Beck Zoli: „Az a tét, hogy igazat mondjak”

A 30Y frontemberével zenéről, tanításról és jelenlétről beszélgettünk az Élet játék élménykonferencián. 

Nem először veszel részt a Tandem konferenciáján. Hogyan kerültél az előadók csapatába?

A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán a Neveléstudományi Intézethez tartozom, így az egyetemi térben eleve figyelek minden olyan kezdeményezésre, amely a formális, informális vagy nonformális neveléshez kapcsolódik. Így találkoztam a Tandemmel is. Magával a szervezet alapítójával, Molnár Krisztával csak később, a civil közegben ismerkedtünk meg. Aztán Kriszta egyszer csak felvetette, hogy ki tudnék-e dolgozni olyan játékos foglalkozásokat, amelyekben a tananyag tevékenységekbe ágyazva jelenik meg, és amelyek inspirálják a pedagógusokat, illeszkedve a konferencia szellemiségéhez. Ez számomra komoly kihívás volt: az elméleti, egyetemi gondolkodást kellett „lefordítanom” játékos, a tanteremben is működő tanulási helyzetekké.

Gyakran felmerül, hogy egy kívülről érkező hogyan látja a szlovákiai magyar közeget. Neked milyen benyomásaid vannak?

Szoros személyes és szakmai kapcsolatok kötnek a térséghez. Ezek egyikének egy füleki cigányzenészekről szóló kiállítás volt az eredménye, amely a Pécsi Tudományegyetemen kapott helyet, majd vándorkiállításként más egyetemeken is bemutatkozott.
A másik meghatározó élményem egyértelműen a Tandemhez és az itt megismert emberekhez kötődik. 

Évről évre olyan személyekkel találkozom a konferencián, akik nyitottak, párbeszédképesek, cselekvőek. Nem pusztán a saját jólétük érdekli őket, hanem az is, hogyan lehetnek hasznosak mások számára, hogyan vállalhatnak felelősséget a közösségükért. 

Zeneileg is sok szál köt ide: játszottam Komáromban, Dunaszerdahelyen, Füleken, Pozsonyban. Számomra a szlovákiai magyar közeg személyes kapcsolatokból, szakmai együttműködésekből és sok közös élményből áll össze.

Miért éppen a romológia lett az a terület, amellyel tudományosan foglalkozni kezdtél?

Számomra a tudomány csak akkor működik, ha személyes tétje van. Nem hiszek sem az aktivistának álcázott tudományban, sem a tárgyától elidegenedett, „hideg” megközelítésben. Egy kulturális antropológust idézve: nem lehet olyan közösséget kutatni, amelyhez nincs emberi kötődésünk. Ez vezérelt akkor is, amikor a romológia tanszéket alapítottuk: romák és nem romák közösen hozták létre, és ma is együtt tanítanak, tanulnak ott.

Tulajdonképpen mi a romológia?

A Roma studies lényege nem a kívülről szemlélő „cigánykutatás”, hanem annak vizsgálata, hogyan termelődnek újra az előítéletes társadalmi elbeszélések, amelyek a perifériát etnicizálják. Ez Közép- és Kelet-Európa-szerte jelen van, és gyakran a kisebbségi közösségeken belül is feszültségeket szül. Az identitáspolitikai gondolkodás sokszor egyetlen címkére redukálja az embert, miközben mindannyian sokfélék vagyunk. A probléma nem az identitással van, hanem azzal, ha az hátránnyá válik. Különösen összetett ez egy olyan közegben, mint a szlovákiai magyar ér. Éppen ezért lenne fontos újra és újra az alaphoz visszatérni: az emberhez, nem a címkékhez.

Ugyanazokat a receptorokat bizsergeti meg nálad a színpadi jelenlét és az, ha a katedrán állsz? Mi ezeknek a helyzeteknek a tétje?

Az a tét, hogy igazat mondjak. Nem az „igazságot” – mert azt nem birtoklom –, hanem hogy igazat mondjak abban a pillanatban, amelyben ott állok. Hogy jelen legyek.
Egy 30Y-koncerten nem az a kérdés, el tudjuk-e játszani a dalokat. Huszonöt éve játszunk együtt a színpadon. 

Olyan mély az összhang köztünk, hogy ha nem látnánk és nem hallanánk egymást, hanem teljesen izoláltan, külön-külön kellene játszanunk, akkor is ugyanaz történne: ugyanoda fordulnánk, ugyanazt játszanánk.

Lehet, hogy ez elsőre szentimentálisan hangzik, de egyszerűen ez a helyzet. A valódi tét az, hogy képesek vagyunk-e valóban jelen lenni, és aznapi érvényükben megszólaltatni a dalokat – nem pusztán technikailag végrehajtani őket. Hogy az a hang, az a nézőpont, amelyből a dal megszólal, egybeessen azzal, aki ott áll a színpadon. Ugyanerre törekszem az egyetemi óráimon is: nem „leadni” akarok egy anyagot, hanem jelen lenni abban a térben, ugyanazzal az őszinteséggel és kockázattal, mint amikor az ember színpadra áll.

A 30Y koncertjeit intimitás jellemzi. Mi a titka annak, hogy ekkora közelséget tudtok teremteni a rajongóitokkal?

Pont ez: hogy nem eljátszani akarunk valamit, hanem jelen lenni. A kitettség nemcsak a miénk, hanem a közönségé is – nincs előre megírt reakció, nincs biztos út. Ha a színpadon azt érezzük, hogy most nem egy bizonyos dolog felé kell mennünk, akkor az a mi színpadi igazságunk. A közönség ezt megérzi, és nem elvárásból reagál. Számomra az előadások legfontosabb kérdése nem technikai. Nem az, hogy milyenek a dalok, a szövegek vagy a beállítások, hanem az, hogy igazat mondó emberek állnak-e a színpadon, akik szeretettel fordulnak egymás felé. Ha létrejön a kapcsolódás, ha az emberek bevonódnak, megérintődnek, megerősítést kapnak, akkor az történik, amiért ezt csinálom – a színpadon, a katedrán vagy bármilyen közös térben.

Fontosak számodra a történetek. A dalaitok is sztorikat mesélnek. Hogyan születik meg nálad egy-egy szöveg?

Amikor bennem elkezd íródni valami, az szinte azonnal jelzi, milyen formát keres magának. Nem hiszem, hogy a forma és a tartalom elválasztható lenne: nem előbb van egy „mondanivaló”, amelyhez később formát keresek, hanem egyfajta „valami” jelenik meg, ami egyszerre forma és tartalom. Amint nyelvvé válik, már alakja van. Ez a narratíva elkezdi megmutatni magát: milyen irányba nyílik, hogyan lehet hozzányúlni. Innen indul el a közös munka, amikor szövegből zene, dallam, előadás lesz. Előfordul, hogy ebből tanulmány vagy próza születik, de legtöbbször már nagyon korán megjelenik egy ritmus, egy alapmelódia, egy zenei hangulat – ilyenkor tudom, hogy dal akar lenni. Most egyébként egy prózaköteten dolgozom, Dolgos emberek a munkacíme, március környékén szeretném leadni a kéziratot a Magvetőnek. Meg kellett tanulnom elfogadni a prózát prózának, nem pedig ellökni más irányba, amikor még képlékeny.

És hogyan lesz a szövegből zene? Mi a menete egy 30Y-dal megszületésének?

Dalszerzőként nagyjából érzem, mi a harmóniai mozgás, milyen a dallam íve – ekkor megszületik egy dalmag. Ezt viszem le a próbaterembe. Ez mindig izgalmas pillanat, van benne valami vizsgaszerű: felismerhető-e már dalként, érthető-e, tudnak-e hozzá kapcsolódni a többiek. Mert ez nem a „Beck Zoli és kísérőzenekara”, hanem a 30Y. 

Itt csak akkor van dal, ha mind a négyünknek tétje van benne. Ami csak az én dalom, azzal nincs dolgunk – azt majd eljátszom máshol. A 30Y dolga az, hogy mindannyiunk számára létszükséglet legyen az a dal.

Van olyan is, hogy megszületik egy zenei téma tele érzelemmel és gondolattal, csak éppen nincs hozzá szöveg. Valaki elkezd játszani valamit egy hangbeálláson két koncert között, és a másik egyszer csak azt mondja: figyelj, ezt azonnal rögzítsük, ebben van valami. Felvesszük, elrakjuk, majd hagyjuk. Nem tudatosan dolgozunk rajta – inkább úgy, mintha beköltözne mindannyiunk háttérmemóriájába.
Olyan is volt már, hogy évekkel később írtam egy szöveget, és egyszer csak ráismertem egy dallamra, amit nyolc-tíz évvel korábban vettünk fel. Szóval évekkel később talált egymásra a dallam és a szöveg.

A zeneipar folyamatosan változik. Évről évre új nevek, arcok robbannak be. Nálatok mi a stratégia: felvenni a versenyt a fiatal zenekarokkal, vagy felvenni velük a fonalat?

A 30Y számára a versenyhelyzet soha nem volt igazán releváns. Nem a szórakoztatás felől érkeztünk a zenei térbe, és a mennyiségi mutatók soha nem számítottak nekünk sikerkritériumnak. 

Fontos, hogy van közönségünk, de nem abból indultunk ki, hányan ismernek vagy járnak a koncertjeinkre – az, hogy ez végül így alakult, inkább a szerencse kérdése volt.

Ebből következik, hogy a verseny sem érdekelt minket különösebben. Ami viszont zavar, az az, hogy a verseny mindig külső mércék szerint mér. A magyar nyelvű zenei tér eleve szűk piac, ezért a mérőszámai is leegyszerűsítettek. Többnyire az érvényesül, amit én „kocsmároslogikának” hívok: az a jó, amiből a legtöbbet lehet eladni. Így csúszik össze a szórakoztatóipar, az alkotói zene, a mainstream és az underground. Olyan ez, mintha a shakespeare-i színházat a cirkusz szabályai alapján értékelnénk. Ez a versenytér engem nem igazán motivál. Sokkal fontosabbak az emberi visszajelzések: azok a kapcsolódások, amelyek a zenén túl is értelmet adnak annak, amit csinálunk.

A magyar alter közösség számára te egyfajta „apajelenség” vagy. Mennyire mentorkodsz a fiatalok felett, milyen a kapcsolatod más zenészekkel?

Jó élmény látni, hogy nemcsak a legfiatalabbak, hanem a középgeneráció zenekarai számára is fontosak vagyunk. Sokat beszélgetek például Csepella Olivérrel a Csaknekedkislány kapcsán. 

Ez egy kicsi világ: egyszer csak találkozunk – egy fesztiválon, egy társaságban, egy közegben –, és hamar kiderül, van-e közöttünk emberi viszony. Az ember gyorsan felismeri, ki az „ő fajtája”.

Így jönnek létre ezek a kapcsolódások. Az Esti Kornéllal például közös menedzsmentben dolgozunk, az Analóg Balatonnal is sok az együttműködés. Vagy ott van Bocskor Bíborka, akivel régóta mély alkotói és emberi kapcsolat fűz össze, és remélem, ez még sok közös munkát jelent mindkettőnk számára. Ugyanígy figyeljük a Carson Comát az elejétől. De megemlíthetem például a trap világból érkező Dzsúdlót, aki 30Y-dalokon nőtt fel. Szeretett volna egy közös számot, és végül együtt énekeltünk. Ez nekem is nagyon sokat jelentett. Ahogy az is, hogy Pogány Induló a backstage-ben 30Y-dalt játszik, vagy amikor DJ-k – akár egészen más műfajokból – jönnek oda hozzám, és azt mondják: fontos volt nekik a 30Y, hozzáadott valamit az életükhöz. Ebben számomra van valami nagyon megnyugtató. A lényeg számomra az, hogy abból az örökségből, tapasztalatból és élményből, amit mi kaptunk, valamennyi rajtunk keresztül tovább tudjon szűrődni a következő generációkhoz. 

Januártól fél évre visszavonulót fújtál. Észlelted magadon a kiégés tüneteit. Korábban nem tapasztaltál ilyet?

Lehet, hogy korábban is volt hasonló, csak nem vettem észre. Ma könnyű mindent kiégésnek nevezni, de szerintem ez sokszor leegyszerűsítés. A megállás számomra inkább azt jelenti, hogy dolgom van az idővel. Az elmúlt években rengeteg minden történt: sok mindennel teltem meg, és sok minden ki is ürült belőlem. Nem abban az értelemben, hogy nincs tovább, de van mögöttem huszonöt év zenekari munka, ami önmagában is egy lezárt egység. Ugyanakkor 

érzem, hogy van még bennem lendület, éppen ezért kell most megállni.

Azért, hogy a zenekarral átgondoljuk, hogyan működjünk tovább, és hogyan ne váljunk idejétmúlttá. Sok példát látok olyan rock and roll hősökre, akik még mindig húszévesnek képzelik magukat, miközben a működésük idegenné válik. Én az akarok lenni a színpadon, akivel egybe tudok esni. Ehhez néha szükség van a megállásra, mert az elhamisodás alattomos: egy idő után már észre sem vesszük. 

Mit fogsz csinálni az elkövetkezendő hónapokban?

A zenekar tagjaival szeretnénk kicsit magunkra nézni, közönség nélkül együtt lenni. A lényeg az, hogy hat hónapig ne kelljen a nyilvánossággal foglalkoznunk, ne kelljen színpadra állnunk. Legyen tér befelé figyelni, gondolkodni, regenerálódni. Közben persze van munka: szeretném nyugodtan végigcsinálni a térdműtétemet, leadni a könyvem kéziratát, és lehet néhány új dal megírása is bele fog férni. Szóval ez nem egy klasszikus értelemben vett pihenés lesz, legalábbis nem az a fajta, amikor az ember fél évig csak fekszik.