Előbb a hír. Meghalt Tompos Kátya. Belső hangomat hallom: jaj, ne! De a neve mellett zárójelben már ott a két, árulkodó számjegy: 41. Tehát igaz.
A legerősebb kép után kutatok az emlékezetemben.
Előbb a hír, aztán a kép. De még nem az, amit a gondolataimban keresek.
Mobiltelefonomba érkezett a fotó. Magában. Egyetlen szó nélkül. Vissza is ránt rögtön a múltból. Az első, a második, a sokadik találkozásunkból. A színpadi megjelenéseiből. A történeteiből. Orosz nagymama, orosz édesanya, fiatalon, ugyancsak negyvenegy évesen meghalt édesapa. Micsoda határozat a sorstól!
Itt a kép előttem. Tamás felvétele. Ez a nagyon ide illő egy, ráadásként pedig a többi. Kátya fekszik a földön. Az őszi avarban. Történetesen: egy sírkertben. A Fiumei úti temetőben. A sírok távolabb. A fák, a bokrok, a téglafal, a csobogó kút is. Itt a csupasz természet. Az élet. A mélységes, mindent befedő, mindenkit magához ölelő csend. Megnyugtató helyszín. Felkavaró helyszín. Kinek hogy. Fotósunknak az egyik kedvenc munkatere. Többször használta már. Különböző idő- és napszakokban. Kátyát is ide vitte, ő meg boldogan, egyetlen miért? nélkül ment vele. Követte. Játéknak vette ott, azon a helyen, abban a csendben. Önfeledt játéknak, mert mindenre vevő volt. Minden jó ötletre. Nem kellett kérlelni őt, hogy feküdjön a puha levélszőnyegre. Szó nélkül teljesített. Sosem derül már ki, mi járhatott akkor a fejében. Megejtő szépség, finom érzékiség, s talán egy kis adag szomorúság is árad a képekről. Szerette mindegyiket. Hűen tükrözték visszafogott lényét.
Beszélni is így beszélt magáról. Visszafogottan. Nem mindent kiteregetve. Nem mintha titkolózni akart volna. Csak mert így élt. Nem kitárva lelke minden ablakát.
Csodás színésznő volt. Minden szerepében fényes tehetség. Még Törőcsik Mari mellett is észre kellett venni az Éjjeli menedékhely Násztyájaként. Hófehér jelmezében földre szállt angyal volt egy sötét, barlangszerű pincében. Tíz évet töltött a Nemzeti Színházban. Szent Johannát is ott játszotta. 2018-ban indult el külön utakra. Többet érzett magában, mint amennyit megmutathatott. Az István, a király Rékájaként Szegeden lépett színpadra. Elizát, a rongyos kis virágáruslányt a Centrál Színházban bemutatott My Fair Ladyben alakította. Filmekben is láthattuk. Valami Amerika, Köntörfalak, Poligamy, Nőm, nejem, csajom, Coming out, Most van most. Ez utóbbiért New Yorkban és Los Angelesben a legjobb színésznő díját nyerte el.
Erő, szenvedély, érzékenység, remek humorérzék. Ezek voltak a legfőbb színészi attribútumai. Akkor is, ha énekelt. Magányos csónakról, Esküvőről, Átlátszó reggelről, Holdjáratról, Mennyországról. Hrutka Róbert, Zorán, Goran Bregovic, Klezmer Band. Ők voltak a társai zenében. Bármit elénekelt. Orosz népdaltól világslágeren és cigány románcon át francia sanzonig mindent. És mindent szívből, utolérhetetlenül, ragyogó hanggal.
Betegségét sokáig titkolta. Lábon kihordott tüdőgyulladásból lett a szövődmény, abból pedig a végzetes kór. De még akkor is közönség elé lépett, amikor már tudta, hogy nagy a baj. Polcz Alaine Asszony a fronton című regényéből tartott felolvasóestet minden lelkierejét bevetve.
Hosszasan kezelték ott, ahol segíteni nem tudtak rajta, rövidebben másutt, ahol már minden segítség késeinek bizonyult.
Tudta, hogy az út végén jár. Azt is, hogy a barátai, pályatársai összefogtak érte. A kezelésére előteremtett nem kis összegről is rendelkezni tudott. Hogy ha elmegy, azokon segítsenek belőle, akiken még segíteni lehet.
Kétéves küzdelmét az életben maradásért akkor adta fel, amikor már morfiumot kapott, és lélegezni is alig tudott. Még eljutott hozzá az a mérhetetlen szeretet, amely e szörnyű helyzetben feléje áradt. Azt vitte magával.
Hajnalban ment el. Könnyű, súlytalan léptekkel, hogy senki észre ne vegye, függöny, vége az utolsó felvonásnak is.
Égi zenekar kíséri véget nem érő búcsúdalát.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.