Bán János: „Prágában újra Otyík vagyok”

Prága ünnepelt. Oscar-díjas rendezőjére, Jiří Menzelre emlékezett. A város északi részén, a Moldva felett álló Troja kastély dísztermének hatalmas freskói alatt gyűltek össze azok, akik egykor személyes kapcsolatban álltak vele, alkotótársai lehettek, és szívügyüknek tekintik életműve gondozását.

Prága ünnepelt. Az olasz városi villák stílusát idéző kastély falai között a világhírű rendező két remekművének ma már ikonikus arcát, a Sörgyári capriccio szépséges Mariskáját alakító Magda Vášáryovát és Az én kis falum kicsit félnótás, ám szeretetre méltó Otyíkját megformáló Bán Jánost Arnoštek-díjjal jutalmazta a Jiří Menzel Alapítvány, amelynek élén a cseh új hullám egyik éllovasának felesége, Olga Menzelová áll.

Arnoštek az 1967-ben, Vladislav Vančura könyve alapján készült Szeszélyes nyár „meg nem értett művésze”, a kiközösített kötéltáncos, akit maga Jiří Menzel formált meg a filmjében. Az ő alakja jelenik meg az üvegből készült díjon, amelyet nagy elismerés közepette vett át a két kitüntetett.

„Mindannyian szeretjük és csodáljuk Jiří Menzelt – mondta Magda Vášáryová. – Mi, akik alkotótársai lehettünk, speciális kapcsolatban álltunk vele. Egészen közeli, bizalmas kapcsolatban. Emlékszem, előfordult, hogy vagy huszonötször kérte meg a kollégáimat, hogy csinálják meg újra ugyanazt a jelenetet. Kíváncsian vártam, melyikük fog elsőként kirobbanni. Érdekesmód egyikük sem tiltakozott. Aztán jött egy jelenet, amelyben engem is több mint hússzor indított újra. A nem tudom, hányadik felvételnél meg is jegyeztem neki, hogy én már nem vagyok képes még egyszer megcsinálni. Azért van itt, hogy képes legyen rá! – felelte. Ezzel csak azt akarom mondani, örülök, hogy dolgozhattam vele. De nem a szokásos módon jutottam a szerephez. Elég furcsa volt a mi találkozásunk. Prágában, a Vencel téren botlottunk egymásba. Egyszer csak azt kérdezte tőlem: volna-e kedvem vele ebédelni, ugyanis nincs kedve egyedül beülni egy étterembe. És amikor látta, hogy milyen nagy étvággyal ettem meg mindent, bizonyára arra gondolt, nekem kell eljátszanom Mariska szerepét. Én pedig azóta is bizton állítom, hogy aki látta a filmet, utána vagy azonnal ivott egy korsó sört, vagy megkívánt egy tányér disznótorost. Ne szomorkodjunk hát, ha Jirkára gondolunk! Nem bocsátaná meg, ha búslakodnánk miatta. Legyünk vidámak! Rövid az élet. Olyan kiváló művész, mint ő volt, nagyon kevés van. Plebejus származásúak vagyunk. Bizalmatlanok az alkotó emberekkel szemben. Pedig ők alkotják a föld sóját. Ezért nem nehezteltem Jirkára akkor sem, amikor a forgatáson én is sokadszorra hallottam tőle, hogy még egyszer!”

Boldogsággal teli este volt ez. Bán János számára is, aki Az én kis falummal az Oscar-gálára is eljutott annak idején, hiszen a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Jiří Menzel rendezése is jelölve volt a díjra.

„Van egy problémám – mesélte az Arnoštek-díj átvétele után. – Irtó rosszul viselem a protokollt. Tudom, hogy a hivatásom szerves része, el kell fogadnom, de én ennél sokkal zárkózottabb vagyok. Az első gondolatom az volt, hogy meg sem érdemlem ezt az elismerést. Annyi tehetséges színészkollégám van Csehországban, aki játszott Menzel úr valamelyik alkotásában! Én már azt is kitüntetésnek vettem, hogy meghívást kaptam erre a csodás emlékestre. Hogy ennek köszönhetően kiszakadhattam az otthoni komfortzónámból. Hogy egyáltalán képes voltam kiszakadni belőle. A többi már csak ráadás. Elsősorban az a mérhetetlen szeretet, amely itt árad felém. Pedig a csehek nagyon keveset tudnak rólam. Nem tudják azt sem, hogy én háromszor játszottam körbe a világot. Hogy színpadra léphettem Londonban, az Old Vicben, a párizsi Odeonban, Amerikában a Washington és Kennedy Centerben, vagy a sydney-i Operaházban. De ha Csehországba utazom, úgy érzem, mintha a rokonaimhoz utaznék látogatóba. Amint megérkezem Prágába, Otyík is valahogy visszatér belém. Arra pedig őszintén büszke vagyok, hogy Jirka a barátjának nevezett. Egyébként sem eseménytelen életem meghatározó eleme Az én kis falum. A halál misztériumát nem tudjuk megkerülni. Az az élet része. De azt gondolom, hogy az ember addig él, amíg a szerettei, a barátai emlékeznek rá. Egy művész esetében pedig amíg a közönség őrzi őt az emlékezetében.”

Magda Vášáryová és Bán János ezen az estén egy csapásra megszerették egymást.

„Szépsége, vitalitása nem csak a filmben, a valóságban is lenyűgöző – mondja a Katona József Színház Jászai Mari-díjas, érdemes művésze. – Meg kell hogy jegyezzem: Magyarországon a Sörgyári capriccio a közönség első számú kedvence. Az én kis falum csak utána következik. Felesleges lenne összehasonlítani a két alkotást, a sorrendet a nézők értékítélete adja. De fogalmazhatok diplomatikusan is: mindkét filmnek megvan a maga közönsége. Magdáról pedig még annyit: úgy búcsúzott tőlem, hogy nem hagyott felállni. Fölém hajolt, átölelt, és úgy szorított magához. Örökre belopta magát a szívembe. Felejthetetlen estét tölthettem vele.”