Mary Shelley ikonikus regénye, a Frankenstein új filmadaptációt kapott, ezúttal a Netflixtől. Hogy a legjobbat-e, azt mindenki döntse el maga – de hogy az egyik legérdekesebbet, az biztos.
Adott egy fiú. Szigorú, rideg apját megveti, szerető, érzékeny anyját pedig imádja. Miután az utóbbi meghal, a fiú eldönti: ha felnő, ő lesz az, aki végre legyőzi a halált. Sok-sok évvel később egy laboratóriumban, az orvostársadalom nagy meghökkenésére egy halomnyi holttestből létre is hoz egy halhatatlan lényt. A halált legyőzte. Életet adott. De vajon jobban fog róla gondoskodni, mint az apja tette?
A horrorirodalom egyik legjelentősebb műve napjainkra sokat vesztett félelmetességéből. Az idegen testrészekből összevarrt teremtmény ma már nem annyira hátborzongató, mint amennyire sci-fi-háttere izgalmas – az istenre játszás, a rideg tudományos úttörés veszélyei. Guillermo del Toro filmje elsősorban ezt a vonalat célozza meg. Nem annyira konkrét tartalmában, mint inkább szellemiségében idézi a könyvet és annak mondanivalóját a szelíd kitaszítottakról, és hogy milyen gyakran jár kéz a kézben az intelligencia és az ostobaság. Mindezt pedig lélegzetelállító látvány mellett teszi.
A 19. századi Európa színpadi élességgel jelenik meg előttünk. A nagyvárosok mocskos nyüzsgése és a vidék természetbarát, ám babonás sötétsége együtt megteremtenek egy olyan népmesei lelkületű világot, melyben a történet igazán ki tud virágozni. A forgatókönyv alaposan felforgatja az alapművet: megtölti azt fordulatokkal, grandiózus pillanatokkal, ami valószínűleg sokaknak nem lesz ínyére, viszont kétségtelenül segít megidézni ugyanazt a groteszk, földöntúli hangulatot , amit a múlt századi feldolgozások még változtatások nélkül is közvetíteni tudtak.
Ugyanez mondható el a tanulságról is. Del Toro filmjeiben a néző szinte mindig a szörny oldalára áll, és ez most is így lesz – bár a film nem hívja őt szörnynek. Teremtménynek nevezi, ennyivel is közelebb hozva őt a nézőhöz. Jacob Elordi, az Euphoria sztárja megformálásában pedig rendkívül mély és érzéki képet kapunk a félreértett figuráról, akit sokan egyszerűen csak a többi horrormonstrum közé sorolnak.
Del Torónál az ismeretlentől való felszínes félelem mindig irracionálisabb az egyértelmű és megszokott emberi kegyetlenségnél, amit ezúttal a címszereplő Victor Frankenstein idéz meg Oscar Isaac pofoznivalóan öntelt, zsigeri megformálásában.
A Frankenstein vérbeli mozifilm, még ha Netflixre is készült. Két és fél órája egykettőre elillan, és bár az eredeti mű költői jellegéből valamennyi elveszett, a film ereje épp a szókimondóságában rejlik. Abban, hogy nem titkolja, ki az igazi szörny a történetében. És hogy mer változtatni a nyugati kánon egyik legismertebb történetén ahhoz, hogy egy modern világban némi reményt adjon az összes magányos léleknek.
MIT NÉZZEK MÉG A RENDEZŐTŐL?
Ha a Frankenstein után úgy érzed, bejön Guillermo del Toro sajátos fantasystílusa, akkor mindenképp tégy egy próbát a 2022-es netflixes Pinokkióval, A faun labirintusával, A víz érintésével vagy a 2004-es Hellboy képregényfilmmel.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.