Bodnár Erika: „Én már az emlékeimből élek”

Nem panaszkodik. Csak a tényekre szorítkozik. Sorolja, mire képes, és mire nem. Mi érdekli még, és mi az, ami már egyáltalán. Mi a legfőbb öröme a nehéz mindennapokban?

Többször is beszéltünk az elmúlt egy-két évben. Pontosabban: én beszéltem, ő csak pár szót illesztett egymás mellé. Légzési zavarai miatt minden mondata befejezetlen maradt. Letört a vége minden egyes gondolatának. Rövidre kellett fognom a kérdéseimet. A legkurtább válaszainak is örültem. Betegsége mellett volt sok kínja-baja. Szobafogságra ítélte a Covid. Orvosai figyelmezették, jobb, ha nem megy ki az utcára. A legkisebb megfázás is végzetes lenne számára. Óvnia kell a tüdejét. A mi osztályunk egyik előadásán mégis rosszul lett. Ennek is néhány éve már. Mentő vitte a kórházba – rögtön az utolsó színpadi szövege után. „Nyaralni” szanatóriumba járt. Pozsonyi úti lakásában leszakadt a feje fölött eláztatott plafon. Költöznie kellett. Oxigénpalackkal cihelődött albérletről albérletre, míg végre új otthonra talált. Egy jóval kisebbre, de legalább biztonságosra, és csak pár házzal arrébb a régitől. Közben egyre fáradékonyabb lett. Újabb kivizsgálások után kiderült, a tüdeje nyomja a szívét. Azóta orvosi megfigyelés alatt áll.

De köszöni, most éppen jól van. Vagyis jobban, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Nagyon jobban már nem is lesz, teszi hozzá. Keresem a hangjában a keserűséget, az önsajnálatot, a lemondást. Semmi. Se ebből, se abból, se amabból. Egy fikarcnyi sem. Bodnár Erika örül minden percnek, minden órának, minden napnak.

Szolnok, 1971. Macskajáték, Egérke. Átütő siker.

Pesti Színház, ugyanaz a darab, ugyanaz a szerep, több mint ötven éve. Méltó partnere Bulla Elmának, Sulyok Máriának, Örkény István színpadi Szkalla-lányainak.

Két év a József Attila Színházban, nyolc a Nemzetiben, majd alapító tagja lett a Katona József Színháznak. Ott játszik negyvenhárom éve. Csirkefej, Menekülés, A három nővér. Sokat emlegetett előadások. Utóbbival bejárja a fél világot.

Sárika, drágám, Tükörképek, BUÉK!, Őszi almanach, Mielőtt befejezi röptét a denevér, Szent Kristóf kápolnája 

– néhány filmcím a sok közül.

Finom szépsége, fanyar humora, rebbenékenysége Mándy Ivánra is nagy hatással volt. Eljárt az előadásaira. A novellái alapján készült Lányarcok tükörben forgatási szüneteiben sokat társalgott a Borikát alakító Bodnár Erikával. Úgy összebarátkoztak, hogy az azt követő szűk két évben minden hónapban egyszer találkoztak az író akkori törzshelyén, a Különlegességi cukrászdában. Mándy a Film Színház Muzsikának portrét is írt szeretett színésznőjéről, és van egy kötetben nem, csupán a hajdani Új Tükör című lapban publikált novellája, az Értesülések, amely Bodnár Erikáról és akkori férjéről, Bálint Andrásról szól. Hogy mindez egy most megjelent Mándy-memoárba is bekerült, örömmel tölti el a Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művészt.

„Jaj, de jó! – szól élénk hangon. – Tudom, hogy Mándy Iván nagyon szeretett engem, és én is szerettem őt. Annyira jóban voltunk, hogy megbeszéltük, minden hónap eső szerdáján 10 órakor vár rám a cukrászdában, ahol általában délig, egyig csevegtünk. Később aztán a betegsége miatt megszakadtak ezek a találkozások. Hiányoztak is nagyon. Sajátos humorával, az emberségével mindig feldobott. Jókat dumáltunk, nagyokat nevetgéltünk.”

Hogy mostanában kikkel találkozik, kik ragyogják be a napjait?

„Az öcsém, a fiam, az unokák. Itthon várom őket. Én már nem tudom csak úgy minden nélkül elhagyni a lakást. Nem tudok kimenni, bevásárolni. Voltaképpen minden napom várakozással telik. Az a jó, ha jönnek hozzám. Olyankor értelmet kap minden óra.”

Az ember tragédiája nyomán készült EMBTRAG-ban különleges szerepe van.

„A nép vagyok az előadásban. Mivel menni nem tudok, engem tolni kell. Beszélni is csak három-négy percig vagyok képes. Addig tart a kapacitásom. Utána fulladozom. Megteszek mindent, hogy ott lehessek a színpadon, új szerepre viszont már nem vállalkozom. Letelt. Ennyi volt. Örülök, hogy még egyáltalán benne vagyok valamiben, és néha bemehetek a színházba. Havonta két-három alkalommal játszom.”

Olyankor még nagyobb értelmet kap minden.

„Feljönnek értem, levisznek a taxiba, a színháznál pedig már tolószékkel várnak. A hazautat is így teszem meg. Előadás után beülök a taxiba, és itt szállok ki a ház előtt.”

Arcán még nem hagyott mély nyomokat a múló idő.

„Hetvenhét éves vagyok. Hogy nincsenek ráncaim, azt a géneknek köszönhetem. Ezt örököltem. Apukám kilencvenhárom évesen halt meg. Főiskolásként a Vígszínházban statisztált az osztályunk, mert Várkonyi Zoltán volt az osztályfőnökünk. Ő vitt oda bennünket. Ha este tíz után értem haza, apám már idegeskedett. Anyám és az öcsém már aludtak, ő nem. Ült a karosszékben, és állandóan az óráját nézte. Ő is, anyám is bigott vallásosok voltak. Nem örültek, hogy ezt a pályát választottam. Feljöttek hozzánk a fiúk az osztályból, Blaskó Péter, Verebes Pista és Kern Andris, hogy megnyugtassák őket, nem csinálok semmi rosszat, becsületesen végzem a dolgomat. El kellett hitetniük a szüleimmel, hogy ez is rendes munka. Időbe telt, míg apám ezt elfogadta. Azt persze tudnia kellett, hogy melyik előadás meddig tart, és akkor hányra érek haza.”

Színházbeli kollégái közül már csak azokkal találkozik, akikkel az EMBTRAG-ban játszik. Szirtes Ágihoz régi barátság fűzi. A legendás Három nővérben is együtt játszottak.

„Mindenki dolgozik, nincs idejük fecsegni. Ági lánya, Pálmai Anna Lucifert játssza a darabban, ő gyakran bejön hozzám az öltözőbe. Minden alkalommal váltunk pár szót. Gyorsan kitárgyaljuk, ki hogy van.”

Kern Andráshoz főiskolás kora óta szoros kapcsolat fűzi.

„Ő mindenben segít. Orvost is szerez, ha kell. Jön a feleségével, és bevásárolnak nekem. Egri Márta is felugrik néha. Barátnők vagyunk. A Lányarcok tükörben közös filmünk volt. Aki nagyon hiányzik, az Borbély Alexandra. Őt már régen láttam. Amióta megszülettek az ikrei, nagyon elfoglalt. A színházban sem találkozunk. Pár évvel ezelőtt még együtt öltöztünk. Akkor sokat beszélgettünk. Mivel a férje, Nagy Ervin sincs a színházban, keveset tudok róla. Szeretem őt nagyon. Örülök, ha jönnek hozzám, mert akkor sok mindenről értesülök.”

A világ eseményei is csak így jutnak el hozzá. Mások által.

„Nincs internetem, csak a tévé, de az is elég. Nem hiányzik a sok rossz, ami másokat aggaszt. Jobb így, hogy sok mindenről lemaradok.”

Kérdezem tőle, mit néz a televízióban, dokumentum- és természetfilmeket, vagy inkább szórakoztató műsorokat?

„Sportot. Az érdekel a legjobban.”

Műlesiklás, műkorcsolya, művészi torna?

„Egyik sem. Úszás. Atlétika. Azzal elidőzöm. De a legjobban az ökölvívást és a ketrecharcot szeretem.”

Nem akarok hinni a fülemnek. A véres bunyót? Ez az, amit nem képzeltem volna.

„A színházban is csodálkoznak rajtam. Elborzadva hallgatják, amikor az MMA-harcosokról beszélek. Ilyet nézel? – ámuldoznak. Igen. Ha szabályosan küzdenek, izgalmasak. Mindkét sportnak megvan a maga szépsége. Egyiket sem tartom brutálisnak. De van, amit egyáltalán nem szeretek. Az amerikai focit azért nem, mert nem értem. Ott csak a durvaságot látom, az meg idegesít. A curlinget sem nekem találták ki. Állandóan sikálják a jeget, hogy jobban csússzon a korong. Untat. Arra sem vagyok kíváncsi. De néha el is bóbiskolok a tévé előtt.”

Olvasgatni nem tud már.

„Oxigénmaszkban? Jaj, dehogy! Meg aztán magasra kellene tartani a könyvet. Nem is látok már olyan jól. Összefolynak előttem a betűk. Gyorsan elfáradok. Én már az emlékeimből élek.”

Ezt sem fájó hangon mondja. Inkább beletörődve, belenyugodva.

„Nem ért váratlanul ez a szörnyű állapot. Megmondta az orvos már évekkel ezelőtt, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Nem tudnak meggyógyítani. De nem vagyok depressziós. Megijedve sem vagyok. Nem félek a legrosszabbtól sem. Fel vagyok készülve mindenre. Az unokáimmal szeretnék még sokat együtt lenni. Csak két lépés után elfáradok. Fulladozom. Inkább fekszem az ágyban.”