Daniel Brühl: „Nem szívesen hagyom ki az éjszakát”

„Honnan ez a sok név így együtt?” – kérdeztem tőle Karlovy Varyban, miután Jiří Bartoškától, a fesztivál elnökétől kiemelkedő alakításaiért Kristályglóbuszt kapott. Nem mellesleg: ezt az eseményt is emlékezetessé tette. „Gyönyörű a díj – mondta –, szebb, mint az Oscar. Egy ekkora elismeréssel könnyebben túlteszem magam az életközépi válságon. Negyvenhat éves vagyok. Meg is örökítem ezt a pillanatot.” Zakója belső zsebéből előhalászta a mobiltelefont, a díjat magasba emelve készített egy gyors szelfit, és már küldte is a képet az édesanyjának. „A nevem? – kaptam meg a választ pár órával az ünnepi percek után. – Spanyolországban szeretik az ilyen hosszú neveket.”

Vegyük akkor sorra. Miért lett González?

Így hívták a nagyapámat.

És Domingo?

Az meg a másik nagyapámról szállt rám.

César?

A keresztapám neve.

Martin?

A templom, ahol megkereszteltek.

Daniel?

Apám választása. De az édesanyámnak is tetszett.

Rossz kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek érzi magát?

Rossz. Mert német is vagyok, meg spanyol is. Ötven-ötven százalékban.

Na, még egy idevágó kérdés: a spanyol vagy a német konyha ízeit szereti jobban?

Ez nem kérdés. Természetesen a hagyományos spanyol tapas a kedvencem. A kenyérszeletkék különböző feltétekkel, a vegyes tálak, a gazpacho, a hideg és a meleg tapas. Főzni nem szoktam. Ahhoz lusta vagyok. Inkább rendelek.

A német és a spanyol mellett angolul, franciául, portugálul, sőt még katalán nyelven is folyékonyan beszél. Játszani melyiken szeret a leginkább?

Teljesen mindegy, melyik nyelvet kell használnom a filmben. Nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb felismerés volt számomra, hogy a nyelv befolyásolja a játékomat, a színészetemet. A világhírű német divattervezőről, Karl Lagerfeldről szóló francia sorozatban franciául kellett beszélnem. Elfogadtam, hiszen ő maga is franciának érezte magát. Szívesen váltogatom a nyelveket. Apám gyakran idézte V. Károly német-római császárt, aki azt mondta: spanyolul az Istennel társalgok, olaszul a nőkkel, franciául a férfiakkal, németül a lovammal.

Amerikai kollégái szinte ugranak az európai filmszerepekre. Mit gondol, miért?

Szerintem vonzza őket az itteni erő, szenvedély, optimizmus.

Önt mivel tudja bevonzani egy-egy filmes ajánlat?

Elsősorban a tartalom, utána a forma izgat. Annak is örülök, ha a szerep kiragad a komfortzónámból. Ha átvitt értelemben jeges vízben kell fürdenem. Soha nem a biztonságot keresem. Nem akarok kettes vagy hármas sebességgel hajtani, mert úgy kényelmes, úgy a legbiztonságosabb. Szívesen kockáztatok. Természetesen nem a volán mögött, hanem színészként. Nem félek sem a zuhanástól, sem attól, hogy a végén összetöröm magam.

Maradjunk akkor a kormány mögött. Hogyan reagáltak az osztrákok, amikor kiderült, hogy híres autóversenyzőjüket, a háromszoros Formula–1-es világbajnok pilótájukat, Niki Laudát német–spanyol színészre bízta Ron Howard rendező? Nem csináltak belőle nemzetiségi kérdést?

Volt bennem nem kis izgalom emiatt. Az osztrákok eléggé arrogánsak tudnak lenni. Főleg a bécsiek. Beképzeltek. Meg kellett győznöm Niki Laudát, hogy hiteles leszek a szerepben. Még a forgatás előtt találkozni akart velem. Felhívott korán reggel. Hat óra lehetett. Hogy utazzak el hozzá Bécsbe, de csak kézitáskával, ohne Koffer! Ha nem talál rokonszenvesnek, még aznap utazhatok haza. Ezt persze nem mondta ki, csak éreztette velem a telefonban. Lehet, hogy csak egy órát töltünk egymás társaságában, figyelmeztetett finoman. Rendben, mondtam. De kedves volt. Felültetett a saját repülőgépére. Került velem egyet, és bemutatott Sebastian Vettelnek, a négyszeres Formula–1-es világbajnoknak.

Mi volt az első dolog, amit el kellett sajátítania?

Elegánsan ki- és beszállni a versenyautóba.

Az bizonyára gyorsan ment.

A nyakizomgyakorlatok később jöttek.

Nyakizomgyakorlatok?

Hogy ne röpködjön a fejem a versenyautóban. A többi már ment magától.

A legszebb film az autóversenyzésről, írta az alkotás egyik kritikusa. Költőien mutatja be egy múlófélben levő világ utolsó hősének és az új korszak első képviselőjének – Niki Lauda és James Hunt – párharcát. A műfaj legjobb alkotása a Hajsza a győzelemért. Lauda hogyan fogadta a filmet?

Meghatódott. Kitűnő alkotás, mondta. Megdicsért, ami felettébb jólesett. A film láttán megnyílt előtte élete addig nem ismert fejezete. A nürnburgringi balesete, amelyből semmire sem emlékezett. Csak azt tudta, hogy ő ott majdnem meghalt. A film mindent pontosan megmutat. Azt mondta, aznap éjjel, miután szembesült a történtekkel, le sem hunyta a szemét.

Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy az egyedüli esélyes Niki Lauda szerepére?

Castingra hívtak. Azt gondoltam, ez is úgy zajlik majd, mint a válogatások általában. Két hét izzasztás, kínos helyzetek sorozata, aztán közlik, hogy remek voltam, de másvalaki mellett döntöttek. Nem ez történt. Három nap múlva felhívtak, hogy a rendező és a forgatókönyvíró találkozni szeretne velem. Mindenképpen németül beszélő színészt kerestek a feladatra, méghozzá olyat, aki gyorsan felveszi Lauda akcentusát. A német és az osztrák dialektus között ugyanis hallható a különbség. Amikor én ezt megmutattam a rendezőnek, azt kérdezte: „Ez meg mi a franc?” Abban a pillanatban el is engedtem az egészet. Húztam vissza Spanyolországba. Háromszor nyomtam ki a mobilomon egy idegen számot. Aztán mégis visszahívtam. Niki Lauda volt. „Hallottad a hírt? Tiéd a szerep!” – mondta. És gratulált.

Good bye, Lenin! Az első nagyjátékfilmje. Tényleg ezzel lett berlini lakos?

Kölnben nőttem fel. Nyugat-Németországban. Tizenegy éves voltam, amikor leomlott a berlini fal. Sokat beszéltünk erről. Otthon is, az iskolában is. Nem voltak rokonaink az NDK-ban. Nekem az olyan távoli országnak tűnt, mint Fokföld. Tizenhat évesen utaztam először Berlinbe, de már Spanyolországból. Más világ volt az. Más emberek, más kultúra. A Good bye, Lenin! rendezője, Wolfgang Becker eredetileg Kelet-Németországban keresett színészt Alex szerepére. Úgy gondolta, egy ottani kolléga mélyebbről építkezne. Halálos beteg anyja előtt Alex ugyanis titkolja, hogy ledőlt a berlini fal, és fuccs a kommunizmusnak. Nagy örömömre nálam landolt a szerep.

Meg is kapta érte az Európai Filmdíjat.

Tizennégy éve veszítettem el az édesapámat. Neki rengeteget köszönhetek. Kísérleti és dokumentumfilmeket rendezett. Az egyikben, egy road movie-ban még játszottam is 1999-ben. Pár évvel később Shooting Star lettem Berlinben. Dennis Hopper kezéből vettem át a díjat. Elképesztő este volt. Magasba repített az elismerés. Rengeteg ajánlatot kaptam utána.

Az elmeorvos című sorozatban, amely Budapesten forgott, kriminálpszichológusként magyarul is megszólalt. „Aki nem szeret, az nem ismerte meg Istent – mondta. – Mert Isten maga a szeretet.” Nem törött bele a nyelve ebbe a két mondatba?

Sokat segített, hogy hallottam beszélni a körülöttem dolgozó magyar stábtagokat. Nagyon szeretem Európát. Főleg a sokszínű kultúrája miatt. Budapesten is van barátom. Daniel Kehlmann, a legismertebb kortárs német író révén ismertem meg. Dragomán György. A fehér király című regényét német fordításban olvastam. Teljesen lenyűgözött.

Első rendezői munkája, a Saját lifttel a pokolba (eredeti címén A szomszéd) forgatókönyvét épp Kehlmann írta. De még mielőtt rátérnénk erre a filmre, Tarantinót se hagyjuk ki a Becstelen brigantykkal.

Nem vagyok olyan ellenszenves fazon, mint a filmben, de olyan kedves sem, mint amilyennek kinézek. Bevallom, imádok undok alakokat játszani. Egyébként sem voltam soha az a kimondottan jó fiú. Sem az iskolát, sem a tanáraimat nem szerettem. A német iskolarendszer ép ésszel egyszerűen elviselhetetlen. Tiltakoztam is a szigor ellen minden erőmmel. De anyámat is hányszor kikészítettem! A legtöbbször azzal, hogy halottnak tettettem magamat. Könnyű volt átverni őt, én meg éltem a lehetőséggel. Találékony kölyök voltam. Szörnyű helyzeteket kreáltam. Anyám, szegény, meg csak sikongatott. Na de Tarantino! Ő sem hétköznapi fazon! Őrült, mint én! Nála sincsenek biztonsági körök. Veszettül jól forog az agya. És nem a monitor előtt, kétszáz méterre a színésztől, egy sátorban ülve figyeli, mit művelek a kamera előtt. Közelről nézi, hogyan játszom. Szereti, ha ötletekkel bombázza a színész. Eleinte úgy tűnik, én vagyok a filmben az egyetlen rokonszenves német. Aztán hirtelen minden új irányt vesz. Szeretem a Good bye, Lenin!-t, de sokáig kellett várnom utána, hogy jöjjön végre valaki, aki kimozdít a szimpatikus srácok szerepköréből. A számító, kimért, rideg Niki Laudát sem játszhattam volna el német rendezőnél. Brühl? Kedves fiú! Sokan vélekednek így rólam. Pedig nem vagyok az! Esküszöm. Kölnben mindenki azt akarja, hogy szeressék. Berlin más. Ott olyan lehetek, amilyen vagyok. Berlinben vannak, akik nem kedvelnek. Kölnben én is mindenkivel haver akartam lenni. Még a keletnémet szomszédommal is.

Tarantinónál megúszta a castingot?

Vacsorára hívott. Megittunk pár pohár bort. Óriási volt. Hol vad, hol eszelős. Kicsit becsíptem. Talán ő is. Örültem, hogy ki sem ejtette a száján a castingot. Rögtön az elején kimondta, hogy szeretne dolgozni velem. De búcsúzkodás közben, amíg a kezemet szorongatta, szólt, hogy aludj egy jót, reggel találkozunk a stúdióban. Mi? Akkor mégis? Igen! Így adta tudtomra, hogy lepróbálunk egy-két jelenetet. Vagyis castingol. Reggel kilenckor. És ott álltam előtte másnaposan. Kezembe nyomták az angol szöveget, Tarantino meg elmondta, hogy egy francia nővel flörtölő német hapsi vagyok. De nem angolul, hanem franciául fűzi a nőt! Voltak szavak, amelyek ott, helyben nem jutottak eszembe franciául. Azokat spanyolul mondtam. Azt gondoltam, úgysem érti, hiszen az amerikaiak műveletlenek, és csak angolul tudnak. Szóval kevertem rendesen a szavakat, de volt egyfajta varázsa az egésznek, és Tarantinónak is tetszett. Már forgattunk, amikor megkérdezte, hogy „tényleg franciául beszéltél a castingon?”. „Nem, nem teljesen” – feleltem. Nem akartam átverni őt.

Káromkodni szokott?

Spanyolországban még a papok is káromkodnak.

Ha például dugóba kerül, és már a volánt csapkodja, milyen nyelven dühöng?

Spanyolul. De jó szaftosan!

Ha a németek és a spanyolok futballmérkőzését nézi, melyik csapatnak drukkol?

Nagyon nagy futballdrukker vagyok. Két fiam van, mindketten fociznak. És mind a hárman a spanyol válogatottért izgulunk.

Visszatérve az első rendezésére: egy berlini bárban játszódik a film, három szereplővel. Nem egy látványos mozi, de hallatlanul izgalmas. Hogy fogadták a németek?

A pandémia idején tűzték műsorra a mozik. Nem futotta ki magát a film.

Pedig lehengerlő a sztori. Londonban várják a színészt, akit megformál, castingra megy, de még mielőtt repülőjeggyel a zsebében taxiba ülne, beugrik egy „bátorítóra” a sarki csehóba. A férfiról, aki beszédbe elegyedik vele, kiderül, hogy a házbeli szomszédja, és mindent tud róla. A keletnémet titkosszolgálat kádere volt egykor. A színész magánélete nyitott könyv előtte. Még azt is tudja róla, hogy éjszakánként egy ukrán pornószínésznővel csetel. Valós alapja van a történetnek?

Az én esetemben semmi. Én szerencsés vagyok a szomszédommal. Jó kapcsolatot ápolok vele. David Kehlmann szerint azonban csak félig fikció a film.

Tavaly másodszor dolgozott Ron Howarddal. Megérte egészen a Galápagos-szigetekre repülni a film miatt?

A Hajsza a győzelemért utolsó forgatási napján Ron már jelezte, hogy számol velem a következő munkájában. Aztán tíz évig hallgatott róla. Párizsban dolgoztam a Lagerfeld-sorozatban, amikor felhívott, hogy akkor készüljek, irány Galápagos! Tetszett az Eden forgatókönyve. Az első világháború okozta traumákból kigyógyulni akaró németek egy csoportja elhagyja Európát, és a nietzschei filozófia hatása alatt egészen új, nem éppen paradicsomi körülmények között kívánják folytatni az életüket.

Most újabb rendezésre készül. Gottfried von Cramm, az egykor világhírű német teniszező történetét viszi filmre, akit a náci rezsim propagandacélokra akart felhasználni.

Produkciós irodát vezetek, gondolva az öreg napjaimra. Nem szeretnék kiszolgáltatottan várakozni arra, hogy színészként kinek jutok majd az eszébe. A lehetőségeket én fogom megteremteni magamnak. Már a csehországi helyszíneken forgatott Nyugaton a helyzet változatlan című német–amerikai háborús drámát is a mi irodánk produkálta. A Cramm-sztori mögött is mi állunk.

Berlinben van egy bárja is, Raval néven üzemel. Jól termel a hely?

Több mint tíz évvel ezelőtt nyitottuk meg az üzlettársammal, és még a pandémiát is túléltük. Sokan szeretik a helyet. Rengeteg törzsvendégünk van. Clive Owen is járt már nálunk. Az utolsók között ment el. Nem is hajnalban, hanem kora reggel. Bírja a gyűrődést. Én már nem szívesen hagyom ki az éjszakát.