Biztos léptekkel: Márfi Márk élete és művészi útja

Független játékos. Intézményektől független, de az önmagáról alkotott képétől nagyon is függő. Feltűnt sorozatokban (A tanár, Gólkirályság, S.E.R.E.G.), volt Rómeó a 6szín Teátrumban és még mindig Róka, vagyis a bibliai V. parancsolat a Radnóti Színház 10 című előadásában, Székely Csaba darabjában. De ami jelenleg a legfontosabb számára: a maga által írt történetek színpadra állítása. Telik – egy óra az életedből című monodrámájában gyermekkora hol fájó, hol felemelő emlékeiből mesélt erősen kitárulkozva. Ennek folytatása a Lassan, amelyben anya és fia beszélget ugyancsak megindítóan. Amerikai független filmek elfojtott vágyakat, féktelen indulatokat, mázsás fájdalmakat cipelő hőse lehetne. Mint amilyen River Phoenix, Hollywood egykori nagy ígérete, az Otthonom, Idaho anyját kereső, magányos fiúja volt.

***

Sugárzó intellektus, finom érzékiség, erő, akarat, határozottság. Ez ő. Most, harmincegy évesen, két lábbal a földön.

„A java része annak, aki vagyok, az Édesapámtól jön. Olyan szülők fia vagyok, akik a rendszerváltás idején kezdték megépíteni az életüket. Sokan próbálkoztak akkor ezzel. Nem mindenkinek sikerült. Tudása és munkabírása révén Édesapámat többszörösen próbálták kiszipolyozni. Öt-hat ember helyett dolgozott a szövetkezetben. Aztán abban a pillanatban, amikor erre lehetősége nyílt, azt mondta, nem fog mások miatt megszakadni, inkább annak az öt-hat embernek az erejével megpróbálja a saját malmára hajtani a vizet. Így vásárolta meg azt a tanyát, ahol később pulykafarmot létesített. A világon senki nem hitt volna benne, hogy ez sikerülni fog neki, de ő bízott magában, és az Édesanyám is mellette állt. Belevágtak. Én akkor négy-ötéves lehettem. Elvesztem a pulykák között. Jóval nagyobbak, mint én, aprócska gyerekként voltam. Egyetlen szárnycsapással el tudták volna törni bármimet. Vagy kicsapni a szememet. Brutális ereje van egy ekkora állatnak. Pláne harminchatezernek. Rengeteget megéltem a tanyán. Kezdetben négy istálló állt ott, bodzabokrok nőttek ki a romhalom oldalából, nem látszódtak az utak, gizgazos dzsumbuj, teljes elhanyagoltság. Azóta meg mintafarm. Persze ez 30 év alázatos és kitartó melója. Nálunk nem volt hétvége, vagy ünnepnap. Munka volt, munka, meg egy kis munka. Én ez elől is menekültem. Nem a munka elől, félreértés ne essék, hanem a bezártság és a kötöttség elöl. Aztán az, hogy egy olyan pályán vagyok, ahol szintén nincs feltétlen szabadság, az más kérdés. Hiszen mi akkor dolgozunk, amikor más szórakozik. Sőt, igazából az a szórakozásuk, hogy nézik, hogy mi, színészek dolgozunk. De ez más. Ez elhivatottság és szenvedély is.”

Tizennégy éves koráig lakott otthon, aztán Szombathelyre került kollégiumba. A bátyja már ott járt gimnáziumba.

„Szüleink a legjobb taníttatást akarták biztosítani számunkra. A Nagy Lajos Gimnáziumba már akkor is nagyon komoly felvételi volt. Vagy akkor még? Nem tudom, mi van most. Lényeg, hogy kollégista lettem én is. Jól tanultam, így hamar kibekkeltem a kötelező tanulószobát. Csak az oszthatta be egyénileg az idejét, aki elért egy bizonyos magas szintet, tanulmányi átlagot. Utólag visszanézve vicces lehettem: terepmintás ruhában, acélbetétes bakancsban, hosszú hajjal rockot énekeltem. Nekünk a zenekarok jelentették a mintát, zenészek, akiket hallgattunk. Belőlük inspirálódtam én is. Egy fiúkollégiumban amúgy sem lehet operát hallgatni. Tizennégy-tizenöt évesen a Tankcsapda zenéjére tomboltunk. Aztán jött a Punnany Massif. Akkortájt alakultak. Az egyetemi napokra úgy szöktünk be. Élveztük, hogy egy feltörekvő zenekar koncertjén lehetünk. Erről persze a szüleink nem feltétlenül tudtak. Közben ügyesek voltunk, és jól teljesítettünk az iskolában. Nem kellett félteni bennünket. Minden hétvégén hazautaztam. Öt nap kollégium, két nap otthon. Ebből állt a hét. Kicsiként nagyon anyás, bújós gyerek voltam. Ez utóbbi aztán elmaradt, de a ragaszkodás megmaradt. Eggyel korábban lettem a magam ura, mint azok, akik huszonévesen hagyják el a mamahotelt. Velünk ugye ez gyakorlatilag tizennégy éves korunkban történt meg. Otthon nem kellett elszámolni a heti öt nappal, az otthoni kettőt pedig tiszteletben lehetett tartani. De abból is ki lehetett lépni, ha úgy volt. És kamaszként általában úgy volt. Édesapám mindkettőnknek megadta a szabadságot. A pulykafarm tizennégy és fél hektáros birodalom. Elszeparált terület szögesdróttal bekerítve. Kicsiként erdőbe jártunk, crosspályát építettünk, motorral ugrattunk. Barátok híján a bátyámmal ott voltunk igazán szabadok. Együtt fedeztünk fel sok mindent. Nyáron a bozótban, télen a hóban építettünk bunkert. Óriási kalandokat éltünk meg. Rengeteg csínytevést követtünk el.”

A gimnáziumban még nem látta tisztán az útját. Érettségi után ment először felvételizni a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

„Nulla önazonosság. Fogalmam sem volt semmiről. Még az ajtón sem lett volna szabad beengedniük. Patkós Marci, aki ma az Örkény Színház tagja, a bátyám osztálytársa volt a gimiben, őt kértem meg az első rosta előtt, hogy hadd mondjak el neki néhány verset. Őt már akkor felvették. Bementünk egy mosdóba, elsuttogtam neki egy Berzsenyit meg egy Szabó Lőrincet. Azt mondta, jó lesz ez. Hát nem lett jó. Nem tudtam, ki is vagyok voltaképpen. Így hát hamar ki is engedtek azon ajtón. Az első rostán, huss. Mások ösztönöztek ebbe az irányba, mert mindig az osztály, a csapat, az iskola középpontjában álltam. Engem meg semmi nem érdekelt annyira, hogy másfelé orientálódjak. Talán magyar–angol szakos tanár lennék, ha ez később nem jött volna össze. Vagy túravezető. A rekreáció és az aktív pihenés vonzott még leginkább. Az egyetem előtt felvételiztem a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, ahol esélyt adtak, és három évig tanulhattam. Mindent le tudtam fordítani az Édesapámtól látottakra. Felhasználtam a munkához való szenvedélyes viszonyát, amit megfigyeltem nála. Végigtanultam és -próbáltam azt a három évet, minden tanáromból kicsentem, amit ki lehetett. Amikor 2015-ben felvettek az egyetemre, Édesapa nem azt mondta, hogy gratulálok, fiam, hanem azt, hogy szerencséd van, ezt megúsztad! Mármint a farmot. Hogy nem kell visszamennem. Csinálhatod azt, amit szeretnél. Persze ezeket már nem mondta ki. Az egyetemen hátrányom is származott az addigi élettapasztalatomból, abból, amit otthonról hoztam, meg amit megtanultam az Akadémián. Arrogánsnak tűnhettem, mivel sokkal hamarabb átláttam egy próbafolyamat kialakítását, mint azok az osztálytársaim, akik az egyéni érdekeikre fókuszáltak. Én mindig kiálltam a csapatért. Rengeteget próbáltam. Láttam, mi a logikus. Mi a következetes. Be tudtam osztani jól az energiámat reggeltől estig, éveken át és tán azóta is. Sokaknak ezt tanulni kellett, és ez nem egyszerű. Nekem addigra már megvolt. Ez kétségtelenül előnyt is jelentett. Nem tagadom.”

Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter növendéke volt az egyetemen. Tisztelettel, jó szívvel emlegeti mindegyiküket.

„Volt, hogy Marton tanár úr azt mondta, hozzád vágom a széket, ennél te sokkal jobb vagy! Nem volt ez traumatikus. A legjobbat akarta kihozni belőlünk. Szerettem őt nagyon. Végig. Mind a mai napig beszélek róla. A Telikben is. Nehéz időszak volt neki, de örülök, hogy az utolsó rendezésében még vele lehettem.“

Apja fia. Munkamániás ő is, ehhez kétség nem fér.

„Megőrülök, ha éppen nincs dolgom, vagy ha valami nem biztos. Ha azt érzem, hogy még jobban használhatna a szakma. Többre is lenne energiám. Ha teljes egészében nem tudom, mi vár rám az évad során, hajlandó vagyok kétségbeesni. Persze dolgozom ezen, hogy ne így legyen. Ez is munka. Nyilván. A lelkemet és az anyagi helyzetemet is az teszi stabillá, ha dolgozhatok. Úgy érzem, most vagyok erőm teljében. Rakjanak meg, pakoljanak rám! Pedig brutális feladat az is, hogy saját magam főnöke, asszisztense, egyeztetője, technikusa, menedzsere vagyok. Színész és író egyszerre. Ezek olyan munkaórák, amit nem tud elképzelni senki, aki csak azt látja, hogy elkészült egy előadás, és még jó is. De hogy mi van mögötte? Napi tizenhat órák aktívan. Néha több.”

A Telikkel már kétszer járt Bécsben, egyszer duplázott is, elhozta Komáromba, a Jókai Színház stúdiójába is. Meghívást kapott Barcelonába, Luxemburgba és számos magyarországi fesztiválra.

„Munkával utazni! Ez felemelő. Emiatt is szükségem van a szabad térre. Ezért sem vagyok társulatban. Ha ott lennék, nem feltétlen engedhettem volna meg magamnak az ilyen jellegű utazásokat vagy a három évad Gólkirályságot, de a S.E.R.E.G.-et sem, mert azok olyan intervallumban forogtak. A színház, a forgatás és az írás mellett pedig az utazás és a kerékpározás, ami kikapcsol. Vagy inkább bekapcsol. Ha van egybefüggő pár napom, akkor hazautazom az unokaöcséimhez és a bátyámhoz, Édesapámhoz. Ha több napom is van, akkor messzebbre utazok, világot látni. Hál Istennek sok helyen jártam már, de Zanzibárt és Kenyát emelném ki leginkább. Ha pedig egy kerékpáros ultramaratonra is késznek érzem magam, akkor annak vágok neki. Idén másodjára teljesítettem a Hungarian Divide-ot: 1 400 kilométer táv, 24 000 méteres szintemelkedéssel, terepen. Tavaly 10 nap kellett, hozzá, idén nyolc nap alatt lenyomtam. Katarzis.”

Ízlésvilága, öltözködési stílusa egészen kifinomult és elegáns. Nem tudja, kitől örökölte.

„Biztosan nem az Édesanyámtól, hiszen ő ugyanazokat a ruhákat hordta mindig. Néha kapott egyet-egyet, ha kirakodóvásárban jártunk, de azt sem tudta hova felvenni. Nálam sokan nem is a ruhát emelik ki egyébként, hanem a hajat, hogy az a jellegzetes. Általában arról ismernek fel. Meg is lepődtek, amikor letoltam magamnak kopaszra. Édesanyám is meglepődött, amikor hazamentem, pedig miatta csináltam. Akkor ő is kopasz volt, és szolidáris akartam lenni vele. Nem díjazta annyira. A ruhákkal nem sokat törődöm. Valahogy mindig kiadja, hogy mi passzol, és kész.”

***

A tanár című sorozat forgatása során kérdeztem róla Nagy Ervint, a sorozat címszereplőjét.

„Tehetséges kis csávó – mondta. – Csodálatos szenzibilitással játszotta az anyja által eltángált gyereket. Alázatot, szakmaszeretet és nagy adag tehetséget látok benne.“

A „kis csávóból“ azóta nagyfiú lett. Korosztálya egyik legizgalmasabb színészegyénisége. Biztos léptekkel halad előre. Ír, játszik, alkot. 2025 márciusában mutatták be a Lassan című drámáját, ahol Für Anikó a partnere, és hamarosan debütál a Telik-trilógia harmadik, egyben befejező része is, melynek címe: Tovább.