Arcane: A fantasy szintet lép

A történethez szerencsére nem kell ismerni az alapul szolgáló játékot – az íróknak így is épp elég cselekményszálhoz kell kapaszkodót adniuk. Az Arcane egyszerre szól egy feltörekvő város elit és alsó rétegének örökös szembenállásáról, két harcos testvér kegyetlen eltávolodásáról, valamint ambíciózus tudósok természettel való, felelőtlen játszadozásáról. Mint minden jó fantasynál, a főszereplő itt is leginkább a világ.

Csillogó mocsok

Nézőként két dolog tűnhet fel azonnal. Az első a sorozat gyönyörű animációs stílusa, mely ügyesen ötvözi a 3D-t a klasszikus, képregényszerűbb látvánnyal – hasonlóan az Oscar-díjas Pókverzum-filmekhez. A másik pedig az éles, kissé punk stílus, melyet a képsorok szolgálnak. Ezt közvetíti az Imagine Dragons által szerzett főcímdal, de visszaköszön a hektikus akciójelenetekben vagy az elvetemült színválasztásokban is. Egyértelmű, hogy a tinik az Arcane elsődleges célközönsége, ám izgalmas fantasykoncepciójának köszönhetően bárkit képes megszólítani. Eseményeinek egy steampunk világ ad otthont, ahol egymás mellett él mágia és az ipari forradalom tudománya, vagy éppen az organikus lények és a gépiesített monstrumok. A cselekmény alapjául szolgáló politikai szembenállások pedig egy kifejezetten mocskos, gyakran még napsütötte pillanataiban is korrupt oldalát mutatják be ennek a világnak – szerencsére kifogástalan írói bravúrokkal.

Szemet szemért

A sorozat legnagyobb ütőkártyája egyértelműen a szereplőgárda. Rengetegen vannak, és az animátorok mellett az írók is túlóráztak, hogy mindannyiuk egyedi és magával ragadó jellem legyen. A kettő közül az első évad a fókuszáltabb; kimért tempóban megismerjük a belső feszültségeket, a különféle személyiségeket hajtó traumákat, melyek mind egyetlen, karizmatikus főgonosz árnyékában összpontosulnak. A második szezon ezzel szemben leginkább a Trónok harcára emlékeztet; zavaros, túlfűtött ideológiai csatározás, ahol többé semmit nem jelent a „jó” vagy a „rossz” fogalma. Annak viszont kifogástalan, valami csoda folytán ugyanis a számtalan szereplő mindegyike fenntartja az érdeklődést, és szerteágazó történetszálaik is tisztán követhetőek, egészen a fináléig, ahol aztán a lehető legkatartikusabban varródnak el. Egyedüli kifogásként talán az hozható fel, hogy a sorozat siet – állandóan, megállás nélkül pörög, amit nem mindenki tud majd lenyelni. Ez azonban egyértelműen szándékos; az Arcane egy olyan utazás akar lenni, ahol minden csendes pillanat fellélegzés, jutalom, sőt talán csak álom.

Egy kisebb csoda, hogy létezik ez a sorozat. Merész, megindító kaland, ami olyan bummal ér véget, hogy nem lesz írópalánta, aki ne kezdené azonnal tervezni a saját fantasyjét – csak azért, hogy egy nap ő is így zárhassa le.