Deviánsként, heroinista csellengőként, a Trainspotting mihaszna huszonéveseként robbant be a moziba minden idők talán legnézettebb angolszász filmjével. Ewan McGregor egyik napról a másikra lett világsztár 1996-ban. Másfél órán keresztül utaztunk vele kábulatában mélyre merülve, aztán jött a Párnakönyv, a Nora és Joyce, a Moulin Rouge, a Young Adam, A sziget, a Star Wars és még jó néhány nagy dobása. Eljutott hozzánk az első könyve, A hosszabb úton is. Képzeletben vele robogtunk át Európán, Ukrajnán, Kazahsztánon, Mongólián és Oroszországon, majd a Csendes-óceánon átkelve Alaszkán, Kanadán és az Egyesült Államokon. És most itt a legújabb filmje, a Vérző szerelem, egy felkavaró road movie alkoholbetegségéből kigyógyult apa és drogfüggő lánya bizonytalan kapcsolatáról.
Apa és lánya, Ewan és Clara McGregor Karlovy Vary tavalyi fesztiválján. Életükben először ketten ugyanabban a filmben. Emma Westenberg, egy debütáló rendezőnő nagy erejű alkotásában. Sokadik szerepe az apának, nem az első és bizonyára nem is az utolsó huszonnyolc éves lányának.
Jól mutatnak együtt. Frissek, elegánsak. Egymással szemben ülünk egy hosszú asztalnál. Ewan minden válaszáért meg kell küzdeni, Clarából ömlik a szó. Ewan kezében ott a láthatatlan fék, Clara fékezhetetlen. Ewan a visszafogott skót, Clara nyugodtan mondhatná magát olasznak. Mintha nem is az apja lánya volna. Igazi mediterrán alkat. Néha fölébe is kerekedik kemény tekintetű daddyjének. Aztán hirtelen mindketten elhallgatnak, hogy a váratlanul beálló csendből hangos nevetéssel lépjenek tovább. Tűz és víz, gondolnánk. De nem! Itt a víznek is jókora ereje van. Szilaj hullámokat kavaró ereje.
Zavaros éveit maga mögött hagyó apa viszi drogelvonóba egykor elhagyott lányát, aki sem önmagában, sem a gyógyulásában nem bízik. Egyszer fel is szívódik a lány, de az apja akkor sem adja fel.
Vérző szerelem
Akkor is igent mondott volna a szerepre, ha a forgatókönyvvel fenntartásai lettek volna? – kérdezem az ötvenkét éves, Golden Globe- és Emmy-díjas színészt.
„Biztos, hogy nem – feleli határozottan. – Soha nem vállaltam el olyan munkát, amelyben egy kicsit is bizonytalan lettem volna. És nem elsősorban azért fogadtam el ezt az ajánlatot, mert producerként a lányom tartja kézben a filmet. Tetszett a történet. Éreztem, hogy tudok valami újat adni magamból. Hogy bizonyos dolgokat csak jelzésszerűen mutat meg a film, és nem akar magyarázattal szolgálni. Clara nemcsak a női főszereplője és a producere az alkotásnak, hanem az egyik forgatókönyvírója is. Mindemellett arra is büszke vagyok, hogy egy ilyen nehéz, gyötrelmes, fájó témával kezdett, amely nemcsak engem, őt is megviselte lelkileg.”
Nem mellékes az sem, hogy a forgatás során öt hetet töltöttek együtt, mivel végig kettőjükről szól a film.
„Előre egyikünk sem tudta, hogyan működünk majd a kamera előtt, és miként alakul kettőnk partneri viszonya. Ez nekem is, Clarának is talány volt. De már az első napon, ahogy a sminkszobában csevegtünk, mindketten megnyugodtunk. Valami azt súgta: feszültség nélkül oldjuk majd meg a legintimebb helyzeteket is.”
Innen már Clara folytatja, apja szavába vágva.
„A legtöbb időt összezárva, úton, kocsiban töltöttük. Sokat beszéltünk, de voltak nagy hallgatásaink is. Mint az életben. Megéltünk viharos napokat is. A legérzékenyebb korban voltam, amikor elváltak a szüleim. Ezt egy bakfis nehezen dolgozza fel, főleg az apja oldaláról, akiért addig valósággal rajongott. Nem és nem tudtam felfogni, miért hagyta el az anyámat. Évek teltek el, míg meg tudtuk beszélni, miért történt. Sok kérdésre kellett választ kapnom, amíg újra tiszta lappal álltunk egymás előtt. A filmben is ezt látja a néző: a borzalmas marakodások után a teljes megbékélést. De a filmbeli találkozásunk tíz év szünet után történik meg. Apa és lánya addig távolról sem látták egymást.”
„A válásom után sem szakítottam meg a kapcsolatot a gyerekeimmel – védekezik Ewan. – Rendszeresen találkoztunk. A filmben nulláról indul az összecsiszolódásunk. Tíz év óriási idő. Semmit nem tudunk egymásról. Sokáig mindketten csak tapogatózunk, próbálunk átlátni a másikon. Eleinte nem is nagyon veszünk tudomást a másikról. Alig társalgunk. Sokat bízunk a néző megérzéseire. Szeretem nagyon az ilyen sztorikat. A drámai csöndeket. Az érzelmi keresztrejtvényeket. De van ebben a filmben humor is. Nem egy kétségbeejtő sikoly hallatszik a vászonról, hanem egy reményteli fellélegzés.”
Egy gyerek általában nem kér a szülői tanácsokból. A legtöbbször meg sem hallgatja őket. A forgatáson fordított lehetett a helyzet. Clara kikérte a papa véleményét? Vagy nem? – kérdezem.
„Igen, fiatalon minden jó tanács idegesített. Én is a magam feje után mentem – vallja be Clara. – A forgatás során teljes szabadságot élveztem apa mellett. Ő csak figyelt, és minden rezzenésemre reagált. Tanácsot is kérhettem tőle. Segített.”
„A próbafelvételen még inkább a körülményekre figyeltem, forgatás közben kezdtem el élvezni, hogy a lányom a partnerem – így Ewan. – Napról napra büszkébb voltam rá. Láttam, hogyan viszonyul a többiekhez, és egészen közelről fel tudtam mérni, milyen érzékenyen formálja meg a figurát.”
Családi ügyek
Ő maga harminc évvel ezelőtt, a Sekély sírhanttal indult el a filmes pályán. Egy fekete humorral átszőtt angol thrillerrel, amely hűen ábrázolja a mai skót fiatalokat. Ez volt az első közös munkája a Trainspottinggal világhírűvé vált Danny Boyle-lal. Felcsillan a szeme, amikor róla faggatom.
„Neki is a Sekély sírhant volt az első filmje. Nagyon magasra tette vele a lécet. Már akkor ráérzett, mivel tudja a legtöbbet kihozni belőlem. Úgy dolgoztunk együtt, mint két szerelmes. Ő is, én is boldogok voltunk, hogy egy remek munka köt össze bennünket. Ő úgy érezte, talált egy kedvére való színészt, én meg az eszményi rendezőt fedeztem fel benne. Tudtam, hogy valami egészen rendkívülit hozunk létre, ami nyomot hagy a nézők emlékezetében.”
Hosszú lehetett az út San Diegótól Új-Mexikóig, amelyet a Vérző szerelem forgatása során megtettek. Az alatt az öt hét alatt, gondolom, több fájó kérdést tisztáztak egymás közt, mondom mindkettőjüknek.
Ewan és Clara kérdőn néznek egymásra. Melyikük kommentálja vajon a megjegyzésemet? A kényszeredett csend után elsőként a keménykötésű motoros szólal meg.
„Természetesen kettőnk kapcsolata is benne van a filmben. Finom részleteiben. Clara egy személyben hozza mindazt a fájdalmat, sértettséget, csalódást, amit a válásunk óta a három másik lányommal, vagyis a testvéreivel élt meg. Nem akartam én senkinek szenvedést okozni, amikor elhagytam az édesanyjukat, de akkorra már annyira megromlott a házasságunk, hogy jobbnak láttam, ha szétválnak az útjaink. De magyarázd meg mindezt a gyerekeknek! Nem értik meg. Átsírt a feleségem is sok éjszakát, míg elfogadta, hogy romokban a házasságunk, és egyikünk sem képes megmenteni.”
Utánanéztem. Eve, az első feleség francia divattervező.
„Mary, az új párom amerikai színésznő. Mary Elizabeth Winstead. Egy krimisorozat forgatása során szerettünk egymásba. Még abban az évben, 2017-ben beadtam a válókeresetet. Tiszta játszma volt ez a részemről. Két évvel ezelőtt fiunk született. Négy lány után jött Laurie. Addig a lányaimmal is zűrös volt a viszonyunk. Laurie mindent megváltoztatott köztünk. Visszafogadtak a szívükbe. Ahogy szép lassan elfogadták és megszerették a féltestvérüket, megbocsátottak nekem.”
Itt szólal meg Clara, megilletődve nézve az apjára.
„Igen, ez mindkettőnk életében nehéz időszak volt. Iszonyúan haragudtunk apára. Úgy éreztük, végérvényesen elhagyott bennünket. Anyámon is láttuk, mennyire megviselte őt a válásuk, ráadásul egyedül maradt velünk. Apám ment a maga útján, mi meg egy rakáson sírtunk, szomorkodtunk.”
A bajusz története
Más vizekre evezünk, gyorsan témát váltva. Ki hogy indult a pályán, melyiküknek volt nehezebb a start?
Clara válaszol elsőként.
„Én még középiskolásként sem tudtam, merre induljak. A színi pályától egyszerűen féltem. Ha az apám egészen más hivatást űzött volna, talán én is ezt választom. De így, hogy világszerte ismerik őt… ez pokolian megnehezítette az életemet! Emlékszem, amikor várt rám az iskola előtt, rettegtem, nehogy felismerjék az osztálytársaim. A kocsiba is úgy ültem be mellé, hogy azonnal lebújtam az ülésen. Nem akartam, hogy tudják, híres színész az apám. Hogy én Ewan McGregor lánya vagyok. Időbe telt, évekbe, míg ezen is túltettem magam. De nem vágyom arra, hogy filmből filmbe mehessek. Az írás, a producerkedés és a színészet felváltva vonz.”
Mikor döbbent rá arra, hogy nem véletlenül büszkék a skótok az édesapjára? – folytatom Clarával.
„Tizenhat éves voltam, amikor először láttam a Trainspottingot. Addig nem nézhettem meg. Apám megtiltotta. Az a film óriási hatással volt rám. Teljesen kiborított. Apám már kilencéves koromban is lenyűgözött. Hangosan zokogtam a Moulin Rouge közben. Meghallotta, hogy sírok. Ki akarta kapcsolni a videót, erre még jobban bömbölni kezdtem, úgyhogy hagyta, hogy végignézzem. De még ma is megríkat a film. A Trainspotting láttán az viselt meg a leginkább, hogy apám fejét elnyelte a vécékagyló. Teljesen paff maradtam.”
„Nekem már kilencévesen az volt minden vágyam, hogy színész lehessek. A nagybátyám, Denis Lawson ugyanis színész volt. Én egy eldugott skóciai kisvárosban, Crieffben nőttem fel, de ő is egy hasonló, isten háta mögötti helyen töltötte a gyermekéveit, és mégis hollywoodi színész lett belőle. Bekerült a Csillagok háborújába. Tehát tudtam, hogy minden rajtam múlik. Nekünk a tévében csak három csatornánk volt, de szombat délutánonként fekete-fehér amerikai romantikus filmeket néztünk. Azok engem teljesen megbolondítottak. Én voltam az osztály bohóca, fiúbandában zenéltem. Tizenhat évesen díszletmunkás voltam a perthi színházban. Hét hónap elteltével már színészkurzusra jártam, aztán felvettek a híres londoni drámaművészeti akadémiára, a Guildhallba. Pedagógusok voltak a szüleim, nem gördítettek elém akadályokat. A bátyám pilóta a hadseregben. Mindketten más pályán repülünk. Életem döntő pillanata Danny Boyle-hoz és a Sekély sírhanthoz köt. Az adott szárnyakat.”
S ez a szörnyű bajusz kinek az ötlete? – szegezem neki a kérdést. Kacagva fogadja.
„Nyolcrészes sorozatot forgatok Egy gentleman Moszkvában címmel. A bolsevik diktatúra idején játszódik a történet, én egy arisztokratát játszom benne. Ez az arc, amit most lát, a filmbeli figura arca. Én sem szeretem ezt a pemzlit az orrom alatt. El kell viselnem a szerep miatt.”
És Clara, ő mivel folytatja? – fordulok hol az egyikük, hol a másikuk felé.
„A jövőm az ő kezében van” – így az apa.
„Én meg igyekszem új feladat elé állítani – közli Clara. – Végül is világhírű színész áll a rendelkezésemre.”
Ezen én csak mosolygok, ők viszont egymás nyakába borulva, hosszasan hahotáznak.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.