Nehéz eldönteni, mit nem szeret Clive Owen. Beszélni úgy általában, vagy csak a gondolatait megosztani nem. Egy biztos: nem tartozik a bőbeszédű világsztárok közé. Nem mintha rideg, távolságtartó, mélységesen zárkózott lélek volna, csak éppen nem az érzelmes vallomások, a jól kiszínezett nagymonológok mestere. Minden válaszát ügyesen kicentizi, nincsenek befejezetlen mondatai. Levitt hangsúlyokkal jelzi: erről ennyit, többet egy szóval sem. „Filmezni állatian szeretek – közli –, társalgásban nem vagyok jó.”
Markáns vonásokat összefogó, karakteres arc, laza elegancia. Megtanulta, mi áll jól neki. Zöld szeméhez halványszürke ing és csak egyetlen árnyalattal sötétebb öltöny. Ötvenkilenc évesen úgy fest benne, akár egy erős tartású, megfontolt daddy.
Clive Owen, az angol filmek sziklaszilárd hőse húsz évvel korábbi, Közelebb című filmjét kérte levetíteni Karlovy Vary idei fesztiválján. Történt ez abból az alkalomból, hogy eddigi filmes alakításaiért Kristályglóbusszal jutalmazták. Díjazták már őt hazai kritikusai is, sőt Golden Globe-ot is nyert. Életműdíjat azonban most, először a csehektől kapott.
Miért a Közelebb című filmjét, és nem A Bourne-rejtélyt vagy a Sin City – A bűn városát kérte műsorra tűzni Karlovy Varyban? Előbbi egy mesterien elkészített akciófilm, utóbbi markáns vizuális világával lett ütős alkotás. Profi bérgyilkos az előbbiben, hírhedt bűnöző a másikban. Ön mégis inkább Mike Nichols rendezését választotta, egy hibátlan romantikus drámát, amelyben rokonszenves bőrgyógyászként vergődik egy keserédes szerelem hálójában.
Ez az a film, amely húsz évvel ezelőtt hatalmas robbanást hozott a pályámon. Pedig előtte is játszottam már fontos alkotásokban. Ilyennek tartom a Hajlamot, A krupiét és az Artúr királyt is. A Hajlamot azért, mert a másság mellett emel hangot. Koncentrációs táborba kerül a férfi, és ott szeret bele az egyik rabtársába. Fontos film. A krupiéban a kaszinó világa, egészen különleges hangulata fogott meg. Az Artúr királyban a történelem kerekét forgathattam, azért volt izgalmas számomra. De a Közelebb…! Dupla találkozás eszméletlenül jó sztorival, amelynek négy szereplője van. Két férfi és két nő. De messzebbről kezdem. Tudja, hol szereztem színészi diplomát?
Londonban, a Királyi Akadémián.
Bravó. Akkor azt is tudja, hogy ott Shakespeare a fő tantárgy. A Young Vic Theatre Company tagjaként több darabjában szerepeltem.
Rómeót is ott játszotta.
Erről csak annyit: Júlia szerepét Sarah-Jane Fenton kapta, akivel a próbák során egymásba szerettünk, később pedig össze is házasodtunk. 1988-ban volt a bemutató, ʼ95-ben volt az esküvőnk. Két lányunk van, Hanna és Eve. Ennyit a magánéletemről. Már a Royal National Theatre tagja voltam, amikor hívott az ügynököm. Tőle tudtam meg, hogy műsorra tűzi a színház Patrick Marber később világhírű, Közelebb című darabját. Szóltam a szerzőnek, hogy járjon közre az érdekemben, osszák rám Larry, a kemény természetű orvos szerepét. Patrick azt mondta: túl fiatal vagyok a szerepre, és már el is dőlt, ki fogja játszani. Így lettem végül Dan, a nekrológokból élő újságíró. Remek figura az is. A két férfi és a két nő útja folyton keresztezi egymást. Hol összejönnek, hol szakítanak. De mindkét férfi beleszeret mindkét nőbe. Hatalmas siker lett az előadás, bár mindig akadtak nézők, akik felhördülve távoztak a szexuális töltetű jelenetek miatt. A legremekebb szöveg, amelyet valaha olvastam. Ez az én véleményem. Mike Nichols évente könyörgött a szerzőnek, hogy adja neki el a megfilmesítés jogát. Hét évébe telt, míg végre megkapta. Őt is rettenetesen izgatta ez a szenvedélyes, ám rendhagyó szerelmi történet.
Mike Nichols látta az előadást?
Hogyne! És ebédre hívott. Elkezdett beszélni a darabról.
Ön pedig gyanút fogott?
Ismerte a történet minden fordulópontját, a partnereim replikáit, a dialógok ritmusát. Mindent. Sokáig húzta az agyamat. Időbe telt, míg feltette a kérdést: „Eljátszanád Larry szerepét?” Nem akartam hinni a fülemnek. Megkapom végre azt, amire korábban annyira vágytam.
A többi szerep már ki volt osztva akkor?
Ott, helyben megtudtam, kikkel fogok játszani a filmben. Mindhárom kollégámnak örültem. Jude Law, Julia Roberts, Natalie Portman. Jobb partnerekről álmodni sem tudtam volna.
Milyen hangulatban dolgoztak?
Képzelheti. Rajongtunk egymásért. A forgatás ritmusa is tökéletes volt. Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik partneremmel dolgoztam, közben mindig volt két hét szabadom. Volt idő pihenni és felkészülni a következő jelenetekre. A mai napig ez a legkedvesebb filmem. Ezért döntöttem úgy, hogy ezt vetítsék a fesztiválon. Húsz év telt el a bemutató óta. Azóta most láttam először. Nagyon büszke vagyok rá. Semmit nem veszített az értékéből, a lendületéből.
Spike Lee-vel, Robert Altmannal, Steven Soderbergh-gel is dolgozott. Könnyen alkalmazkodik az egymástól esetleg homlokegyenest eltérő rendezői munkamódszerekhez?
Vannak rendezők, akik gyötrik, sőt megkínozzák a színészt. Így próbálják kipréselni belőle a lehető legjobb teljesítményt. Hülyeség. Nekem az a jó, ha bíznak bennem. Ha elhiteti velem a rendező, hogy mindenre képes vagyok. Mike Nicholsnál jó kezekben voltam. Robert Altman, amikor a Gosford Parkot rendezte, rögtön az elején közölte: ne koslasson utána senki, ne faggassa a filmről, és a szerepről se akarjon vele beszélni. Tudjátok, miért vagytok itt, mondta. Hogy megoldjátok, amit meg kell oldanotok. Zseni volt. Vannak rendezők, akik öt embert nem tudnak leültetni egy asztalhoz. Altman egy csoportos jelenet felvétele előtt szólt, hogy figyelem, elsőre felvesszük! „Aki tisztában van a feladatával, arról nem is fogok tudni – mondta. – Aki viszont nem érzi át a feladatát, azt azonnal észre fogom venni.” Micsoda megjegyzés! Soderbergh-nél, A sebész című sorozatban hetekbe telt, míg ráálltam a rendező stílusára. Ő fejben vágja a filmet. A forgatás után mindennap szaladt a vágószobába, és dolgozott. Este tízkor kész volt az epizód.
Önnek mi a specialitása a munka során?
Hogy nem szeretek beszélgetni. Én a lakókocsiban ülök egyedül, ott töltöm el a várakozási időt. Összpontosítok, hogy aztán a maximumot nyújtsam. Ja, és nem eszem.
Se ebéd, se vacsora?
Imádok enni, de ha dolgozom, inkább legyek éhes.
Van olyan pályatársa, akit a legnagyobb kedvencének tart?
A régiek között igen. Humphrey Bogart. Ámulattal nézem minden filmjét.
Casablanca, A máltai sólyom… Nem ismerek nála érdekesebb arcot, mondta róla Hemingway.
Minden filmjét többször láttam. Elképesztő, ahogy a hangjával dolgozik. A játékstílusát is behatóan ismerem. A Casablanca párbeszédeit már fejből tudom.
Ha jól belegondolok, van is pár közös vonás kettőjük között. Száraz irónia, hamiskás humor, különös melankólia.
Tanulmányt tudnék írni róla.
Hogy volt ereje nemet mondani James Bond szerepére? Kétszer is felkérték rá, mindkét alkalommal higgadtan visszautasította az ajánlatot.
Ha eljátszottam volna Bond szerepét, már sehol a világon nem érezném szabadnak magam. Sehova nem mehetnék nyugodtan, mindenütt felismernének. Aranyketrecbe zárt volna a film. Ezt akartam elkerülni.
A lányai bizonyára minden filmjét megnézik.
Ma már igen. Volt idő, amikor egyiket-másikat nem láthatták. Nem engedtem meg nekik.
Biztosan büszkék arra, amit a New York Times írt az édesapjukról.
Mire gondol?
Hogy vulkanikus karizmájú színész.
Micsoda szavak! Nevetnem kell. Írják rólam inkább azt, hogy felkészült vagyok, kész minden kihívásra.
Mikor jött rá, hogy ezt akarja csinálni, hogy a színészetnél jobban semmi sem érdekli?
Tizenhárom évesen, amikor az Oliver című musicalben játszottam. Közöltem is a szüleimmel, hogy egész életemben játszani szeretnék.
Ez volt az első komoly színpadi sikere?
Az jóval később jött. Gary Oldman helyett kellett beugranom egy darabba. Könnyű dolgom volt. Ismertem a művet. Egy évvel korábban játszottam benne. Tudtam a szöveget. Ezért kértek fel engem. Gary később visszavette a szerepet.
Hálás volt, hogy életben tartotta az előadást?
Ez nem derült ki. Az viszont a fülembe jutott, hogy a térdénél kinyúlt a színpadi nadrágja, s ennek én voltam oka, mert magasabb vagyok nála.
Van még valami, ami a színészeten kívül módfelett érdekli?
A tenisz és a futball. Régóta nem fociztam már, de vannak mérkőzések, amelyeket nem hagyok ki. Iskoláskorom óta a Liverpool drukkere vagyok. Csodálom a profi sportolókat, akik azért güriznek, hogy a legjobbak legyenek a világon. A teniszt hobbiszinten űzöm, de bárhol forgatok is, amint beköltözöm egy szállodába, azonnal megkérdezem, hol van a legközelebbi teniszpálya.
Ha egy fiatal kollégája tanácsot kér, hogyan építse fel a pályáját, mi a válasza?
Hogy ne a gyors sikert szorgalmazza. Az ugyanis gyorsan visszaüt. Lehet, hogy holnap már híres lesz, holnapután viszont már meg is feledkezhetnek róla. Lépésről lépésre, mindent jól átgondolva kell haladni. Én így jutottam el arra a pontra, ahol most vagyok. És két lábbal állok a földön. Ép ésszel, józanul.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.