Földes Gáborné, a szőrmesternő

Irmike élete évtizedek óta a színházban zajlik. Hétfőtől vasárnapig, az esztendő egy-két napjától eltekintve, amikor éppen nincs előadás, reggel kilenctől este tízig. Szabad órái délután adódnak, próba és előadás között. Olyankor hazamegy kutyát sétáltatni, és most, túl a kilencvenen már pihenni is kicsit.

Irmikét mindenki szereti. Nem is volt ellensége soha. Sokan beférnek a szívébe ma is, de aki nem, az nem is tud róla. A legapróbb jelét sem olvassa le róla.

Irmike hangtalan léptekkel közlekedik a színház folyosóin, már-már láthatatlanul, mint Hamlet atyjának szelleme. Keresni soha nem kell őt, mindig ott van, ahol lennie kell, vagy éppen szükség van rá. Kilométerek ezreit tette már meg a falak között, és őriz minden titkot, amihez a szavát adta. Egyetlen kérése volt a beszélgetésünk előtt: ne faggassam élete nagy tragédiájáról. Arról, hogy a férje, aki főrendező volt Győrben, 1956 áldozata volt. Koncepciós perben halálra ítélték. Kodály Zoltán, Gobbi Hilda és Major Tamás is kiállt mellette, de elutasították a kegyelmi kérvényt. Azóta minden este mécsest gyújt érte, és még mindig erősen felkavarják a történtek, ezért hárítja el a férjével kapcsolatos kérdéseket. Annyit mégis elmond róla: a Vígszínházban volt a vizsgaelőadása. 1952-ben már Irmike is itt tanult, aztán egy időre visszament Győrbe, majd végérvényesen lehorgonyzott a Szent István körúti teátrumban.

„A színházat, mint olyat, a férjemtől kaptam. Ha ő máshol dolgozik, én a textilszakmában kötöttem volna ki. Azt nagyon szerettem. Kelmékkel dolgozni. Annak is van egy folyamata, amikor gyárilag elkészül az anyag. A férjem kérése volt, hogy kitanuljam a színházi szakmát. Így sokkal jobb lesz nekünk, mert nyáron is egy helyen leszünk.”

Amellett, hogy a Vígszínház legidősebb munkatársa, Budapest hőse is Irmike. Városszerte ki volt plakátozva, hogy ő is elnyerte ezt a címet. De a Vígszínháznak is a hőse, hiszen ő szolgálja legrégebben a társulatot.

„Elvagyok itt – közli lelkesen. – Megszoktam ezt a helyet. A mostani direktorunk, Rudolf Péter itt volt növendék. Mondtam is neki, amikor a társulat élére került, hogy nem gondoltam, hogy igazgató leszel. Megéltem én már több igazgatót. Várkonyit, Horvait, Martont, Eszenyit. Marton Lászlóval nagyon jóban voltam. Sokat beszélgettünk. Szerettem a műveltségét, a kulturáltságát, az eleganciáját. Mindig mondta: Irmi, menjünk a próbára! Kéri Edit volt itt nagyon jó barátnőm. Ötvenhat miatt ő is bajba került. Elküldték őt a Vígszínházból. Szatmári Lizával is kedveltük egymást.”

Kihúzza magát, amint a munkájáról kérdezem. Idős csipkeverők, hímzőasszonyok lelkesedésével fedi fel előttem a színházifodrász-szakma fortélyait.

„Megvan a színész fejmérete, előttem a fafej, arra jön a textilanyag, amit be kell knipfelni. Befűzni a hajszálakat. Így készül a paróka, a szakáll és a bajusz. Régen minden itt készült a műhelyben. Olyan fodrásztár itt már soha az életben nem lesz, mint akkor volt. Mit gondolsz, mennyi idő alatt készül el egy paróka?”

Egy hónap, kettő? – kérdezem bizonytalanul.

„Jaj, dehogy! Isten őrizz! Három nap alatt. Nézem a hajadat. Jó minőségű, bár kicsit vékony szálú. Szép. Természetes a színe. Hagyjál itt belőle! Sokat fizetek érte.”

Mindig a férfioldalon dolgozott. A nőket nem szerette.

„Megnézem a frizurájukat, mielőtt színpadra lépnek, véleményem is van, de hallgatok. Szegedi Erikának volt jó minőségű haja. Halász Juditnak is az van. Ő mindig úgy jön be a színházba, ahogy egy színésznőnek jönnie kell. Rendezetten. Ruttkai Évának is jó haja volt. De nem mindig jó frizurája. Amikor Latinovits Zoltánnal kezdett járni, akkor már jobban adott magára. Egy férfiért mindent. Tudjuk, nem?”

Nagyon jó mesterei voltak a Vígszínházban. Még ma is büszke rájuk.

„Volt egy helyzet, amibe itt beléptem. Nagyon jó, hogy úgy adódott. Nekem most is kellemesebb a férfiakkal dolgozni, mint a nőkkel. Bilicsi Tivadar elég hiú volt. Rá nagyon oda kellett figyelni. Ha csak egy bajuszt vittem neki, akkor is. Egyszer nem úgy formáltam meg, ahogy kellett volna. Rögtön észrevette. Irmi, ez most nem olyan, mondta. Hát, most nem úgy sikerült, böktem oda. Páger Antal is nagyon klassz ember volt. Vagy a Básti Lajos. Ő itt vendégként játszott. Agárdi Gábor fején is sokat tanultam. Szerette a parókát, a deklit. Kicsit kopaszodott. Elöl volt elég sok haja, a többit deklivel pótoltuk.”

Azokra a színészekre is figyel, akikkel egyáltalán nem kell bíbelődnie. Akinek sok haja van, vagy szakállat növesztene a szerephez.

„Én őket is minden előadás előtt megnézem, ellenőrzöm. Ha nem bosszantanak fel, most is beugrom mindenkihez. Akár csak egy papír zsebkendővel.”

Háklis, morgós, odamondogatós színésze nem volt. Olyan viszont igen, aki minden alkalommal elvörösödött, mert reszketett a dühtől, ha meglátta, hogy Irmike szőrrel közeledik felé. Volt, hogy nem is tehette fel neki. Megegyeztek, hogy ha rákérdez valaki, mindketten azt mondják: allergiás lett a szőrre.

Olyan színész is volt, akit nem igazán kedvelt, de vele is úgy bánt, hogy leplezte a vele kapcsolatos érzéseit.

„Kern Andrissal nagyon jó. Nem azért, mert mindent megenged, hiszen nem mondja, hogy Irmikém, azt csinálsz a fejemmel, amit akarsz, hanem mert tudom, hogy mit nem akar. Mégis sokszor elértem nála, amit én akartam. Akkor is, ha ő egészen máshogy gondolta. Jól elvagyunk együtt. Hegedűs D. Gézát is növendék kora óta ismerem. Több mint tíz éve szakálla van. A haját gumival fogja össze. Ráhagyom. Ha úgy látja jónak, legyen úgy. A ragasztott szakállat soha nem szerette. Nincs olyan színész, aki lelkesedik a masztixért. Nagyon érzékenyek, sokan allergiások is rá. Van, aki azért utálja, mert büdös. A bajuszhoz kétoldali ragasztót használnak már, de ha nagyon izzadós a színész, leválik a bőréről. Lukács Sándor fejéhez nem könnyű hozzányúlni. Nem engedi. Ő már készen jön be. Talán csak egyszer volt kopasz parókája. Rá kalapot sem nagyon lehet adni. Gálffi László? Bár itt lenne! Nincs rá kifejezés, mennyire szerettem őt, amikor itt játszott. Mintha testvérek lettünk volna. Cimborák. Kiváló színész. Mindig természetes. Kaszás Attilát is nagyon szerettem. Mindent megbeszéltünk. Politikát, napi dolgokat. De hát elveszítettük! Gerda, az öltöztetők csoportvezetője lelkileg nagyon közel áll hozzám. Amikor levágott a hajából, Attilának bajuszt csináltam belőle. Megmutatnám, de már nincs meg. Elvitte valaki.”

Kisujjában a szakma. Szabályos vagy szabálytalan fejforma? Melyikkel jobb dolgozni, próbálom megtudni tőle.

„Attól függ milyen paróka kell az illetőnek. Lehet, hogy csak egy kis dekli. Voltak évek, amikor több rokokó darab szerepelt a műsoron. Azokat a parókákat is mi csináltuk.”

És a fiatalok? Az ő sérójuk?

„Jaj, velük nehéz! De nincs is dolgom velük, mert a fiatal kolléganőim elkapkodták őket. A Pál utcai fiúk között viszont van olyan, aki kimondottan ragaszkodik hozzám. Wunderlich Józsefnek nagyon dús a haja. Minden darabban felborzolja, hogy még többnek látszódjon. Ember Márk mindig megfésülködik. Szereti megigazgatni a frizuráját.”

Azóta, hogy megözvegyült, Irmike egyedül él. Magától meséli el, hogy miért.

„Lett volna egy barátom, de olyan hülye volt, mint a tök. Elküldtem a francba. Nem kellett. A színészek közül soha senkire nem fájt a fogam. Ismertem a titkaikat. Elmondták. Keveset voltak otthon. Ó, nekem olyan nagyszerű férjem volt, hogy nem találtam volna hozzá hasonlót. Okos volt, művelt volt. Ah! Veszélyes hely a színház. Akit egyszer beszippant, az egy életre megszereti. Soha nem éreztem, hogy áldozatot hozok érte. Nekem ez a másik otthonom. Szerencsére itt lakom a közelben, a Visegrádi utcában. Három-négy sarok. Gyalog jövök-megyek. Mostanában már nem főzök. Amíg otthon lakott a fiam, addig főztem. Amikor kicsi volt, besegített az anyósom.”

Színészeket és előadásokat nem hasonlítgat. Mindenki és mindegyik más, szól határozottan.

„Mindig azt az előadást szeretem, amelyikben éppen dolgozom. De ha nem szeretem, akkor is úgy dolgozom benne, hogy a sikerért mindent meg kell tennem.”

Egyvalamire nem emlékszik. Arra, hogy mikor ment nyugdíjba.

„Soha meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyom. Engem minden ideköt. Pedig már benne vagyok a korban. Mostanában kezdtem el érezni. El is fáradok néha. Olyankor ledőlök egy kicsit a ruhásoknál. A színházban is jól alszom, meg otthon is. Korán kelő vagyok. Reggel ötkor már kutyát sétáltatok.”

A premiert követően már nem ül ki a nézőtérre. A főpróbán még igen.

„Van egy technikai helyiség a második emeleten. Néha onnan nézem, mi történik a színpadon. Az első tíz perc után tudom, milyen a közönség. Megérzem. Látom, mire hogyan reagálnak, hogy veszik a levegőt. Kérdezik is tőlem a színészek: Irmike, ma milyenek a nézők? Megmondom nekik.”

Színház nélkül nincs is élet? – kérdezem.

„De igen! Van. Sok jó könyvvel. Márai Sándor a nagy kedvencem. Ha őt olvasom, mindig az az érzésem, hogy ott ül mellettem, és beszélgetünk. Még jó a szemem. Elalvás előtt mindig olvasok egy kicsit.”

Az idő múlásával nem foglalkozik. Nincs konkrét válasza arra a kérdésre, hogy tervez-e valamit akár csak a következő hétre.

„Nem tudom, mi lesz. Ha azt mondják, Irmi, elég volt belőled, elmegyek. Nem lehet tudni, mikor szólnak. Itt már semmit nem lehet tudni.”

Három darabban ő is színpadra lépett. Szükség volt rá, vállalta. A kék madárban, a Találkozásban és a Premierben láthatta őt a közönség.

„Felkértek, megcsináltam. Még mindig tartogat váratlan helyzeteket, érdekességeket az életem. Hálás is vagyok mindenért.”