Emilia Pérez: Testről és lélekről

A történet középpontjában a gátlástalan, törtető ügyvéd, Rita (Zoe Saldaña) áll, akihez egy nap szokatlan kéréssel fordul Mexikó egyik legnagyobb drogbárója, Manitas (Karla Sofía Gascón) – keressen neki valakit, aki átoperálja nővé. Miután a művelet sikerrel jár, Manitas megrendezi saját halálát, és Emiliaként kezd új életet. Pár éven belül azonban ismét feltűnik Rita küszöbén, hogy megkérje, segítsen neki hazatérni, és felvenni a harcot a kartellel.

Mégis mit nézek?

Az Emilia Pérez egy bizarr film, de nem feltétlenül az alaphelyzet miatt. Azt elég természetesen kezeli. Nem igazán fejteget ideológiai háttereket, a nemváltoztatást egyedül drámai mozgatórugóként kezeli. Valahol felüdülés ennyire egyenes, magyarázkodástól mentes reprezentációval találkozni. A bizarrfaktort inkább a zenei háttér szolgáltatja. Ez az egyik legelvetemültebb musical, amit valaha láttam. Az egyik pillanatban kortárs rapszámot hallgatunk, a következőben már Disney-duetteket idéző vitát egy orvos és kliense között, majd hirtelen mintha Andy Warhol műhelyébe léptünk volna egy ritmustalan, kísérleti dal erejéig. Az iram fékevesztett, mégis szinte minden betétdal betalál – zeneileg az Emilia Pérez a tavalyi év egyik legérdekesebb filmje. A legváratlanabb hétköznapi helyzetekben is képes megtalálni a melódiát, a ritmust, a dalszöveget, ez pedig védjegye minden kiemelkedő musicalnek.

Régi-új élet

Más frontokon sajnos nem ennyire erős a film. Az ígéretes történet például elbírt volna még legalább negyed órát. Több szereplő történetszála is lezáratlannak érződik, így pedig a színészek munkáját is nehezebb értékelni. Hiába közvetíti Saldaña és Gascón érzékien két, a hatalom és a nagyvonalúság mámora közt őrlődő nő ellentmondásos kapcsolatát – az utóbbi nem mellesleg az első nyíltan transznemű színésznőként, akit Oscarra jelöltek –, ha a film végső harmada teljesen összecsapottnak érződik. Már-már azt a benyomást kelti, mintha a kamera tárhelyében csak 10 percnyi hely maradt volna, így mindenkinek kutyafuttában kellett elszínészkedni a jellemfejlődése csúcspontját. Kár érte, a film ugyanis a fordulatos cselekmény mellett egy kifejezetten érdekes fejtegetést is felépít arról, valóban megváltozik-e a testtel együtt a lélek is, amint azt az egyik korai dal szövege sugallja. Hiszen hiába tesz meg Emilia mindent, hogy a nemváltoztatás után személyiségileg is új embernek tűnjön, impulzív, erőszakos jellemét, mely drogbáróvá faragta, valahogy nem sikerül levetkőznie.

Megéri megnézni az Emilia Pérezt? Egy okból mindenképp: kétségkívül egyedi film, amihez hasonlót még nem láttunk. Valahol mégis úgy érzem, hogy az összes többi Oscar-jelölt jobban rászolgált az aranyszoborra. Kivéve a zeneiekre. Azok jöhetnek.