Cserhalmi György: „Mélyekre csapni már nincs erőm”

Csáki Judittal, a kötet szerzőjével egymástól három kilométerre laknak a Káli-medencében, két kis faluban. Hányszor ültek le beszélgetni?

Hogy hányszor, azt nem tudom, csak azt, hogy három hónap munkája van a könyvben.

Simán ment minden?

Többnyire igen.

S amikor nem?

Szakmai kérdésekben nagyon jók vagyunk. Sok időt töltöttünk már el mindketten a szakmában, van egy kontrollképességem nekem is. Megegyeztünk, hogy még mielőtt belevágnánk a beszélgetésekbe, próbanapot tartunk. Kiderült, hogy megy ez nekünk így is. Nagyon fontos szempont volt, hogy két másképp gondolkozó ember a kölcsönösség jegyében képes túllépni az előítéleteken, és együtt tud lenni egy munka kapcsán. Mindkettőnknek van egy történelemszemlélete, én pedig részt is vettem bizonyos dolgokban. Levitézlett pártokat én nem nagyon akceptálok, Judit talán jobban, és e körül voltak is vitáink. Aki ismeri az elmúlt húsz-harminc év magyarországi eseményeit, történéseit, tudja, miről beszélek. Bizonyos államtitkár tönkre tudott tenni színházakat, pedig csak öt percig futott a rizibizi kategóriában. Mocsok intézmény a kultúrpolitika.

Azzal a könyvvel hol tart, amelyet talán öt évvel ezelőtt kezdett el írni?

Boldog lennék, ha tudnám.

Nincs leadási terv, nem hajtja sem a kényszer, sem a tatár?

Nem is tudom, mi lesz a dolgom, ha megírom. Erre is gondolok már. Jelentkezett néhány kiadó, amely szeretné megjelentetni, de nem tettem ígéretet egyiknek sem, így nem szorít az idő. Van olyan nap, hogy ötven mondatot írok, és van, amikor egyet sem. Mikor mire van lendületem. Ha ír a toll, írok, ha nem akar írni, nem írok. Nem agyalok előre, egyszer csak megszületik valami. Ha elfogy a lendület, leteszem a tollat. Nincs értelme erőltetni. Nem vagyok író. Megengedhetem magamnak azt is, hogy rosszul írjak. De azt sem dobom el. A barátom, aki irodalommal foglalkozik, szerkesztő és műfordító, azt mondta, semmit ne dobj ki, mert minden jó valamire. Nincs ajnározás vagy mellébeszélés. Megmondja, mit tegyek félre, nem fontos, hogy ott legyen, ahol van, máshol viszont biztos helye lehet. A legjellemzőbb történet: Édesanyám nem akart megjelenni. Mondom a barátomnak, Bereményi Gézának, mert róla beszélek, hogy baj van a Mutterral, valahogy nem ír a tollam, ha róla van szó. Azért, mert főszereplő az életedben, felelte. Dugd el epizódnak, s majd meglátod, hogy tülekedni fog. Így is lett.

A családja történetét írja?

Azt. És abban én csak epizodista vagyok. Azokról szólok, akik 18-20 éves koromig meghatározták az életemet. Igaz történeteket ezek, amelyek nem feltétlenül hízelgők, viszont szerethetők, mert emberekről szólnak.

Hányan élnek még a szereplők közül?

Már csak az egyik nővérem. Mindenki más meghalt. Négy és fél évvel idősebb nálam a nővérem. Néha felhívom, hogy te hogyan emlékszel erre? Mindenre máshogy emlékezik. Állunk a vihar kapujában.

Csáki Judit könyvében sem szépíti a történeteit. A gyűrődéseket sem vasalgatja. Nem lehet mindennap meghalni, mondja a borítón. Blikkfangos cím. Az ön fejéből pattant ki?

Nem én javasoltam. Utalás arra, hogy nem mentem el napokig egy forgatásra, mert meg kellett ölni magam.

Lugossy László filmjére, a Szirmok, virágok, koszorúkra utal, ugye?

Arra. Én már akkor három-négy egymást követő napon meghaltam a színházban. Azt mondtam, nem vagyok hajlandó ötödször meghalni ezen a héten. A következő hét elején aztán leforgattuk a jelenetet.

Megélt már ennél nehezebb, megerőltetőbb helyzetet is egy munka során?

Amikor rossz volt a rendező.

Egy résnyire azért el tudja tartani magától a szerepet?

Felmegyek az öltözőbe, találkozom önmagammal a tükörben, és azt kérdezem: te ki vagy? Aztán levetem a jelmezt, látom az arcomat, és újra felteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Kijövök a zuhany alól, felöltözöm civilbe, utcai ruhába, és megint megkérdezem magamtól, hogy és te ki vagy? És el kell telni három-négy sörnek, amíg rájövök, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam, hála Istennek.

Elég sokat unatkozik mostanában, szokta mondani. Ez hogy lehet?

Úgy, hogy imádok unatkozni.

Az édes semmittevés! Jiří Menzel is ennek a szószólója volt.

Legalább ebben az egyben egy ilyen zsenihez hasonlíthatok.

De hogy bírja?

Jó ideig néztem, hogy a macskáim hogyan unatkoznak. Most ők néznek engem, hogyan unatkozom. Nagydoktorit tudnék írni ebből.

Úgy érzi, kiment a divatból. Mire alapozza ezt? Szerintem soha nem fog kimenni.

De azért érezhetem úgy, nem? Felveszek egy nadrágot, és megint negyvenévesnek érzem magam. Aztán kiderül, már bocsánat, hogy nyomja a tökömet. És akkor le kell vetnem, és felveszek egy hetvenhét évesnek való nadrágot. Erről szól az egész. Az ember egyszer kimegy a divatból. A nadrágjával együtt.

A napi örömét miben találja meg mostanság?

Esterházy Péter alapmondata: „Mindannyian boldogságra várunk, de öröm is alig jut, épp ezért beérjük élvezetekkel.” Feljön a Nap, belenézek, és boldog vagyok. Az sem érdekel, ha zuhog az eső. Élek. Kimegyek az utcára. Ehhez persze fél perc alatt hozzá lehet szokni. Kékkúton, a kertben még egy kávé is belefér. Aztán jön a napi rutin.

Ha visszagondol az elmúlt hetvenhét évre, melyik szakaszát tartja élete legboldogabb periódusának?

A mostanit. Hogy megöregedtem. Hogy elértem ezt a kort. Voltak persze olyan évek is, amelyekről azt hittem, hogy akkor voltam a legboldogabb, de ma már tudom, hogy megöregedni sem semmi. És még most sem vagyok hajlandó lemondani a pozitív életszemléletről.

A lábam, a derekam, fáj itt minden, mondja. Nem múlnak, nem csillapodnak a kínok?

Megtettem én ezért mindent, hogy így legyen. El is várom, hogy fájjon. Miért strapáltam akkor annyit magamat, ha még csak nem is fáj?

Megbocsátó a testével?

Nem ő tehet róla.

A lelke mennyire gyűrődött meg az évek alatt?

A lelkem? Gyűrött lenne? Nem használom orrfújásra, begyűrve a zsebembe. Azt sem tudom, hogy van. Néha felhívják rá a figyelmemet, én meg rácsodálkozom. Ciolkovszkijnak, a híres orosz tudósnak van egy megállapítása: „A lélek elérheti azt a fejlettségi szintet, amikor már nincsen szüksége a testre, hogy hordozza”. Nagyon komoly mondat ez. Még akkor is, ha itt van ez az agyonnyomorított valami, amit testnek már becézni sem lehet, de mégiscsak van, és kihordom magammal az utcára, a boltba, ide-oda. Na jó, nem kell megijedni! Megpróbálok egyenesen járni. Ilyenkor már gyakorlatilag az ember lelke megy, nem ő maga. A test már csak egy kísérő jelenség, hogy itt megy egy öreg faszi, bottal.

Ne állítsa ezt magáról!

Miért ne? Már nem mondják rám, hogy fiatal vagyok, vagy ha igen, akkor hazudnak. 

És ha azt hallja, hogy fiatalos?

Jaj, istenem! Ezt már provokatívnak érzem. Fiatalos! Öreges! Mintha azt mondanák, hogy színészes! Lekváros! Nem, nem, nem! Én nem szeretem elkenni a dolgokat. Olyan, amilyen. Ez a lényeg. Mindennel jóban vagyok. A fájdalommal is. Én csináltam, én szereztem.

Akkor szép csendben elvan magával?

Még ezt sem mondanám. Amíg él az ember, vannak vitái, amelyeket le kell játszani. Az rendben van, ha ehhez adott a színészi fantáziám, de valahogy át kellene ültetni íróira, és ott már vannak mindenféle elakadások. Mert író nem vagyok, csak írogatok. Van az irodalom és a bonyodalom. Ebben a pillanatban én most a bonyodalom mellett vagyok, az irodalom távol áll tőlem. Ezt valahogy át kellene hidalni, de nem sikerül.

A külvilágot komolyan veszi, önmagát egyáltalán. Ez meglep. Könnyű így élni?

Miért ne lenne könnyű? Ha azzal megyek ki az utcára, hogy én én vagyok, az első autó el fog ütni. Nem vagyok híve az énközpontúságnak. Van, akinek ez jól áll, én abban nem érezném jól magam. Az én szakmám arról szól, hogy vagy egy stábhoz, vagy egy társulathoz kell alkalmazkodni. Ez nem okoz gondot. De minden más alkalmazkodás majdnem kizárt. Na jó, a családi életben mindig a szeretet dominál. Az én esetemben az mindent felülír. A külvilág nagyon fontos, mert minden ember jelent valamit. S ha mindenki úgy gondolkozna, hogy én nem vagyok, csak a külvilág, akkor én is fontos lennék mások szemében.

Az unokák hány évesek már?

Gazsi elmúlt hét, Lenke nemsokára tizenegy lesz.

Formálgatja őket?

Eszemben sincs. Ők formálnak engem. Azt szeretem, amikor együtt vagyunk, kitalálunk valamit, és azt végig is visszük. Nincs komolyabb dolog a világon, mint a gyerekjáték. Ha nem veszed komolyan, rögtön kiközösítenek. Abban a pillanatban. Nem úgy, hogy menj a fenébe, hanem egyre kevesebb figyelem esik rád.

Kékkútra, ahol az év nagy részét tölti, hogyan tekint?

Kékkút nincs beárazva jelzőkkel. Az az ikonikus hely, ahol éppen jól érzem magam.

Akkor Kékkút a paradicsom?

Nem tudom, milyen a paradicsom, de aki odajön, az jól érzi magát. Én meg alig várom, hogy meg tudjam metszeni a lugast, meg egy-két fát is. Annyira még mozgásképes vagyok. De a földet csak kapálni tudom, mélyekre csapni már nincs erőm. Leszakadna a derekam. Van, amit egy idő után el kell felejteni.