Európában is egyedülálló – A kolozsvári Steampunk Múzeum belülről

Interaktív múzeum ez, ahol minden kiállított tárgynak sorsa, története van. Majdnem minden megérinthető, és van kitől kérdezni, hiszen lent is, fent is egy-egy kedves kalauz, idegenvezető fogadja az ide látogató turistát, a steampunk gótikus hangulatában, a mesék, az ipari gépezetek világában megmártózni vágyó érdeklődőket.

„Nagyon sok képzelőerő kellett ide. Az alap a viktoriánus korszak és Jules Verne – mondja Borza Etelka, a múzeum egyik munkatársa. – Sok antik tárgy öltött új formát ebben a retro-futurisztikus világban. Itt egy vetítőgép, amelynek varrógépből van a kereke. Míves kulcsokkal egy kétszáz kilós, francia széf, még az 1840-es évekből. Homokkal vannak töltve a falai, hogy a benne levő értékeket elsősorban a tűztől védjék, ne a tolvajoktól. Van óceánszoba, ahol képzeletben a tenger fenekére merülhetünk, működik az alkímiai labor, láthatunk sárkányölő fegyvereket, Tesla-gömböket, boldogsághormon-erősítő gépet, csészére akasztható bajuszvédőt, lovagláshoz és kerékpározáshoz szükséges szoknyacsipeszt, ázsiai ópiumpipát, diavetítőt a Lumiére fivéreket megelőző évekből. Látogatóként jöttem ide először, azóta itt dolgozom. Ez a világ itt nekem nyílt meg.”

Titkos szobát rejt a könyvtár az emeleti részen. Fő attrakciója az időgép, amelyet bárki kipróbálhat. Csak bele kell ülnie. Tündérek lakta csigahotel mellett, majd Professzor Szilveszter léghajói alatt sétálunk el Pap Maya Ingriddel, amikor már időbanditákról mesél. Csupa varázs, csupa rejtély, rengeteg látványos kütyü, a kézművesség apró csodái.

A múzeum szíve-lelke, hajtóereje, két lábon járó gőzgépe, megalapítója, igazgatója Istvándi Botond, akinél nagyobb szenvedéllyel fűtött emberrel talán még nem is találkoztam. Megszállott a szó szoros értelmében. Nyitás előtt érkezem egyszerre földi és földöntúli birodalmába, amelyet egyedül álmodott és teremtett meg 2022 júniusában. Már a bejárat mellett sorakozó tárgyak is lenyűgözik az ide érkezőt. Csodabogár, meghökkentően különleges ember, romantikus idealista? – nem könnyű eldönteni. Inkább azt mondom: mindez együtt. Egyvalamit rögtön elárul: a semmiből hozta létre páratlan kiállítását.

„Nekünk soha nem volt semmink – hallgatom a családja történetét. – Mi mindig albérletben laktunk. Nekem nincs vagyonom. Hatalmas kölcsönből hoztam létre a múzeumot, és még ma is vannak adósságaim. A pénz soha nem érdekelt. Mindig arra költöttem, ami boldoggá tett. Százharmincezer euróval kezdtem. Az volt a kölcsön. A bevételből a személyzetet fizetem, és törlesztek. Magamat csak annyi pénzhez juttatom, ami a megélhetésünkhöz elengedhetetlenül szükséges. Félretenni nem tudok. Mindent a múzeumra költök. Gazdag a gyűjtemény. Már zsúfolt is a rendelkezésünkre álló hely. Ha frissíteni, újítani akarunk, ki kell iktatnunk bizonyos tárgyakat. Szeretnék majd egy egész steampunk-múzeumláncolatot létrehozni Európában. Nem egy hatalmas szórakoztatókomplexumra gondolok, hanem minden városban egy elvarázsolt meseházra, és nem egy nagy, központi téren, hanem egy eldugott kis utcácskában. Itt, mögöttünk is kisboltok és zálogházak vannak, a régi világban még vörös lámpás házak is működtek. Az elmúlt három és fél évben 90 ezer látogatónk volt. Ebbe az utcába, amely talán a 100 métert sem haladja meg, a legtöbben hozzánk jönnek.”

Kézügyességgel nem dicsekszik, fúrni-faragni kamaszkorában sem szeretett, legfeljebb motorokkal foglalkozott, de úgy igazából az sem érdekelte. Inkább színdarabot írt. Román és szász ajkú gyerekek között nőtt fel Segesváron, így mindkét nyelvet jól beszéli. Plusz az angolt.

„Tizennégy évesen már írógépen pötyögtem a Mikulás a tanáriban című színdarabomat. Minden tanárunkat kigúnyoltam benne. Nagy sikerünk volt. Elsősorban a diáktársak körében, de a tanáraink is jól szórakoztak a kollégáikon. Nem izgatott, hogy kicsapnak-e vagy sem. Kockáztattam. Mindig nagy álmodozó voltam. Ma is három-négy óra semmittevés a fő foglalkozásom. Csak ülök és gondolkodom, de nem racionális dolgokon. Irtózatosan bele tudom élni magam az álmaimba, és ez rengeteg energiával tölt fel. A párom két lábbal áll a földön. Megért, elfogad, nem töri le a szárnyaimat, csak néha megpróbál visszahúzni a földre, de nem tud, mert magasan repülök. Sokan unalmas helynek tartják a múzeumokat. Főleg azok, akik nem rajonganak a művészetért, vagy nem érdeklődnek a kultúra, a történelem iránt. Én az ő felfogásukon akarok változtatni. Hogy igenis megéri eljönni ide. Itt semmi nincs üveg mögött, mindent meg lehet fogni. Egy állami intézménynél ez nem így van. Ott rászólnak az emberre. Itt szabadnak érezheti magát, és kiléphet a valóságból.”

Műgyűjtő csak egyvalaki volt a családjukban: a nagybátyja. Antik bútorokkal kereskedett. Nála találkozott, de csak minimálisan, a régi világgal.

„Nem tudom eldönteni, honnét ez az erős vonzódásom a régi dolgok iránt. Talán tudatalatti? Én ugyanis a múltban szeretnék élni, nem a jövőben. A régi ruhák is nagyon tetszenek, a hajdani divat. Vagy a régi szemüvegek. Abból is van vagy százhúsz darab, a saját dioptriámmal. Mindegyikhez máshogy öltözöm. De cilinderkalapom is van ugyanennyi.”

Függöny mögött mesél egy kétszemélyes térben. Két szék, pici asztal, számítógép, aprócska tárgyak. Fél szeme a képernyőn, hogy a kamerák által lássa az érkező vendégeket, fél füllel az emeleti neszeket hallgatja. Pontosan tudja, ki hol áll meg, melyik szerkezetet csodálja.

„Mindkét szülőm a karjaimban halt meg – folytatja lélegzetvételnyi szünet után. – Tizennégy és tizennyolc éves voltam, amikor örökre elbúcsúztam tőlük. Egy munkahelyen dolgoztak, létszámleépítés volt, mindkettőjüket elbocsátották. Egyszerre, amit állítólag nem lett volna szabad. A szolgálati lakásból ki kellett költöznünk. Utcára kerültünk. Ismerősök fogadtak be bennünket. Édesapám már nem is talált munkahelyet, összeroppant idegileg. Halála után anyukám pszichiátriai intézetbe került, gyógyszerezték, de nem javult az állapota. Nekem soha semmire nem kellett engedélyt kérnem. Szabadon voltam engedve. Megfelelnem sem kellett senkinek. Idegbeteg anya, apa. Nem tartanék itt, ha ma ilyen állapotban élnének. Úgy érzem, a mi javunkért haltak meg.”

Kezdettől fogva kreatív munkát végzett. Véletlenül került be a szórakoztatóiparba, azon belül pedig a színházi világba, mint producer.

„Imádtam a kulisszák mögött lenni. Látni a megvilágítást, mi hogyan működik. A koncertek és musicalek után jöttek a nagy vándorkiállítások. Románia három városában NASA-tárlatot szerveztem. Űrtéma. Aztán a dinoszauruszok világa. Kamionokkal jött a kiállítás anyaga, forgatókönyv alapján kellett felépíteni. Közben olyan témára vártam, ami közelebb áll hozzám. A steampunk a komplexitásával vonzott. Fém, fa, fogaskerekek, mozgás, antik dolgok keveredése. Találtam egy steampunk kiállítást Amerikában, el akartam hozni, de nagyon költséges lett volna. Így jött a gondolat, hogy én ezt meg tudom csinálni. Gondoltam, adok egy esélyt magamnak. Megtaláltam ezt az ingatlant, felvettem a kölcsönt, és ott álltam óriási felelősséggel, nem kis kockáztatással. Magamat akartam boldoggá tenni. Megálmodtam, hogy én ezt, ha törik, ha szakad, létrehozom, de hogy aztán mivel fog járni, arról halvány sejtelmem sem volt. Azt sem gyanítottam, hogy sikere lesz. Nem érdekelt, hány évig fogom fizetni a kölcsönt. Azt akartam, hogy ez a hangulat legalább egy hétre legyen az enyém. Hogy sikerült, megcsináltam. Ha én boldog vagyok, akkor másnak is adni tudok. Most például vettem egy régi prést a Fekete-tónál. Beleteszek majd néhány könyvet, mintha könyvprés lenne. Összehozok egy installációt. Aztán jöhetnek a látogatók, hogy ezt az örömet is továbbadhassam nekik.”

Európa legnagyobb bolhapiacaira jár. Beszerzőkörutakra Hollandiába, Belgiumba, Franciaországba, Romániába. Erdélybe sok antik tárgy bekerül, főleg Németországból. Azok kevésbé érdeklik.

„A leginkább nekem tetsző tárgyak Franciaországban vannak. A szépségük, a formájuk, az esztétikájuk sokkal jobban lenyűgöz, mint a német vagy az amerikai daraboké. Mindenütt a furcsa, különleges tárgyakat keresem, amelyekből valami újat lehet kreálni. Nem úgy állítom ki őket, ahogy megveszem, nem eredeti formájukban. Beleépítjük egy másikba. Van rá ember, aki ezt megcsinálja: Professzor Szilveszter. Ő sok mindenhez ért. Festészethez, szobrászathoz, elektronikához. Csoda, ami kikerül a kezéből. Kulcsfontosságú embere a múzeumnak. Itt a műhelye az emeleten. Látványában is műremek.”

Vannak gyűjtők, akik a lakásukban tartják értékes tárgyaikat. Ő is így kezdte. Rövid idő elteltével rájött: akkor lesz igazán boldog, ha a lehető legtöbben látják a kollekcióját.

„Nem magamnak és nem a szűk baráti körömnek tartogattam a gyűjteményemet. Meg akartam mutatni a világnak. Otthon csak néhány apróságot tartok. Egyébként pedig ez az igazi otthonom, a múzeum. Néha itt alszom felfújható matracon. Érdekes érzés. Elmennek a látogatók, és itt maradok egyedül a tárgyakkal. Aludtam én már rakéták és dinoszauruszok alatt is, de az egészen más érzés volt. Itt különféle hangokat hallok. Mintha minden egyes darab lélegezne. Háromtól kilencvenéves korig mindenkit elvarázsol, amit itt lát. Engem is. Még mindig. Nem gondolok a holnapra. Én mindent ma akarok maximálisan megélni. Ez így nem helyes, tudom. De akkora élvezet, hogy csak! Vakmerően élek. Nincs félretett pénzem. Azt szoktam mondani: mindent bele, és majd lesz valami. Tizennégy és fél éves koromban egyetlen cél lebegett előttem: túlélni, életben maradni. Elmentem dolgozni, hogy fenntartsam beteg édesanyámat és az öcsémet. Édesapám akkor már nem volt köztünk.”

Gimnazistaként iskolaújságot főszerkesztett. Segesváron 1999. december elsején először szólalt meg magyarul az ottani rádió. Műsort vezetett napi két órán át. Ami nem érdekelte, azzal nem foglalkozott.

„A tanáraim ismerték a családi helyzetemet. Kérték, hogy járjak be az órákra, üljek be az utolsó padba, és aludjak, ha akarok. Csak legyek ott. Ne legyen igazolatlan órám. Mentem, aztán megint nem mentem. Az osztályfőnököm is tudta, hogy nem fogom ezzel tölteni az időmet. Az osztály legjobb tanulója ma nyulakat tenyészt. Sosem mérvadó, ki mennyire jó tanuló. Sokkal fontosabb, hogy mit kezd a tudásával. Én mindent, amit tudok, autodidaktaként tanultam meg.”

Kérdezem tőle, mennyire boldog? Azonnal mondja:

„Jaj, én nagyon! Elértem, amit akartam. Ami ezután jön, az már csak ráadás. Kiteljesültem. A látogatók reakcióitól, véleményeitől minden napom más. Egy multicég irodájában dolgozik a párom. Valósággal beleráncigáltam a világomba, miközben ő nagyon szereti a biztonságot. Van köztünk enyhe harc, de elfogadtuk egymást. Év elején jön a babánk. Nem prioritás jelenleg számomra a lakás, pedig jó lenne erre figyelni, hiszen új szakasz kezdődik az életemben. Negyvenegy éves vagyok. Nekem a Balkán világa kell. Itt érzem jól magam.”