Sean Baker amerikai filmrendező cannes-i köszönőbeszédében a szexmunkásoknak ajánlotta fel győzelmét. Filmje, az Anora a gálapremier óta a kritikusok egyik kedvence, és végül a nemzetközi fesztivál rangos fődíját is elvitte. Mi is megnéztük Baker fekete komédiáját, és úgy gondoljuk, érdemes várólistára helyezni!
Anora (Mikey Madison) egy fiatal prostituált, aki élete nagy lehetőségére bukkan a fiatal Ivan (Mark Eydelshteyn) képében. Az orosz milliárdos egy egész hétre „felbérli” őt, majd annak végén rögtön feleségül is veszi. Dúl a szerelem, egészen addig, amíg egy nap fel nem tűnnek az ajtóban Ivan családjának verőemberei – a feladatuk: a szülők parancsára feloszlatni az újdonsült házasságot.
A dilis trió
Az Anora sunyi film. Élénk színvilágával, pimasz meztelenkedésével és fesztelen humorával kezdetben laza, korhatáros vígjáték érzetét kelti. Amint azonban megjelennek az ifjú vőlegény családjának végrehajtói, az összkép valami sokkal különlegesebbé válik. A céltudatos, harcias Anora és a mogorva, ám parancsból visszafogott férfiak dinamikája leginkább a Charlie Chaplin-filmek intenzív helyzetkomikumát idézi. Üvegasztalok és csontok egyaránt ripityára törnek, autók szakadnak darabjaikra, ahogy a kezdetben romantikusnak tűnő film a szemünk láttára válik őrült hajszává, ahol bármi megtörténhet. Okos döntés Baker részéről, hogy a történet bizonyos részleteit végig homályban tartja: sosem derül ki, kik igazából Ivan szülei, így az sem, mekkora veszélyt jelent a küldöttségük. Egyikükkel, a csendes, már-már pszichopatikus Igorral (Yura Borisov) még Anorának is bizarr, bensőséges kapcsolata alakul ki – egy ponton többé a néző sem tudja, hogy a férfiak bántani akarják őt, vagy őszintén segíteni neki.
Csak szex és más semmi
Baker fekete komédiáját az teszi igazán hiánypótlóvá, hogy többre hajt egyszerű botránykeltésnél és altesti humorizálásnál. A szexmunkát, annak megítélését és eredendő veszélyeit sosem bagatellizálja el, mindig okosan húzza meg a határt, ahonnan valami már inkább tragikus, mint vicces. Mikey Madison, akit korábban a Sikoly 5 és a Volt egyszer egy... Hollywood hisztérikus gyilkosaiként ismerhettünk, most egészen új dimenzióit mutathatja meg a címszerepben. Játéka végtelenül szórakoztató, az utolsó pillanatig elegánsan váltakozik határozott cinizmus és kiszolgáltatott kétségbeesés közt, és neki köszönhetően kristályosodik ki, miről is szól végérvényesen a film. Azokról, akikre eldobható tárgyként tekintünk, akik érzelmeit hazug színjátéknak tartjuk, akiket – úgy érezzük – nem kell emberszámba vennünk. A prostituáltakról. Róluk, akik intimitást árulnak, és cserébe rendre agressziót és megvetést kapnak. Baker egy váratlanul melankolikus befejezéssel húzza alá értekezését; olyannal, mely zavarba hoz, talán felháborít, de legalábbis szembesít azzal, hogy inkább sírnunk kellett volna két órán át, mint nevetnünk.
Az Anora bátor, izgalmas, könnyedén befogadható, ám nehezen elengedhető mozifilm egy olyan társadalmi rétegről, amely több empátiát érdemelne tőlünk. Minden bizonnyal találkozunk még vele a jövő évi Oscar-gálán.
A film nemzetközi premierdátuma egyelőre ismeretlen, feltehetően kora ősszel jelenik majd meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.