78 éves korában elhunyt David Lynch legendás amerikai filmrendező, a szürrealizmus egyik modern kori mestere.
Pár éve láttam egy humoros listát az állomásokról, melyeket minden filmrajongó megjár. A tiniévek végéhez az alábbi szöveg kapcsolódott: „Éjjel-nappal Lynchet fogyaszt”. Az igazság az, hogy nálam ez kimaradt. Minden idők egyik legvitatottabb rendezője valahogy sosem tudott maratoni filmnézésre sarkallni, ám a legváratlanabb pillanatokban mindig megtalálta a módját, hogy rám köszönjön.
Először érettségi előtt találkoztam vele. Tartva attól, hogy „szégyenszemre” a legnagyobb klasszikusok ismerete nélkül kezdem a főiskolát, listába szedtem vagy 50 megnézendő filmet. Köztük volt a Mulholland Drive is, amit szerintem két módon nem érdemes nézni: tinédzserként, és két másik film közé bepréselve, sietősen. A szürreális, álomszerű szituációk és fátyolos, túlvilági tekintetek ugyan valamennyire lekötöttek, de nem adtam magamnak elég teret, hogy meg is értsem, amit látok. Lynch nem lett húzónév számomra.
Aztán pár évvel később, a Covid-járvány alatt Bécsbe készültem, a Dűne európai premierjére. Hogy ne Herbert-szűzként lépjek a vetítőterembe, beszereztem az ikonikus regényt, ami finoman szólva meglepett a komplexitásával – ott és akkor, a járvány közepén feladtam az olvasást. Helyette valahogy Lynch 1984-es adaptációjánál kötöttem ki. A filmnél, melyet alkotója annyira megvetett, hogy a TV-s verzióból a nevét is kivetette. Mit mondhatnék? Megértem. Továbbra sem lett kedvenc.
Megint pár évvel később egy filmkurzuson vettem részt Dunaszerdahelyen. Kötelező „olvasmányként” megkaptuk Lynch egyik másik klasszikusát, a Kék bársonyt. Fogcsikorgatva ültem le a tévé elé, két órával később azonban egy meglepő gondolattal álltam fel: ez eddig a kedvenc filmem a fickótól. Magával ragadott a monoton hétköznapok abszurd felkavarása, az erotika szemtelen elkorcsosítása. Megkedveltem Lynchet, de azért meg nem szerettem.
Aztán tavaly ősszel a pozsonyi Kino Nostalgia műsorra tűzte Az elefántembert. Lynch ikonikus drámáját a deformált testű, ám kedélyes lelkű Joseph Merrickről, mely teljesen elvarázsolt. Egy színültig telt, a csendet pusztán időnkénti szipogással megtörő moziteremmel együtt tanultam emberségről, bizalomról, háláról. Mikor kiléptem a csípős őszi levegőbe, egyértelmű volt számomra: végre megértettem őt, egy hullámhosszra kerültünk. Aznap lefekvés előtt még a forgatásról készült dokumentumfilmet is megnéztem. Érdekelni kezdett Lynch, és minden, amit a világról gondol.
Ahogy pedig utánanéztem, rá kellett jönnöm, hogy sokkal többet találkoztam vele, mint gondoltam. Hiszen minden hátborzongató horrorkoncepció mögött volt egy kis Radírfej, éppen úgy, ahogy minden rejtélyes kisváros szívében élt egy kis Twin Peaks. Bármerre is fordul az ember, ha jól figyel, ott találja majd Lynch morzsáit a popkultúra ösvényein. Éppen ezért továbbra sem fogok maratonozni. Bízom benne, hogy előbb-utóbb a mester minden filmje ugyanígy megtalál.
Időnk van bőven. A lista többé már nem bővül.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.