Dráfi Mátyás emlékére

Matyi bácsit, Dráfi Mátyást akkor is szeretni lehetett, ha éppen dohogott, dühöngött, vagy csak szimplán paprikás kedve volt. Őt ugyanis nem lehetett nem szeretni. Művészként is, magánemberként is pillanatok alatt képes volt belopni magát az ember szívébe. Különleges adottsága volt ez. Engedte szeretni magát, és ő is éreztetni tudta a szeretetét.

Nyitott lélek volt. Kitárulkozó. A színpadon lefegyverző erejű, az életben lebilincselő. Millió-egy történettel, humorral, öniróniával szórakoztató, nagy mesélő. Jó volt hallgatni őt, játszani látni, szerepe szerint átlényegülni, hősként nemes célokért küzdeni, kisemberként tűrni, szenvedni, fájni, vagy épp az öröm, a boldogság megannyi hőfokát megélni.

Színésznek született, ezt nem kérdőjelez(het)te meg senki. Még fel sem vették a pozsonyi Színművészeti Főiskolára, amikor már a Magyar Területi Színház deszkáit koptatta, majd a társulat jogutódja, a Jókai Színház lett a munkahelye. Munkahelye? Játszótere! Hiszen a színház volt a mindene. A legnehezebb időkben is, amikor széles e tájon aranyat ért a magyar szó.

Rádiózott is, filmezett is sokat. Hívták csehszlovák, szlovák és magyar produkciókba. A legjelesebb szlovák rendezők kérték fel különböző szerepekre. Dušan Hanák (Szeretlek, szeress!), Juraj Jakubisko (Ezeréves méh), Miloslav Luther (Át a Dunán), Martin Šulík (Tájkép). Komoly feladatot kapott Tarr Bélától is a Werckmeister harmóniákban, Rudolf Pétertől a Kossuthkifliben, Eperjes Károlytól a Magyar passióban. Markáns arcvonásait a lehető legváltozatosabb karakterekben érvényesíthette. Eszenyi Enikő meghívására játszott a vígszínházi West Side Storyban is. Egyik nap Komárom, a másik nap Budapest, a harmadik nap valahol tájelőadásban. Utazott fáradhatatlanul. Tenyerében vitte a kultúrát. A magyar költészetet, a magyar drámairodalmat. Nagy lánggal égő fáklyája volt a szlovákiai magyar színjátszásnak. Vezéralakja. Bármikor hadra foghatója.

Igazgató is volt, művészeti vezető is Komáromban. Társulatalapító. Munkásságáért rangos elismerésekkel jutalmazták itthon is, Magyarországon is. Mind közül a legnagyobbat, a Kossuth-díjat 2023-ban vehette át. Élete egyik legboldogabb napja volt, amikor a Parlamentben kimondták a nevét. Előtte is, utána is többször elmondta: ő csak adni akar a közönségnek, mindig csak adni. Adott is élete során rengeteget.

Kollégái szemében példakép volt, és az is marad. Mokos Attila szerint színházi életünk egyik meghatározó egyénisége.

„Színpadon is, magánemberként is csodáltam őt. Szabad lélek volt. Határokat bontó. Művészi és államhatárokat. Játékával mindent feledtetni tudott, minden emberi gyarlóságot, kisebb-nagyobb bosszúságot. Istenáldotta tehetségével mindig hiteles tudott lenni. Sokszor nem is értettem, hogyan lehet ilyen szinten létezni a színpadon. Húsz-harminc évvel ezelőtti alakításait is őrzi az emlékezetem. Emberi hangon szólalt meg azokban a darabokban is, amelyek bemutatását egykor kötelező penzumként kapta a színház. Sokat játszottunk együtt. A Hegedűs a háztetőn maradandó élményem vele. Ma is borsózik a hátam, ha erre gondolok. Matyi bácsi pályáján ez lett a korona. Háromszor játszottuk telt ház előtt a pozsonyi Operaházban. Bécsből buszok hozták a nézőket. A komáromi piacon jegyüzérektől lehetett jegyet venni az előadásra. Matyi bácsi a világ egyik legjobb Tevjéje volt. A rádióban hallottam egyszer, hogy a nagy színészek haláluk után még hét évig élnek. Matyi bácsi örökre itt marad köztünk.”

Bandor Éva a legnagyobb szlovákiai magyar színészt látja Dráfi Mátyásban.

„Őstehetség volt, akire mindig felnéztem. Számomra ő jelentette a színpadon való természetes létezést. Ebben is utolérhetetlen volt. Szuperlatívuszokban tudok csak beszélni róla. A haláláig aktív maradt. Nem tudott leállni. Minden testi kínja, fájdalma ellenére folyamatosan dolgozott. A szabin nők elrablásában a takarásból néztem, ha éppen nem volt színpadon. Imádtam, ahogy komédiázott. A Háztűznézőben is lenyűgöző volt. Úgy karikírozta az egyik kérőt, olyan finom érzékkel, pontos színészi eszközökkel, sajátos humorral, hogy az maga volt a varázslat. Nagyon szerettem őt.”

Molnár Xénia pontosan harminc évvel ezelőtt ismerte meg Dráfi Mátyást.

„Kellékesként dolgoztam a Hegedűs a háztetőnben. Ott kerültünk mélyebb kapcsolatba. Rengeteget beszélgettünk. Aztán elvégeztem a főiskolát, bekerültem a Jókai Színházba, és több darabban játszottunk együtt. Az általa alapított Teátrum Polgári Társulásban a Görgey című darabban ő a címszerepet, az idős, elvonult hadvezért játszotta, én meg Terkát, a házvezetőnőjét, aki nagyon szerette őt. Nála, az ő házában és az udvarán olvasgattuk a darabot. Minden története beleégett az agyamba. A tájolásaink során is rengeteget nosztalgiázott, poént poénnal párosított. Kedvesen froclizott a palóc kiejtésem miatt, de tényleg mindig a legnagyobb szeretettel. Olyan volt ő nekem a színpadon, mint egy jó apa, nagyapa. Mindent meg lehetett kérdezni tőle, mert mindenre volt válasza. A jó szándék, a szív hangjai itatták át minden tanácsát. Behunyt szemmel hallgattam őt, ha verset mondott. Olyankor úgy éreztem, megállt az idő. Ne ugródeszka legyen a Jókai Színház, kért minden fiatalt, így annak idején engem is. Küldetéstudattal lépjél ki a színpadra, mondta. Itt legyél színész, neked itt van dolgod. De ezt sem erőszakosan közölte. Vendégszerepelni elmehetsz bárhová, csak gyere vissza, hogy évek múlva is legyen közönsége az itteni színháznak, kérlelte a fiatalokat. Én a piramis csúcsán látom őt ma is. Szívét-lelkét kitette a közönségért. Akkor is, ha csak harmincan nézték őt. Sok mindent megalapozott bennem emberileg és színészileg is.”

November közepén lett volna nyolcvanhárom éves. Kórházi ágyban lépett ki a földi létből. Imádott felesége ott volt mellette. Borika végig fogta a kezét. Nem vágyott soha moliére-i halálra. Nem a színpadon akart meghalni. Annál sokkal szerényebb ember volt.

Matyi bácsi, most éppen hol, merre?