Előbb a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, utána a Jászai Mari-díjat, most pedig a Magyar Filmakadémia életműdíját vette át Bordán Irén, a hetvenes-nyolcvanas évek maradandó értékű alkotásainak egyik emblematikus alakja. Szépségét címlapok, tehetségét jeles filmrendezők hirdették pályájának legtelítettebb szakaszán.
Három éve a csönd közepén él, mondta legutóbbi elismerése kapcsán, de most úgy érzi, a díjjal visszakapta színésznői koronáját, amelyet itthon hagyott, amikor férjét követve az Egyesült Államokba költözött.
***
Nem egy pályatársától hallottam, hogy életműdíjával a kezében az a furcsa érzés fogta el, mintha ezzel el is köszönne tőle a szakma.
Hallottam már én is erről a félelemről.
Nem ijedt meg?
Nekem ez eszembe sem jutott. Amerikában voltam a lányoméknál, épp betegeskedtem, elkaptam valamilyen vírust a repülőgépen, ami három napra ki is ütött. Ott, Connecticutben ért az értesítés, hogy életműdíjat kapok. Elcsodálkoztam. Azt hittem, engem már rég elfelejtettek. Isten őrizz, mondták. Ettől aztán meg is gyógyultam. Sokaktól hallottam már azt is, hogy váratlanul érte őket az elismerés, egyáltalán nem számítottak rá. A legtöbb esetben nem hittem el. De nekem ez most tényleg váratlanul jött. Soha nem gondolkoztam azon, hogy én ezt megkapom-e valaha. Tényleg nagyon örültem, hiszen nem vagyok olyan nagyon elkényeztetve díjakkal. Jólesik az embernek, ha értékelik a munkáját. A figyelem nagyon fontos. Ez a díj is simogatja a lelkemet. Ennyi év után még mindig benne vagyok az emberek szívében. Tudom, érzem. Huszonegy évig nem voltam itthon. Amerikában éltem. Nők is, férfiak is megállítanak az utcán. Mondják, hogy mennyire szeretnek. Anyukámat vittem kórházról kórházra, és mentem látogatni mindennap. Nem egy alkalommal arra kértek, hogy csak beszéljek, beszéljek, mert annyira szeretik a hangomat. Kérdezték is, hogy miért nem csinálok hangoskönyveket. Én a szív terében élem az életemet. Abból a forrásból táplálkozom.
Megfogalmazható, mit tanult meg az alatt a két évtized alatt, amit az óceán túlsó partján töltött?
Aki elmegy a hazájából, és más kultúrába kerül, felfedezi annak tartalmát, jelentését. Onnan, abból a rálátásból nagyon értékes információkat kap arról, hogy hol született, hol nőtt fel, milyen kultúrában. Már ez is nagy ajándék. A világ tágasabb megértését adja. Egy óceánparti kisvárosban éltem. Hét év után költöztünk ki Manhattanből. Az óceán jelenléte kitágította a létezésemet, az életfelfogásomat, felemelte az énemet. Összehasonlíthatatlan, ahogy ott egymással viselkednek az emberek, vagy ahogy az állatokhoz, a természethez viszonyulnak. Ezen fel is bátorodtam. Ha bármilyen életellenes dolgot látok, azonnal felszólalok. Adódik ez abból is, hogy ott, ahol felnőttem, Kübekházán, a természet tisztelete nagyon fontos volt. Gazdálkodtak a nagyszüleim. Állataik voltak. Nagyapám ásóval-kapával védte őket, akárcsak a földjét. Ez eleve megvolt bennem. Itt, ahol most élek, Budapest és a Duna közelében, százötven éves fákat vágtak ki motorfűrésszel. Itt volt nálam az anyukám. Amikor ebédszünetet tartva leállt a négy munkás, azt kérdezte tőlük: „Fiaim, hogy tehetnek ilyet? Derékba vágták az élő, gyönyörű fákat! Ez olyan, mintha magukat vágnák ketté.” Harcoltam én is értük, fájt a szíve itt mindenkinek, de nem tudtunk mit tenni. A meghagyott fák közül jó pár magától kiszáradt. A természet fájdalma. Meggyászolta a kivágott fákat. Az emberiség hisz egy láthatatlan Teremtőben. De nem tiszteli a természetet, ami maga az Isten. Ezt már az iskolában kellene tanítani. Összedőlnek régi, jó rendszerek. Mondom is a tiniknek, akik bottal verik a fákat, hogy ne bántsátok őket, a fák is éreznek!
Patak partján, erdő szélén lakik. Amerikában is ennyire közel élt a természethez?
Kertem volt, rózsatövekkel bíbelődtem. Itt is csak akkor megyek messzebbre, ha boltba vagy patikába kell mennem. Az olyan, mintha egy másik bolygóra lépnék. A patak túlsó partján megjelenik néha egy-egy vaddisznó. Nem szaladok el. Egy kedves barátnőm mondta nemrég, hogy ő sem attól fél, milyen állat jön vele szembe, hanem hogy milyen ember. Káoszt, őrületet látok magam körül. Ilyen korban élünk. Történelmi idők. Valahogy túl kell lenni ezen. Egyszer csak felébredünk! Hazajött a lányom egy hónapra Amerikából. Sírva hívott fel, hogy anya, már a harmadik boltban is úgy beszélnek velem, mint egy kutyával.
S mi az, ami jobb itt, mint ott?
Amerikában, ha valakinek gondja van, eszébe sem jut, hogy átmenjen a szomszédjához megbeszélni. Ez a fajta terápia ott nem létezik. Csak a fizetéses. Márciusban ment el az anyukám. Azt hittem, megőrülök, annyira fájt. Volt két ember, akinek ezt séta közben el tudtam mondani. Amerikában csak a pszichológus jöhet szóba. És még valami! Itt jobban és gyorsabban átlátjuk a dolgokat. Itt még megvan a józan paraszti ész. Amerikában van egy nagy jólét, többet lehet mosolyogni. Minket a történelem megtanított arra, hogy figyelni kell, állandóan résen lenni.
Édesapja a karjaiban halt meg. Édesanyja mellett is ott tudott lenni, amikor végleg lehunyta a szemét?
Az élet elrendezte. Amikor 2002-ben hazajöttem Amerikából, édesapám már betegeskedett. Időben érkeztem. Nyolc évig még együtt lehettünk. Apámat is vittem kórházról kórházra, és igen, mellette voltam, amikor elment egy másik dimenzióba. Anyukám ezután még tizennégy évet kapott a sorstól. A húgommal együtt ápoltuk, vigyáztunk rá. Az utolsó két év nagyon nehéz volt. Ki is merültünk mellette lelkileg, idegileg, fizikailag. De még volt rá idő, hogy mindent elmeséljen, amit szeretne. Könyveket adtam a kezébe. Olvasott. Megfeledkezett a fájdalmairól. Még mindig nagyon nehéz felfogni, hogy már ő sincs velünk. Terapeutához járok. Ő mélyebb megközelítéssel dolgozik, mint egy pszichológus. Anyám a kórházban halt meg. Ő ezt az utat választotta. Utolsó előtti nap ott voltam nála. Láttam, milyen a lét és nemlét határán járni. Hogy ott mi történik. Régóta tanulmányozom ezt, mert erre is kíváncsi vagyok. Rengeteg irodalmat olvasok erről. Tisztában vagyok azzal, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Az a hatalmas energia, a lélek energiája nem veszhet el. Nem is félek attól, hogy majd valahová el kell menni. A fizikai lét megszűnik, de a lélek folytatja a maga útját. A karmában már egyre kevésbé hiszek. Az örök fényben igen. Anyám is oda ment el, az örök fénybe. Ezt mondom mindenkinek, aki közel áll hozzám. Ennek ellenére, amikor elment, összeomlottam. Mintha semmiféle tudásom nem lenne ezen a téren.
Tapasztal magán valamiféle változást az évek múlásával?
Lelassultam. Szándékosan. Lassúbbak lettek a lépteim. Már nem rohanok. Nemrég átestem egy zsámolyon. Jobban kell figyelnem magamra. Eltört a combnyakcsontom. Abból is tanultam.
Három éve elvonultan él.
Befelé fordulva.
Jobb így?
Elolvastam a lányom összes angol nyelvű könyvét, amit az egyetem elvégzése után hazahozott Amerikából. A klasszikusokat. Kafkától elkezdve.
Miért volt olyan furcsa kiállni a Magyar Mozgókép Fesztivál ünnepi estjén, és átvenni az életműdíjat?
Izgultam. Magánemberként nem szeretek szerepelni. Színpadon, szerepet játszva egészen más. Ennek ellenére nagyon jó volt ott állni. Úgy éreztem, megint kényeztetnek, simogatják a lelkemet.
Másodéves főiskolásként állt először kamera előtt Gaál Albert tévéfilmjében, az Isten malmaiban. Hogy létezik, hogy kiengedték forgatni? Azokban az időkben a harmadik évben nyílt erre lehetősége egy pályakezdő színésznek.
Rektori engedélyt kaptam. Epizódszerepem volt a filmben. Az első jelenetem után odalépett hozzám a rendező, mélyen a szemembe nézett, és azt kérdezte hosszú csend után: „Maga hol volt eddig? Ha előbb találkozunk, a főszerepet játssza.” Nagyon megszeretett Gaál Albert, csak hamar meghalt. Utána jött Sára Sándor és a Holnap lesz fácán. Főiskolás voltam még akkor is.
Majd a női főszerepet kapta Az idő kezdetén című filmben, Cserhalmi György partnereként. Onnantól fogva ölthetett sokféle alakot. Lehetett százféle nő. Démoni és mágnesként vonzó, vagány és lázadó, megcsalt és megalázott. Magánemberként megtalálta a lángoló, nagy szerelem?
Igen, azt is megadta az élet. Híres zenészek mondták el, hogy mennyire rajongtak értem. Hogy a fiatalságuk színfoltja voltam. Kóbor János, az Omega együttes énekese mesélte egyszer, hogy térdre rogytak, amikor megláttak a Film Színház Muzsika címlapján, mert annyira modern jelenségnek láttak. Hogy én voltam az ideáljuk, egy igazi magyar hippilány.
A hippilány nagymamája valóban azt szerette volna, hogy ápolónő vagy varrónő legyen?
Szakma kell a lánynak, gondolta a családom. Féltettek a színészi pályától. Nekik ez túl távoli volt. Megfejthetetlen. Én balerina akartam lenni, csak messze volt a Balettintézet Kübekházától. Apám mindenben segített, de abban, hogy színésznő legyek, nem támogatott. Anyám is a legszebb lány volt a faluban. Mondták is neki, amikor kicsi voltam, hogy fiatal lónak szép csikaja van.
Féltenivaló lány volt?
Megvolt mindig a magamhoz való eszem. Életem egyetlen nagy szökése az volt, amikor felvételizni mentem a színművészetire. Előtte jó pár nappal, amikor senki sem volt otthon, megírtam a búcsúlevelet. „Drága Apám, Anyám! Én most elmegyek Budapestre, a főiskolára, felvételizni. Színésznő akarok lenni. Ebben nem tudtok megakadályozni, de valamikor még büszkék lesztek rám. Nagyon szeretlek benneteket, bocsánatot kérek, hogy elmentem.” És olyan helyre tettem a levelet, hogy lássák. Este bepakoltam a kis bőröndömet. Sötét volt még, amikor elindultam otthonról, mentem a buszra. Csendben osontam ki a házból, és gyalogoltam vagy másfél kilométert a megállóig. Megérkeztem a Nyugati pályaudvarra, felültem a villamosra, és míg elértem a Blaha Lujza térig, öt férfi szólított le. Én csak bámultam kifelé az ablakon. Úristen, mi történik itt? Kerestem a helyem a világban, különböző hatások értek, de a célomtól nem tudott eltéríteni senki és semmi. Meg tudtam védeni magam.
Öt éve lesz lassan, hogy nem állt színpadon. Nem hiányzik?
Gyönyörű volt, de egy kicsit már elbátortalanodtam. Fiatalon a Nemzeti Színházban is játszottam. Beugrottam a Csongor és Tündébe. Nem izgultam. Ha olyan rendező hívna és olyan anyaggal, ami üzenne a világnak, és erőt adna az embereknek, akkor mennék. Tréningezve van az agyam. Karban tartom a memóriámat. Verseket tanulok. Olvasok. A szeretet színházában, amiről Latinovits Zoltán álmodott, szívesen játszanék.
Lili, a lánya és Philip, a fia Amerikában élnek. A menni vagy maradni kérdés mennyire foglalkoztatja?
Képzeletben ott ülök a nagy sakktábla fölött. Nincs sok értelme, tudom. A szívemre kell hallgatnom. Ezt nem szeghetem meg. A szív mindig megsúgja, mit kell tennem. Ott a két gyermekem, a négy unokám Amerikában. Bármikor mehetek hozzájuk. Itt a húgom él és jó pár barátom. Nem véletlen, hogy ide születtem. Itt a létezésem talaja. Mérlegelek. Végérvényes döntést kell hoznom.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.