Emma és a halálfejes lepke: A varrónő meséje

A 40-es években járunk, a Jozef Tiso-féle, fasiszta szlovák államban, ahol Marikát (Borbély Alexandra), egy határ menti kis falu özvegy varrónőjét egyszerre több csapás is éri. Magyarként az, hogy községébe bevezénylik a Hlinka-gárda nacionalista katonáit, magánemberként pedig egy hátrahagyott zsidó kisfiú, akit a pajtájában talál.

Kis falu, nagy káosz

Az első dolog, ami feltűnik, hogy az Emma és a halálfejes lepke négy különböző nyelven szól hozzánk, és még többnyelvű háttérrel is nehéz befogadni. Remekül visszaadja azonban azt a közeget, ahol tényleg semmi létjogosultsága az etnikai alapú nacionalizmusnak – és mégis ott van, büszkén, magabiztosan. Értékeltem volna, ha a szlovák forgalmazó a cseh beszédet is feliratozza, kárpótolt azonban az, hogy számomra ismert, magyar nyelvjárásokban hallhattam a holokausztfilmek, bármily durva ezt kijelenteni, gyakran elcsépeltnek érződő fordulatait. Valahogy közelibbnek érződött az egész, mint valaha. Mintha csak a saját nagyszüleimet, unokatestvéreimet hallottam volna értetlenül rimánkodni a kegyelemért. Ez az érzelmi dimenzió mindenképp jót tesz a történetnek, az ugyanis kevés újat mond a 20. század legismertebb tragédiájáról. A film első felét számomra Borbély Alexandra és a hatalomtól megrészegült Hlinka-gárdistát alakító Milan Ondrík jelenetei dobták fel. Kettejük érzéketlen, abuzív interakciói remekül átadják, mennyire aránytalan, kiszolgáltatott kapcsolat volt hatalom és kis közösségek között.

A görbe tükör

A film főszereplője akár a falusi közeg is lehetne. A fakó fényképezés megrázó melankóliát kölcsönöz a képsoroknak, a néző szinte vágyik a feloldozásra, hogy valaki végre visszaüssön, ez azonban sosem történik meg. A szenvedést rendre csak a nyomor követi. A letaglózó hangulatot, ironikus módon, egyedül az töri meg, amikor a forgatókönyv a szánkba akarja rágni azt – például azzal, hogy Borbély Alexandra hangosan közli az üres szobával, hogy meg akar halni. Az Emma és a halálfejes lepke akkor működik a legjobban, amikor hagyja, hogy a fasizmus abszurditása magáért beszéljen. Amikor látjuk, hogyan uszít egy prédikáló pap teljes meggyőződéssel a zsidók és a magyarok ellen, vagy amikor a film csúcsjelenetében a lakosok egymást túlharsogva, agresszívan éneklik kedvenc karácsonyi dalukat, ki magyarul, ki szlovákul. Számomra mégis az volt a legerősebb, amikor egy ártatlan, zsidó kisgyerek két órán át tartó bújtatása után a stábslita előtt megtudjuk, hogy Marikát a háború után deportálták, hiszen a kollektív bűnösség jegyében ő is kollaboráns volt.

Érdemes megnézni ezt a filmet? Mindenképp. Nem tökéletes, de sokkal relevánsabban beszél rólunk, mint a magyarországi filmek közelmúltbeli, „nemzeti” felhozatala. Nyugaton valószínűleg nem fogják látni, hogy mitől különleges. De nem is nekik készült.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.