Derzsi Réka: „Ott vagyok otthon, ahol éppen vagyok”

Prágában, egy legendás Moldva-parti helyszínen, a Színház a korláton (Divadlo na zábradlí) kávézójában beszélgetünk Derzsi Rékával, ahonnan aztán egy reklámstúdióba megy. Több síkon fut az élete. Most éppen egy Vencel téri színházban próbál, filmrendezők is hívják, legutóbb egy nemzetközi produkcióban játszott, mindeközben lelki gyakorlatot vezet Kolínban, és ökumenikus teológiát tanul a Károly Egyetemen.

Nyilván máshogy ébred Prágában és másképpen Nagyszarván. Miben érzi a különbséget a kettő között? Van itthon és otthon?

Születésnapom volt nemrég. Kerek évforduló. Ezüstgyűrűvel ajándékoztak meg a barátnőim. Nekem kellett választanom. Tessék, mutatom! Egy házacska van az ujjamon. Hordom magammal a házam és a hazám. Ez az életérzés van bennem, s bárhol vagyok is, ez motivál. Már nem is teszem fel magamnak a kérdést, hogy hol vagyok otthon. Pár évvel ezelőtt ez még naponta megfordult a fejemben. Folyton erre kerestem a választ. Ma már azt mondom: ott vagyok otthon, ahol éppen vagyok. Jobb válaszom nem is lehet erre a kérdésre. Tehát bárhol ébredek, az itteni vagy az otthoni ágyamban, jól érzem magam. Szeretem Prágát.

Könnyű volt megszeretni?

Nem. Egy évvel ezelőtt költöztem el a Letnáról Vynohradyra. Szép hely. Annyira szép! Imádom. Ezzel még inkább a szívemhez nőtt a város. De legyen még pontosabb a válaszom az első kérdésre. Természetesen más Prágában ébredni, és más Nagyszarván. Van ugyanis egy láthatatlan csomag, amit otthon letehetek.

Mi van benne?

A cseh nyelv és a cseh kultúra, amit még mindig tanulok. Több mint tíz éve.

Volt olyan nap ez alatt a tíz-egynéhány év alatt, amikor úgy érezte, Prága nem akarja befogadni, magához ölelni? Vagy hogy el akarja lökni magától?

Ezt sosem éreztem. Inkább azt, hogy közénk állt valami, és képtelen vagyok megfejteni, mi az. Azóta persze rájöttem. Magamban kellett megtalálnom azt a „valamit”, amit nevezhetünk akár falnak is. Azt pedig én húztam fel kettőnk közé.

De már le is döntötte?

Döntögetem, maradjunk ennyiben. A nőiségemet ugyanis máshogy élem meg a csehek között, és máshogy otthon. Ez a mentalitásunkból ered. A szlovák és a magyar habitus között érzem a közelséget, a csehek viszont egészen mások. Ridegebbek. Távolságtartók. A nőtől sem a nőcit várják el, sokkal inkább azt, hogy tanult legyen, álljon ki bátran magáért, intellektuálisan egyenrangú legyen a férfitársaival. Én pedig nem ebben a felfogásban szocializálódtam. Nekem komoly kihívás egy ilyen elvárásnak eleget tenni. De jó is valahol. Ki kell hoznom magamból valamit.

Küzdelem, bizonyítás, megfelelési vágy?

Belső kényszer, amibe nem könnyű beletörődni. Mérges is vagyok néha magamra, hogy miért érzem folyton ezt a nyomást? Van, amikor sikerül elengednem. Azon dolgozom, hogy ez a helyére kerüljön bennem. Hogy megtaláljam magamban az arany középutat. Hogy megmaradjon a nőiségem, a finomságom, és ne veszítsem el a magyar temperamentumomat sem, sőt ne féljek megmutatni, ha a helyzet úgy kívánja, netán megköveteli. És mindezzel együtt ki tudjak állni magamért, ahogy az itteni nők teszik.

Az öröme is kétféle, ha megérkezik Nagyszarvára vagy vissza, Prágába?

Más a minőség. Nem is hasonlítom össze a kettőt, bár közelít egymáshoz a két érzés. Minőségben mégis más. Prágába úgy utazom, hogy itt az életem, ide jövök haza, Nagyszarvára pedig a szüleimhez, a gyökereimhez térek vissza. A gyerekszobámba.

Mostanában egyre inkább az az érzésem, a cseh színésznők kezdik megelégelni, hogy szlovák kolléganőik szépen, elegánsan elhalásszák előlük a jó filmszerepeket. Amíg Csehszlovákiában éltünk, valahogy természetesebb volt, hogy a cseh színészek szlovák filmekben, a szlovákok pedig cseh alkotásokban is szerepeltek. Mára változott a helyzet. Hogy látja ezt a kérdést?

Az utóbbi két-három évben valóban ez történik. Cseh kollégáim szinte számonkérik a rendezőiktől, hogy miért nem bennük gondolkoznak.

Ez már a szereplőválogatásokon is megnyilvánul?

Érzékelem, sőt már hallom ott is. Vannak, akik nyíltan beszélnek erről. Előttem is. Nem rejtik véka alá a véleményüket. Engem ugyanis már a sajátjuknak tekintenek.

Befogadták?

De ha azt hallom tőlük, hogy már megint egy szlovák színésznő kapta meg a szerepet, akkor szólok, hogy ne haragudjatok, én sem vagyok cseh. Te már közénk tartozol, mondják. Ami jólesik természetesen. A tényeken azonban nem változtat. A cseh rendezők fülében a szlovák nyelv olyan, mint egy szerelmi előjáték. Izgató. Egyszerűen szexi. A nőket ez néha idegesíti, a pasikat meg vonzza. Talán ezért is buknak a cseh rendezők a szlovák színésznőkre. A cseheket pedig ez egyre inkább zavarja.

Kapott már sértő megjegyzést ez ügyben? Vagy csak az első években? Akár csak annyit, hogy eggyel több vetélytárs a placcon?

Tudnék mesélni, de már azt mondom, elengedtem. Mindenkinek megvannak a maga küzdelmei. Menni kell tovább. Nem eshet önsajnálatba az ember. Vannak dolgok, amelyekkel szembe kell nézni, aztán elfelejteni.

A kolíni kolostorral, amely a kapucinus rend tulajdona, három év után lazább lett a kapcsolata. Azután, hogy ott lelte meg a lelki békéjét, beállt a konyhába, azoknak főzött, akik lelki gyakorlatra járnak oda. Ma már ön is lelki gyakorlatokat vezet. Ez volt a célja?

Négyen-öten vittük a hátunkon az egészet. Az utóbbi egy évben már nagyon sok volt, amit magamra vállaltam. Vagy a vendégeket fogadtam, vagy főztem, vagy támogatói forrásokat kerestem, hogy pénzünk legyen a következő időszakra. Mindent csináltam. Mostanra lett elég. Elfáradtam. Úgy érzem, dolgom van még a színészettel. Ezt a kettőt nem húzhatom tovább együtt, mert vagy az egyik sínyli meg, vagy a másik. Sokáig érett bennem a gondolat, míg aztán tavaly, november végén elbúcsúztam a kolostortól. Nem teljesen, de így is nehéz búcsú volt. Főleg az utolsó fél év. Úgy jártam már oda, mintha haza jártam volna. Megszerettem az ottaniakat, a környezetet. Évente kétszer azért visszamegyek. Ezt meg is tartanám. Lelki gyakorlatokat szívesen vezetek.

A filmrendező Zdeněk Jiráskýhoz is „visszajár”.

Most dolgoztam nála második alkalommal. Valamilyen szinten rezonálnom kell a rendezővel. Egyébként még a casting sem úgy alakul, ahogy szeretném. A legtöbbször el sem megyek, legfeljebb egy reklámfilm szereplőválogatására. Vagy ha külföldi filmről, sorozatról van szó. Zdeněk Jiráský színházban látott, és azután keresett meg. Így jutottam szerephez a Kryštofban, amelyben négyen voltunk magyar színészek. Bandor Éva, Borbély Alexandra, Uzsák Dávid és én. A Már nem szeretlek című új filmjében egy rideg, narcisztikus jegyekkel megvert anyát játszom, aki képtelen a szeretetre. A lánya is ezért szökik meg tőle. A barátjával vonatra ülnek, és elveszetten bolyonganak Európában.

Bekerült egy amerikai sorozatba is. Mennyit árulhat el róla?

Keveset. Azt is titokban. A válogatás második fordulója után értesítettek, hogy enyém a szerep. Münchenbe vittek, ott forgattunk. Egy Oscar-díjas színésznő partnere lehettem. A végén megölelt, puszit adott, és megköszönte a tekintetemet. Hogy a felvétel során úgy néztem rá, hogy ő attól szárnyakat kapott.

Magyar játékfilmbe nehéz bekerülni Prágából?

Kis Hajni Külön falkájában úgy kaptam meg egy szociális munkás szerepét, hogy a pozsonyi Prikler Mátyás volt a film producere. Ő szólt, hogy utazzak el Budapestre, találkozni a rendezővel. Hajninak pedig megtetszettem, és beválogatott a filmjébe.

A Vencel téri Palace Színházban ősszel a Cry Baby Cry-ban láthatja a közönség, a Bűnös szenvedélyek című vígjátékban pedig a Letka stúdiószínpadán. A Švanda Színházban pedig továbbra is műsoron a Pankrác, amelyben a bebörtönzött Lída Baarová cseh színésznőt, Joseph Goebbels német náci propagandaminiszter szeretőjét alakítja. Nem bénító néha az a folyamatos bizonytalanság, amelyet egy szabadúszó művésznek kell megélnie? Hogy sokszor nem tudja, mi lesz a következő munkája? Nem lenne könnyebb az élete társulati tagként valamelyik prágai kőszínházban?

Ez az, amire egyáltalán nem vágyom. Inkább a szabadság! Így én osztom be az időmet. Az első évet fejeztem be a Károly Egyetem ökumenikus teológia szakán. Két évem van még hátra. Pszichológia, történelem, vallástan. Rengeteg tanulnivalóval jár ez is. Nem szeretném feladni. Nagyon nehéz szövegeket tanulok. Rengeteg tudományos kifejezést, amit eddig nem használtam, vagy most hallom először. No meg a latin…!

Végül is Thália papnője.

Januárban, amikor elterveztem az évet, arra gondoltam, milyen jó lenne egyszer összehozni a teológiát és a művészetet. Mutatni belőle valamit.

Az emberiség első színháza a templom volt.

Színház és vallás össze fog állni bennem. Meg fogom találni a formáját.

Vágyik még egyáltalán Pozsonyban játszani? Szlovák nyelven, szlovák kollégákkal?

Nem éget a vágy, de nem zárkózom el a lehetőség elől. Magyarul viszont már holnap is szívesen játszanék. Ez hasonló érzés lenne, mint amikor hazaérek, belépek a szülői házba, és leteszem a „prágai hátizsákot”. Otthon ugyanis nem kell azon gondolkodnom, milyen nemű a szó, hogyan kell helyesen ragozni, kiejteni, és ez nem kis megkönnyebbülést jelent. Ezt vágyom megélni magyar filmben, magyar színpadon. Az anyanyelvemen játszani. De nincs semmiféle hiányérzetem. Most minden szinten kiélem magam Prágában.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 17-i számában jelent meg.