Apa, Anya, Klára

A regényben egy diszfunkcionális család három évét és a három családtag (Apa, Anya, Klára) tragédiáját követjük nyomon. Az anya egy lecsúszott, alkoholista színésznő, akinek meggyőződése, hogy nála mindenki rosszabb, tehetségtelenebb, és az egész világot gyűlöli, amiért neki csak egy amatőr társulat mesedarabjának rókaszerepe jut. Tele van irracionális álmokkal, amik rendre meghiúsulnak, hogy aztán egyre súlyosabb depresszióba zuhanjon, miközben lelki terrorban tartja a férjét és a lányát is. 

„Anya belemenekül a saját álomvilágába, végre ismét jól érzi magát a bőrében. Már nem igazán érdekelte, hogy ezzel a kettővel itt legyen, szép lassan kezdték felcseszni! Apa savanyú mosolya, Klára tinitörténetei... Úgy érezte magát, mintha valami családi show-műsorban lenne. Jó, hogy eljött otthonról, hiszen ők ketten jól elboldogulnak nélküle is, bezabálnak, és árad majd belőlük az az egyszerű elégedettség, de anya nem erre vágyik. Neki az egyszerű elégedettség nem jelent semmit.” (42–43.) 

„Anya sajnálja, hogy nem tud többet Klárával lenni, de Klára bizonyára megérti, hogy anyát nem arra teremtették, hogy csak úgy időt töltsön a lányával. (...) Különben is – anya már elég sok energiát fordított Klárára így is, főleg, amikor kicsi volt. Most hadd járja már a lánya a saját útját, anya nem fogja örökké a kezecskéjét, anya már eleget feláldozott érte így is.” (175.) 

Az apa behódol mindennek, „inkább hetekig elemezget, latolgatja, merre billen a mérleg nyelve, összehasonlít, és elbírálja, normális-e, hogy a tésztát félbehagyja, kiabál velük, és napról napra változtatja a véleményét, örökké elcsatangol valahova, és szarik a lányára...” (72.) A nárcisztikus, manipulátor anya persze minden alkalommal, amikor a férjében felmerül a válás gondolata, közli, hogy a bíróság neki ítélné Klárát, és Apát tönkretenné anyagilag a tartásdíjjal. Amikor mégis igazán besokall, majd végre találkozik valakivel, akivel élni tudna, egy kedves, gondoskodó nővel, aki figyel, inkább meghunyászkodik, és visszakullog az élhetetlen életébe. A boldogság, a biztonságos kötődés helyett a toxikus anyát választja, de onnantól gépiesen végzi a feladatait, teljes érdektelenségbe süllyed, magában beszél. Először a konyhában alszik, hogy anya szerepeket tanulhasson sosem volt meghallgatásokra, aztán Klára szobájában a padlószőnyegre szorul, onnan pedig a vécébe. 

A lány, Klára ebben az őrületben próbál valahogy túlélni, tanulni, emberi kapcsolatokat kialakítani. Egyedüli támasza a nagymama, akihez el tud menekülni egyik-másik hatalmas családi botrány elől, de a nagymama megbetegszik és meghal. Anya persze azonnal lecsapna a lakására, és lakásszínházat csinálna benne (pénz, racionális gondolkodás és minimális realitásérzék nélkül). Apa a gyászban is leginkább csak lebénul, és döntésképtelenné válik. Egyedül Klára gyászol igazán, és jeleket keres, a nagyi őrangyalait, akiket a halála után küld mellé. És Klára persze sosem tanulja meg, hogyan kapcsolódjon jól ezekkel az „őrangyalokkal”. Egy nem tiszta viszonyrendszerben, egy szabályok nélküli életben sosem érzi magát biztonságban. Egyedül félelmet érez, félelemmel, félelemből kapcsolódik Michalhoz is, akit tényleg szeret, de ez a rettegés arra sarkallja, hogy saját maga újra- és újrateremtse a sérülést. A határsértő, toxikus, bántalmazó anya sebet képez a lányban, és a lány ismételni fogja ezt, egészen a teljes hitvesztésig, egészen a tragédia bekövetkeztéig.  

„Klára fejében darabjaira hullik minden szabály. Semminek nincs értelme, amit eddig megtanult a világról. Minden szabályt meg lehet szegni, meg lehet kérdőjelezni, szét lehet cseszni, akkor minek egyáltalán tanulni?” (344.) 

Klára mindent megtesz annak érdekében, hogy valahol szeretetet találjon. Hudák tanárnő egy pofon után az állását féltve bocsánatot kér Klárától, majd megöleli őt, mire a kamaszlány egy folyosói fikuszt kezd el kényszeresen gondozni egy újabb ölelés reményében. Aztán Baša könyörtelen „barátságába” és az Instagram-közösség látszatcsodálatába menekül. „Aztán Baša posztol egy fotót az Instára, amelyen ők ketten állnak a tükörben – nice dresses, nice girls... és perceken belül a fotó alatt csodáló kommentek jelennek meg, mint például – Menő csajok, ez igen. Vagy az, hogy You are very beautiful young chicks... nagyon szép fiatal csajok vagytok... Még Pedro from Barcelona is odakommenteli: Give me your phone number...” (191.) 

A sok félresikerült, szomorú, megaláztatással végződő emberi kapcsolat után Klára megismerkedik Erikkel, a Down-kóros fiúval, akitől végre őszinte, tiszta szeretetet kap. Az édesanyjával közös otthonukban Klára egy új menedéket talál, de amikor feltűnik Michal, az új osztálytárs, akivel néhány pillanat elég ahhoz, hogy Klára egy időre védettnek érezze magát a bántásokkal szemben, és a képzőművészeti iskola mint menekülési útvonal, feláldozza Eriket.  

„Michalnak értékelnie kell, hogy Klára őszinte volt vele. Mindig is azt vallotta, hogy fontos igazat mondani, bármilyen kellemetlen is legyen az. Utálta a hazug embereket. Csak úgy tűnt, hogy ezt az igazságot már nem tudta elviselni.” (502.) 

Jana Micenková könyvében a hónapok, évek csak telnek, senki nem talál megoldást a saját bajára, de mindenki csak saját magával van elfoglalva. Ez a három ember, Apa, Anya és Klára átkóvályog, átmenekül, átszédül a világon, miközben egyre csak fogy körülöttük a levegő. Ahogy a lakásukban is egyre sűrűbb cigifüst gomolyog, lassan már mindent ellep, Klára tengeri rajzait a fürdőszobában anya először fekete festékkel önti le, majd „fuck” feliratot rajzol a helyére, aztán már falakra jegyzetel, ágyba vizel, a régi színpadi jelmezeiben jár át a szomszédhoz az aktuális adag megaláztatásért, és ezek a kietlen külső és belső terek tükrözik egymást.  

Klára számára mégis az utolsókig ott marad a remény: elmenekülni onnan, abból a városból, a mocskos, őrültekkel teli lakásból. El abból a cigifüstös „lyukból, amely magát családnak nevezi”. De lehetséges ez a menekülés egyáltalán? Elkerülhető a sorsunk? Vagy a tragédiához tényleg elég egyetlen pillanat? 

Jana Micenková: A vér csak víz (ford: Vályi Horváth Erika), Womanpress, Pozsony, 2024.