Berg Judit: Világéletemben arra vágytam, hogy kalandor legyek!

Legelső Rumini-regényedből eddig 250 ezer példány fogyott, a Rumini-történetek összpéldányszáma pedig lassan a 800 ezret is eléri. A gyerekek vagy a szülők körében vagy népszerűbb?

A gyerekek néha sikítással fogadnak az iskolákban, mint egy rocksztárt, és odarohannak hozzám, hogy megöleljenek. De volt egy olyan eset is, hogy egy anyuka a kislányával érkezett, hogy könyvet dedikáltassanak, mire a gyerek rám szólt, hogy márpedig az ő könyvét nem fogom összefirkálni. Szegény anyukája teljesen kész volt.

Élvezed is a népszerűséget, vagy néha azért szívesebben lennél inkognitóban?

Egyértelműen feltölt. Rám írnak, rajzokat küldenek. Ma reggel is kaptam egy levelet egy elsős kislánytól. De van, hogy az iskolákban mindenféle ajándékokkal várnak, gyöngyből fűzött egérrel, hajómakettel. Több köbméter ajándék gyűlt már össze otthon. Ezeket mind nagy becsben tartom. De ha magánemberként megyek valahová, jobban szeretem, ha nem ismernek fel. 

Neked ki volt a kedvenc íród gyerekkorodban?

Sok szerzőt szerettem, rengeteget olvastam. De Rejtő Jenő örök kedvenc.

Mi fogott meg benne?

A kalandok, a vadság, a humor. Lenyűgözött a légiósok kíméletlen világa. Marcona, elszánt emberek, kikötőben pofozkodó matrózok, akik az életüket áldozzák egy jó ügyért. Nekem ez nagyon bejött.

Melyik a kedvenc Rejtő-regényed?

Az előretolt helyőrség. De nagyon szeretem a Piszkos Fred-sztorikat is.

S a meseírók közül kiket szerettél?

Erich Kästnert, Alexandre Dumas-t. De nem is annyira szerzőkért, mint inkább hősökért rajongtam. Robin Hoodért, például.

Amikor megírtad az első mesekönyvet, volt benned kétely?

Tele voltam kételyekkel.

Mitől tartottál?

A fogadtatástól. Hogy majd azt mondják, béna vagyok.

S mikor nyugodtál meg?

Amikor gyerekkorom ikonikus alakja, Marék Veronika írónő visszajelzett, hogy Juditka, ez csodálatos, gratulálok, Isten hozott az írók körében. Az ő dicsérete nagyon sokat jelentett.

Legismertebb mesehősöd Rumini, a bátor egér. Hogyan született?

Lilu lányom folyamatosan mesékért nyúzott engem. Volt egy nyaralás, amikor kábé hatszáz mesét kellett elmondanom. Megadta a témát, én pedig kitalálhattam hozzá a történetet. Egyszer azzal állt elő, hogy meséljek egereset. Nem volt kedvem, inkább valami izgalmas, kalózos, titkostérképes mesét szerettem volna. Aztán abban egyeztünk ki, hogy jó, mesélek egy kisegérről, amelyik tengerre szállt.

Hogyan fogadta az első részeket?

Szorongó gyerek volt, aki vágyott csibészkedni, csak nem mert. Ruminivel viszont boldogan azonosulhatott. Amikor az első könyv elején Rumininak megmondják, hogy takarítson, de ő inkább beül Balikóval a felfordított mentőcsónak alá kártyázni, az a lányom szemében a vagányság netovábbja volt.

A szerző világlátása megjelenik a könyveiben?

Óhatatlanul. Én például hiszek a barátságban, az őszinteségben, abban, hogy ki kell állni a számunkra fontos dolgokért. Íróként is. Csak nem didaktikus módon, hanem áttételesen. Az egyik Rumini-könyv például a sajtószabadságról is szól. Mi van akkor, ha egy diktatúrában nincs szabad véleménynyilvánítás? Amikor csak a központi propaganda szól? A regényben látunk egy dzsungelbeli rendszert, ahol ez történik.

A gyerekeid voltak az első olvasóid?

Inkább a hallgatóim. Nekik találtam ki a Ruminit, a Hisztimeséket, Panka és Csiribí történeteit, Maszatot. Rajtuk teszteltem, hogy működnek-e. Négy gyerekem van, s ha azt mondtam nekik, hogy gyertek, mesélek, akkor elkezdődött köztük a közelharc, hogy ki ülhet mellém. Én meg közben belefogtam a mesébe. Ha elhallgattak, és nem civakodtak tovább, akkor a mese átment a teszten.

Mikor írsz?

Ha optimálisak a körülmények, akkor a reggeli kávé és a kutyasétáltatás után, délelőtt. Ha lehet, akkor kint a teraszon, a szabadban. Ha nem lehet, akkor a dolgozószobámban, ami zöldre van festve.

Ha a postás ilyenkor csönget, ajtót nyitsz?

Sajnos mindig ilyenkor csönget. De egyébként könnyen kikapcsolom a külvilágot. A háttérzaj sem zavar, bárhol tudok írni, vonaton vagy repülőn is.

Vannak olyan napok is, amikor nem jön az ihlet?

Nemcsak napok, hanem hetek és hónapok is eltelhetnek így. Aztán elkap a lendület. Mint amikor jön egy hullám, a szörfös feláll rá, és száguld. Olyankor nehéz kilépni az alkotásból, nehéz megnyomni az „off” gombot. Pedig néha muszáj, ha épp jön egy betegség, és végigmegy mindegyik gyerekemen. Ez az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy anyukaként sokszor olyan teendőim vannak, amiket nem lehet hátrébb sorolni.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy tizenöt éve nem vasaltál, és kellemes káosz uralkodik nálatok. Amikor pedig édesapád szóvá tette, hogy rendetlenség van, akkor annyit válaszoltál: vagy rend, vagy könyv. Még mindig a kellemes káosz jellemzi nálatok a háztartást?

Nagyjából igen. Beláttam azt, hogy minden nem fér bele az életembe. Abból nem adok alább, hogy a gyerekeimmel foglalkozzak. Abból sem, hogy a férjemmel legyek. S ha abból sem akarok alább adni, hogy írjak, akkor például nem vasalok. De ma már keresek annyit, hogy megengedhetek magamnak egy takarítónőt.

Mindig főállású író voltál?

Egyetemista voltam, amikor egy viharos kapcsolat második hetében várandós lettem. Mire a lányom másfél éves lett, már külön éltünk a férjemmel. Próbáltam eltartani magamat és a gyereket, pénzt keresni, s közben lediplomázni. Egy rövid ideig újságíró is voltam.

Ha nem író, akkor újságíró lennél?

Nem voltam jó újságíró. A végzettségem alapján inkább magyar–angol szakos tanár lennék. Annak idején az volt a nagy vágyam, hogy gyerekszínházat csináljak.

Ha közvetve is, de ez megadatott számodra, nem? A Rumininek ma már több színházi feldolgozása is van.

Igen, és ez egy nagy visszaigazolás számomra. Amikor terhes lettem, azt gondoltam, kész, meg vagyok fosztva a lehetőségeimtől, mindent kihúztak alólam. De azt mondtam magamnak, hogy ha megtartom a gyereket – márpedig megtartom –, akkor örülni kell neki, és egy percig sem fogom sajnáltatni magam. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Ráadásul a gyermekemnek köszönhetően kezdtem el írni is.

A látott mese nem mese, a jó mese csakis a hallott mese, mondta Vekerdy Tamás gyermekpszichológus. Képernyőtudatos család vagytok?

Van tévénk, de nincs benne adás. DVD-ket néztünk, újabban streamingcsatornákat. A képernyő előtt töltött időt igyekeztünk a minimumra csökkenteni, a gyerekeimnek viszonylag sokáig okostelefonja sem volt, a fiamnak például 15 éves koráig olvastam föl könyvekből.

Gyermekeid közül valaki örökölte az írói hajlamot?

Lilu lányom nagyon jól ír. Most diplomázott az ELTE filmtudományi szakán, és fölvették az SZFE-re dokumentumfilmes mesterképzésre.

Elképzelhető egy olyan kor, amikor a mese kimegy a divatból? Vagy ez egy időn kívüli entitás, és ugyanúgy fog hatni negyven-ötven év múlva is?

Abszolút egyetértek azzal, hogy időn kívüli. Gyereknek, felnőttnek egyaránt szüksége van jó történetre. Inkább az változik, hogy hogyan olvasnak a digitális bennszülöttek.

Türelmetlenebbek lettek?

Érezhetően. Még mindig vannak olyanok, akik képesek elmélyülten és sokat olvasni, de egyre kevesebben. A többség nem tud hosszan koncentrálni. Az utolsó Rumini-könyveknél ügyeltem arra, hogy rövidítsek az egyes fejezetek hosszán, nem is annyira a gyerekek, hanem inkább a felolvasó szülők kedvéért. A figyelemzavar mindenesetre egy egész generációt érint. Az én egyik lányomat is. Az olvasás a mai fiataloknak már nem automatikus folyamat, hanem munka, amihez erőfeszítést kell kifejteni. S ezen a ponton sokan feladják.

Cserébe kifejlődtek új készségek, például a multitasking, amikor egyszerre több mindennel foglalkoznak. Ezt is érzékeled?

Igen, és nagyon jók abban, hogy sok kis jelenetből összerakják a sztorit. Vezethetem sok szálon a cselekményt, törhetem szanaszét a történetet, a gyerekek összerakják.

Amikor egyszer telefonon kerestelek, azt írtad, éppen Kolumbiában vagy, a dzsungelben. Mit kerestél ott

Gyerekként arra vágytam, hogy kalandor legyek, kincset keressek. Végig bennem volt az a kettősség, hogy egyrészt engem a Jóisten is anyukának teremtett, másrészt viszont szerettem volna vágtázni, bele a vad éjszakába, leereszkedni a barlangba, bemászni a vulkán kráterébe. Az elmúlt években mindig kivettem két-három hét szabadságot, és elutaztam Dél-Amerikába.

Mi az, ami megszólít téged Dél-Amerikában?

A táj, a kultúra. Az Andok, a vulkánok, az őserdők, a hihetetlen vízesések. Ott túrázunk, megéljük a kalandokat, esszük a roston sült kukacokat meg a sült tengerimalacot. Mindent a hátam mögött hagyhatok, és egy egészen más világ tárul fel előttem. Előny az is, hogy beszélem a nyelvet, s egy indián faluban el tudok beszélgetni a helyiekkel.

A spanyol nyelvtudásod honnan jön?

Tizenöt évesen néhány hónapot cserediákként New Yorkban töltöttem, egy spanyolajkú bevándorló családnál.

Az indiánok hogyan reagálnak arra, hogy író vagy?

Nekik elsősorban az a furcsa, hogy magas vagyok, ők ugyanis picik. A spanyoltudásom sem hatja meg őket, nekik az magától értetődő, hogy mindenki beszél spanyolul.

Hogyan kell elképzelni ezeket az indián falukat?

Januárban Venezuelában voltunk, s eltöltöttünk pár éjszakát egy olyan faluban, ahol összesen hat kunyhó van, vadászok élnek ott a családjaikkal. Kérdeztük, hol lehet mosakodni, azt mondták, a folyóban. Hol lehet inni? A folyóból. Hol vécézhetünk? Bárhol, csak vigyünk magunkkal ásót, és vigyázzunk, mert a fűben fekete özvegyek vannak. Egy levadászott, megnyúzott jaguár bőre is lógott ott. Aztán körénk sereglettek a kis, szurtos, mezítlábas indián gyerekek.

Mit meséltél nekik?

Elmondtam a három kismalac történetét, dzsungelre adaptálva. Nem kismalac szerepelt benne, hanem pekari, és nem farkas jött, hanem jaguár. Tátott szájjal hallgatták. Volt nálam toll és jegyzetfüzet, megkérdeztem őket, rajzoljak-e nekik kutyát vagy papagájt. Nem értették a kérdést. Soha nem volt még ceruza vagy toll a kezükben. Elámultak ezen a csodán.

Vannak hajmeresztő sztorijaid is?

Nem tudom, annak számít-e lemászni egy vulkán kráterébe, vagy függőágyban aludni az őserdőben. Én ezeket nem tartom hajmeresztőnek. De jártam Guatemalában egy olyan barlangban, amelynek a járataiban víz van. Az indiánok bevisznek, mindenki kap pár szál gyertyát, hogy azzal világítson. Bátorságpróba ez, egyik kezedben fogod a gyertyát, a másik kezeddel úszol a jéghideg barlangi vízben, sötét van, vízesések zúdulnak le fölötted, szűk járatokon kell átmásznod, sziklák peremén találod magad. Ott történt, hogy az egyik térdem kifordult, iszonyatosan fájt, és nemcsak a barlangból kellett így kiúsznom, hanem utána még tíz napot eltölteni a guatemalai őserdőben. Utána fél évig sánta voltam.

Ilyenkor nem kérdezed meg magadtól, hogy megéri-e?

Nekem ez a szabadság.


Az interjú a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 3-i számában jelent meg.