Csodaszarvas a vágóhídon

Nehezen haladok a szöveggel, egyes fordulatokat fárasztónak találok, beírok három kérdőjelet. „Nem találom a szavak jelentését, nem jutnak el a tudatomig, csak gépiesen ismételgetem őket, egészen addig, amíg végképp ismeretlenekké nem válnak.” (25.) Száraz f(r)ázisok egy aktából. Határidőnaplók. Természetleírások. Terepnapló, egy időutazó feljegyzései: múltban ragadt, idegen emberek, idegen világ. 

A 2019 tavaszán játszódó történetben az elbeszélő egy harmincas hölgy, aki kultúrantropológus férjével egy Baranya megyei faluban telepedett le. Az emlékei között bolyong, melyek úgy kapaszkodnak belé, akár a bogáncs. A férfi visszatér a hantik közé, Szibériába, ahonnan az emberek ritkán jönnek vissza. „Körkörös közelítésekben és nagyításokban bomlanak ki a történetek, derül fény az összefüggésekre, a párhuzamos terepmunkák elveszett, újrakezdett életekről és megtalált gyászokról szólnak. (…) végig a terepen vagyunk, útközben: a fővonalaktól elzárt, újraéledésben reménykedő, feledésbe vesző falvak, tanyák, kisvárosok között, erdők rengetegében és a végtelennek tűnő tajgán, a természet érzéki jelenlétében.” Az erdő kopogó szélhárfák labirintusa, végtagok ólomsúlya, a kukoricás áthatolhatatlan, lélegző dzsungel, fenyegető labirintus. A rét vadvirágos szavanna, a veteményes szomorú sivatag. Megközelíthetetlenség, vadság, nyerseség. Az alkonyat lenyeli a tájat. Bánatos az idő, átkozott a világ. Kopár easternfilmdíszlet. Örök szürkület. Hóba szórt autók. A férfiakon bélelt usánka. Szellemek a betontömbök között, egy fekete-fehér film képkockái. Itt forgatták a Stalkert? A térképen fel sem tüntetik, mintha nem is létezne. Egyszerre tágas és fullasztóan szűk. Minden sík, lapos, egyenes. Elhagyatott, békés, beláthatatlan. Hogyan talál rá ennyi szörnyűség?! 

Magyar vagy orosz az az ország? Egyre megy, a róka mindenhol vörös, nem narancssárga. „Az állami tévé egy időutazás a múltba (…) párhuzamokat lehet vonni (…) de nekem most nincs energiám ilyen frontokat nyitni.” (72.) Fontosabb lenne a családi cselekmény. „Apa, én, anya, ez a sorrend (…) töredezett fényfoltok az olvadt hólében.” (186.) Az anya feneketlen kút, soha nem látni a mélyére. „Egyre távolodik, az alakja elhalványul, elveszíti körvonalait.” (203.) Zsolozsmájából foszladozó, elfúló hangok hallatszanak… Félelme kiradírozza a gyerekkort, és még csak nem is haragudhatunk rá. Pedig néha jó lenne. Toporzékolni, kiabálni, mint egy hisztis gyerek. Jó lenne újra gyereknek lenni… Az apa a fojtott csend. Krákogás, fújtatás. Fenyegető, kietlen, kitöltésre váró űr. Kísértet. Árny. A hideg újabb és újabb arca, noha nehéz elvonatkoztatni attól, hogy itt minden a természeti elemekről szól. 

S a s(z)ínekről! A hol langyos, hol vajszínű, szinte világító színterekéről. A ruhán reszkető, piros tulipánokéról. A macskáéról! A gazda(g)ságot jelképező aranyról, mely hol a hold sárga pecsétlenyomata, hol meg a tollpárnák citroma. A napfényglória sárgareze. Az ég hol koszlott, narancssárga vászon, hol kókuszos vattacukor. „A tó egy formátlan kék folt a térképen, sötétzöld erdők és piszkosbarna mocsarak között…” (115.) A város fölött antracitszürke az ég. A szem – mint üveggolyó – csak barna lehet. Két csillogó pont. Az elmúlás piszkosszürkén, téglabarnán, elszórva, élet(te)lenül, szégyenlősen bújik meg a sarokban, ahol előbb-utóbb győz a szénfekete sötét, a fenyegető űr. Noha világít még az őrláng ibolyakékje... Mennyire üresek most ezek az itt maradt mondatok! Mégis tárgyilagosak. Gyorsan olvashatóak, hosszúak. Sisteregnek, mint egy régi, rossz rádió. Kihullanak belőle a gondolatok. Az alázúduló szavak. „A telefirkált rubrikákból kirajzolódik az élet.” (109.) Egy kegyetlen szimfónia szószedetei és -foszlányai. Felfakadások. A hang furcsán megbicsaklik, ismétlődő, disszonáns lesz a dallam. Ólomtömbként hullik ki belőle a titok, melyre nem vigyáztak eléggé. A szavak helyén könnyűség marad, egy üreg, mely csak az övé. Mégis továbbpattannak, mint valami lassan halkuló refrén. Ritmusfoszlány. Pattog a vaslemezen, míg darabokra nem törik. Az erősödő búgás elnyomja a fejekben, ahogy az apa az agyagitató oldalán dobol az ujjaival. Mintha hangszeren játszana. „Hangtöredékek, tompa rezonanica, kásás, örvénylő zaj.” (127.) Gomolygás, búgó dallamok, egyik szó a másik után… „Apró, fekete hangjegyek az alumíniumszürke égen.” (7.) Hullámzó dallamok, felismerhetetlen jelentéssel. Elfogynak, szétmállanak, értelmetlen hangsorokká változnak. A színtelen hangokat bevonja valami rugalmas, mindent elnyelő, zselés védőréteg. Az elengedésé, az elmúlásé. „Beteget emleget, de úgy érti, halott.” (6.) Halál, halál, halál. S mindaz, amit magával hoz. Félbehagyott mondatok, képek, érzések, újabb és újabb emlékek törnek elő, sokszor a semmiből. Az élet könyve az utolsó lapjához ér. Villannak a végítélet vakujai. 

Hiányoltam a hangulatfotókat. A kimerevített képeket, tompa ellenfényben. A sápadt, üres, színtelen arcokat. Az egyébként tarkán ter(h)elt, csomagolt társaságot, az interjúalanyok vál(t)ogatását. Akiknek csak aludniuk kellene, hiszen „hosszú, mély álom az élet.” Számukra az sem hoz megnyugvást. Senki sem akar emlékezni. A saját kiáltásaikra ébrednek, azok nem hagyják, hogy normális életet éljenek. Zuhanás, ébredés, zuhanás. Az álomképektől képtelenek szabadulni, mégis megpróbálnak elveszni a sötétben. Élet- és keresztútjuk egyébként vissza-visszaköszön a szerző két korábbi regényéből (Aludnod kellene, Beláthatatlan táj), új jelentés kapva. Végül egy nagyobb történetbe olvadnak. És mindegyik mögött ott a következő elhallgatás…