Egy ideje már nyakunkon a kor, amikor a popkultúra legnagyobb ikonjai szép sorban elkezdik betölteni a tizedik X-et. A héten Charlie Chaplin legendás komédiája jubilál – az Aranyláz pontosan 100 évvel ezelőtt, június 26-án látott napvilágot Hollywood történetének egyik legizgalmasabb, ám egyben legbotrányosabb karrierje kellős közepén. Vajon milyen utat járt be alkotója, az ember a kalap, a sétapálca és a jellegzetes bajusz mögött? Ez Charlie Chaplin története.
Chaplin 1889 áprilisában született Londonban. Nehéz gyerekkora volt – alkoholista apja nem sokat foglalkozott vele és fivérével, anyja, az énekes Hannah Chaplin pedig pszichózissal küzdött, és hamar elmegyógyintézetbe is került. Mégis az ő kapcsolatainak köszönhető, hogy az ifjú Charlie rövidesen Anglia színpadjain találta magát.
A vándorszínész
Beszélni eleinte ritkán hagyták, főként táncolt és zenélt – csellón, hegedűn és zongorán is megtanult játszani, később pedig gyakran saját filmjei zenéjét is ő szerezte. Élete akkor ért fordulóponthoz, amikor csatlakozott Fred Karno pantomimtársulatához. Itt figyeltek fel először komikusi vénájára, különösen „a részeg” nevű karakter megformálásánál. Amikor a társulat 1913-ban az Egyesült Államokban turnézott, egy-két hollywoodi producer is nagyot kacagott az ifjú színész alakításán. Akkorát, hogy azonnal fel is kérték néhány kisebb filmszerepre, melyekből Chaplin elkezdte felépíteni legendás karrierjét. Valamit nagyon jól csinált, 1915-re ugyanis már az Essanay Stúdiónak készített saját kisfilmeket heti 1200 dollárért, majd egy évre rá már heti 10 ezerért. A hírnév és a gazdagság szinte egy időben találtak rá, velük együtt azonban elkezdtek felhalmozódni a botrányok is. Először azért ostorozták meg őt, mert nem vett részt az első világháborúban – válaszul a feltörekvő színész jótékonysági gyűjtést szervezett a külföldön állomásozó katonáknak, hiszen az imidzsére ekkor már vigyáznia kellett.
Keménykalap és krumpliorr
Chaplin nemcsak színészként, hanem rendezőként is remekelt. Filmjeit a pazar humor mellett az érzékeny pillanatok és az emberközeli dráma miatt is méltatták. Jellegzetes figurája, „a csavargó” az egyik pillanatban megnevettette a nézőt, a következőben megindította. Az esetlen szerep azonban csak álca volt – még a bajusz is. A hétköznapokban Chaplin vérbeli szépfiú és világsztár volt. Idén júliusban lesz 100 éve annak, hogy kikerült a Time magazin címlapjára, a lap történetében első színészként. Ugyanakkor a bulvármagazinoknak is volt miből táplálkozni. Chaplin összesen négyszer házasodott, ebből pedig háromszor tinédzsert vett feleségül, kétszer ráadásul kiskorút. Zsenijén az ilyen hírek azonban nem ejthettek csorbát – egyelőre.
1921-ben jelent meg első egész estés filmje, A kölyök, mely olyan, a korban tabunak számító témákkal foglalkozott, mint a házasságon kívüli szülés vagy a megbélyegzett gyermekek sorsa. Ezt követte 1925-ben az idén jubiláló Aranyláz, majd az évtized végén A cirkusz, amit sokszor Chaplin legviccesebb filmjének tartanak. Ezért nyerte első Oscar-díját is – vagyis nem teljesen. Hagyományos aranyszobor helyett egyéni kitüntetést kapott, ami „bizonyítéka, hogy teljesítménye egyedülálló, és saját kategóriát érdemelne”.
A csavargó
Charlie Chaplin talán legikonikusabb karakterét gyakran összetévesztik a színésszel magával. A csavargó akkor született meg, amikor Chaplin Mack Sennett filmrendező rövidfilmjein dolgozott. Sennett ráparancsolt az ifjú színészre, hogy találjon ki egy figurát, aki passzol hozzá, ő pedig improvizált egy túl kicsi kabátot, egy túl bő nadrágot, majd meghintette az egészet a jellegzetes, hamis bajusszal, valamint egy sétapálcával, amit egy komikus ezerféleképpen felhasználhat. A csavargó nem volt mindig szegény karakter, sőt egyes filmekben még meg is gazdagszik. Sokkal inkább egy Bolondos dallamokat idéző, idétlen figura volt, akit mindig megtalált a baj, és akin bárki boldogan nevethetett. Legutoljára az 1936-os Modern időkben tűnt fel, de valószínűleg A diktátor sem született volna meg, ha nem vonnak annyian párhuzamot a csavargó és Adolf Hitler külseje között.
Nemkívánatos személy
Maximalistaként Chaplin a filmkészítést is véresen komolyan vette. A Nagyvárosi fények című 1931-es vígjáték egyik jelenetében a vak virágárust játszó Virginia Cherrillnek csupán két szót kellett kimondania (Virágot tessék!), a felvételt azonban állítólag 342-szer ismételték meg. El is terjedt az a szóbeszéd, hogy Chaplin több száz méter filmtekercset használ el ott, ahol egy méter is elég volna. A Nagyvárosi fények ráadásul még csak nem is volt hangosfilm. Talán az is a zsenialitásáról árulkodik, hogy az ekkorra másodhegedűssé vált némafilmek közül is ki tudott tűnni, és ikonikussá válni. Chaplin kezdetben ellenezte a hangosfilmeket, ám fokozatosan összemelegedett a forradalommal. Az 1936-os Modern időkben már használt hangeffektusokat, A diktátor című, 1940-es szatírában pedig karrierje során először maga is megszólalt. A példátlanul merész film az ekkor még élő Adolf Hitlerből űzött gúnyt, Chaplin pedig film végi, ikonikus monológjával kiérdemelte élete egyetlen színészi Oscar-jelölését.
Az Egyesült Államokban azonban nem sokáig volt maradása. Először Joan Barry színésznővel keveredett botrányba, aki azzal vádolta, hogy a viszonyuk után magára hagyta őt közös kislányukkal. Bár a vértesztek megcáfolták, hogy Chaplin volna a gyermek apja, ekkor még kevesen szavaztak bizalmat ennek a procedúrának, a bíró pedig tartásdíj fizetésére kötelezte őt. Nem sokkal később pedig azzal is vádolni kezdték a színészt, hogy kommunista – később még George Orwell hírhedt listájára is felkerült, mint személy, akire „nem lehet számítani a kommunistaellenes propagandában”. Chaplin a vádakra úgy reagált, hogy nem kommunista, csupán „békeviselő”. Amerika azonban nem vette a poént.
A show folytatódik
Két évtizedbe telt, mire a hollywoodi ikon visszatérhetett az Államokba, erre az időre pedig a filmjeiről sem akartak tudomást venni. Chaplin Svájcba költözött, a forgatással azonban Európában sem hagyott fel. Közkedvelt témájává vált az ún. „mccarthyzmus”, vagyis a Joseph McCarthy szenátor által szorgalmazott amerikai boszorkányüldözés minden, kommunizmussal vádolt közéleti személy ellen. Ekkoriban jelent meg továbbá az egyik legkomorabb alkotása, a Rivaldafény is, melyben egy kiöregedett, depressziós bohócot alakít – érdekesség, hogy ebben a filmben mellékszereplőként feltűnik Buster Keaton, Chaplin egykori némafilmes riválisa is, aki sokkal kevésbé tudott érvényesülni a hangosfilmek világában. Chaplin 1967-ben forgatta legutolsó művét, A hongkongi grófnőt Marlon Brando és Sophia Loren főszereplésével. Talán karrierje során egyedüli alkalommal dolgozott együtt olyan színészekkel, akik népszerűbbek voltak nála. 1972-ben végre visszatérhetett az Egyesült Államokba, ahol a Filmakadémia életműdíjjal tüntette ki. Bár Chaplin ekkorra rühellte az országot, állítólag meghatódottan mosolyogta végig a 12 perces álló tapsvihart. Mivel pedig a Rivaldafény csak ekkor, 20 évvel később jelent meg Amerikában, élete egyetlen hagyományos Oscar-díját is megkapta érte, legjobb filmzene kategóriában. Egyik utolsó nyilvános megjelenése akkor volt, amikor 85 évesen lovaggá ütötte őt II. Erzsébet királynő.
Charlie Chaplin 1977. december 25-én halt meg. A sors fintora, hogy három hónappal a halála után elrabolták a holttestét, hogy váltságdíjat követelhessenek érte. A sírrablókat szerencsére elkapták, felmerülhet azonban a kérdés, hogy az eszement fizikai humor nagymestere vajon nevetett-e mindezen odafent.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.