Egy tinédzser izzadságszagú szobája vagy egy popcornillatú mozifolyosó – vajon melyikben találunk szebb filmplakátokat? Ma ez sajnos nem egyértelmű. A moziknak rendszerint be kell érniük a forgalmazók által javasolt, futószalagon gyártott poszterekkel, míg a tinik falairól gyakran a múlt század legikonikusabb filmrajzai és -fotói lógnak. Egy jobb kor visszhangjai, mondhatnánk. Vagy csak egy kevésbé számítóé? Mégis hová tűntek a múzeumokba való, szemkápráztató poszterek?
Nagyjából egy hónapja jött a hír, hogy elhunyt Drew Struzan – a filmtörténelem talán legikonikusabb poszterművésze, aki olyan rendezők stúdióiba volt bejáratos, mint Steven Spielberg, George Lucas vagy Guillermo del Toro. Jellegzetes, ceruzával és festékszóróval megálmodott, színes poszterei olyan történeteknek mutatták be a közönséget, mint a Star Wars, a Harry Potter vagy az Indiana Jones. Szinte döbbenetes, mennyire eltalálta mindegyik kaland stílusát, holott sokszor még csak nem is látta magukat a filmeket. Helyette a stábtagokkal, a rendezőkkel beszélgetett, hogy előássa a szenvedélyt egy-egy ötlet mögött. Elmondása szerint egyetlen célja volt minden poszterrel: adni a nézőnek valamit, amit jogosan remélhet az adott élménytől.
Számok és mutatók
Ha egyvalamivel mindennek tükrében nem vádolhatóak napjaink poszterei, az az, hogy hazudnának. A művészi indíttatású, igényes plakátokat mostanra nagyrészt felváltották a pusztán marketinges irányelvek mentén készültek. Persze nem gond, ha el is akarjuk adni a filmünket, de nem szabad, hogy minden lépést az algoritmusok vezéreljenek. Ez vezet ugyanis ahhoz, hogy manapság szinte minden poszter ugyanúgy néz ki, elvégre mind ugyanazt a célközönséget akarják megszólítani – mindenkit egyszerre (vagyis úgy igazán senkit).
Alex Griendling, aki egyebek mellett a Watchmen és az Angyalok és démonok című Dan Brown-adaptáció poszterein dolgozott, kiemelte egy, a The Guardiannek adott interjújában, mennyire nevetséges körülményeknek kell megfelelni egy modern filmposzternek. Gyakran még az sem mindegy, milyen betűmérettel van kiírva az egyes színészek neve, szerződés írja elő, melyiküknek kell szerepelni a poszteren, de még azt is, hogy legfeljebb hány százalékkal lehetnek kisebbek a főhősnél. Nem meglepő, hogy a legtöbb művész ilyen irányelvek mellett a biztonsági játékot választja, és akkor jönnek a hírhedt „lebegő fejek”.
Egy méret mindenkinek
A „lebegő fejek” a leggyakoribb posztertípus, amivel nagy költségvetésű moziknál találkozhatunk. A színészek fejei (jobb esetben „mellszobrai”) egymás hegyére-hátára photoshopolva mindenféle összhang nélkül (elvégre aligha lehet egy csapatnyi világsztárt visszahívni egyetlen fotó kedvéért), a háttérben robbanásokkal vagy más számítógépes effektusokkal. Az efféle poszterek a múlt században sem voltak ritkák, a hangsúly viszont rendszerint nem magukon az arcokon volt, sokkal inkább a színek játékán, a történet kulcspillanatainak és hangulatának sugallatán. A fakó, mindenféle mozgást és merészséget nélkülöző modern darabok leginkább egyvalamit sugallnak: hogy itt nem kell tartani semmi váratlantól, ez is ugyanolyan lesz, mint az a másik film, amit szerettünk.
Kimondottan feltűnő ez az animációs filmeknél, melyek egykor a leggyönyörűbb posztereket produkálták. Gondoljunk csak a meleg gyertyafénynél egymásba olvadó szépségre és szörnyetegre, a barlang sötétjében Aladdin kezei közt felcsillanó lámpásra vagy éppen a sziklaszirten magasba emelt Simbára a cím alatt, ami egyértelműen közvetíti – ő az oroszlánkirály. Ma minden animációs poszteren egy felvont szemöldökű, önelégült főszereplő vigyorog a közönségre. A legelhivatottabb művelője után „DreamWorks-arcnak” is nevezett jelenség Michael Barnett marketinges szerkesztő szerint pimasz magabiztosságot közvetít a gyerekek felé, akik erre állítólag pozitívan reagálnak. Ez is egy megközelítés...
Az óperencia két oldalán
A marketingesek bánatára azonban még csak azt sem mondhatjuk el, hogy a statisztikák egyöntetűek volnának. Hiszen ahány régió, annyi szokás, és értelemszerűen annyi poszter. Amikor Ruben Östlund svéd rendező Arany Pálma-díjas szatírája, A szomorúság háromszöge végre megérkezett a skandináv mozikba, a poszterén egy aranyat hányó, elegáns hölgy várta a nézőket – tökéletes megragadása egy filmnek, ami a méltóságról szól a vagyon árnyékában. Nyugaton azonban valamivel rá kellett venni az átlagembert, hogy beüljön rá, így minden poszter középpontjába Woody Harrelsont, az egyetlen felismerhető színészt helyezték, aki a film nagyjából egyharmadában szerepel csak. Ez az egyébként logikus marketinges húzás persze könnyedén vehet aggasztó fordulatokat – például amikor a Star Wars: Az ébredő erő kínai poszteréről a Disney szinte teljesen eltüntette John Boyegát, a film egyetlen fekete főszereplőjét.
Aztán ott vannak a nyilvános hirdetések, melyek közül a legtöbb ma már nem is papír, hanem a hivatalos poszter digitális mozgóképváltozata egy metróaluljáróban vagy egy-egy épület oldalán. Az ilyen installációknak kifejezetten kapóra jön, ha a poszter nem több a főszereplő és egy-egy robbanás vagy jármű párosánál, azokat ugyanis sokkal könnyebb meganimálni. Mindemellett nem meglepő, hogy a filmplakátok egyre közönségesebbé válnak, de valóban ez volna az egyetlen járható út?
Élj (és reklámozz) a mának
Ahogy a 2000-es évek elején elkezdtek felhígulni a mozifilmposzterek, szinte azonnal hatalmas igény alakult ki a kézműves rajongói poszterekre. Az emberek értelemszerűen továbbra is vágynak arra, hogy valami esztétikus díszelem emlékeztesse őket az élményre, amit szerettek. Mivel pedig kapitalizmusban élünk, ezt a cégek is felismerték – a különféle speciális lemezkiadások gyakran rajongói vagy direkt klasszikus stílusú, alternatív poszterekkel jelennek meg. Elvégre azokat a vásárlókat, akik ilyenekre költik a pénzt, már megnyerték. Néha azonban egy-egy film még messzebbre megy, és a moziközönség előtt sem szégyell ködös és stílusos lenni. A Fekete hattyú című 2010-es pszichodrámát például egy sornyi izgalmas, absztrakt poszterrel reklámozták, melyek közül a legtöbb egyáltalán nem is mutatta a főszereplő Natalie Portmant. A film ennek ellenére kasszasiker lett, Portman pedig Oscar-díjat is nyert érte.
Kedvcsinálók és kedvpusztítók
A mozifilmek legelső reklámposzterei gyakran rendkívül egyszerűek, például azért, hogy ne fedjék fel előre a szereplők kinézetét és a film látványvilágát. Ez azonban néha azt eredményezi, hogy a frappáns, stílusos posztereket a megjelenés előtt váratlanul felváltja egy fantáziátlan, színészeket halmozó verzió. Ez történt például a 2021-es Dűnével, melynek első, minimalista plakátja egy csapásra ikonikussá vált, mindenki szemében összemosva a filmet a narancssárga színskálával. Aztán végül mégis egy fakó, szürkés poszterrel került mozikba, melyet száz másik filmével össze lehetett keverni.
Alapjáraton azonban úgy tűnik, a legtöbb mozi nem meri próbára tenni a közönségét. Majdhogynem elnézést kérnek a nézőtől, amiért igénylik a figyelmét, és nem akarják többel traktálni egy világsztár kigyúrt testénél vagy három ismerős arc egymásra pakolásánál. Mindez csak azért szomorú, mert látszólag nem működik. A mozik továbbra is küszködnek, a kasszáknál pedig sorra buknak el a jobbnál jobb filmek. Csak most már az sem valószínű, hogy idővel egy tinédzser falán, a könyvespolc és a gitárok között örök életet kapnak majd.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.