mértékben ki tud teljesedni. Férje, Fekete György voltaképpen a házi szerzője lett, szövegírójaként szerepel nem egy CD-jén. Izgalmas helyzet ez: kéznél az alkotótársa.

Ő a hab a tortán. A Jóistentől kaptam. Halbiológus és közgazdász, három nyelven beszél felső fokon, és kedvtelésből dalszövegeket ír. Évekkel ezelőtt Munkácsi Miklós Dögkeselyű című regényéből írt színpadi művet. Felkért, hogy énekeljem el az egyik dalt, mert a zenéjét is ő írta. Mondtam, jó, persze, küldje el. Meghallgattam, nagyon tetszett, a librettót is elolvastam, annyira érdekelt. Csodálatos alkotás. Így találkoztunk. A dalt végül mégsem én énekeltem, mert annyi munkám volt, mint most. Augusztustól ki sem jöttem a színházból. A dal tehát másé lett, én viszont kisvártatva feleségül mentem a szerzőhöz.