Agymanók 2.: Tinifejben tinikáosz

A középiskola küszöbén álló Riley egy átlagos 13 éves lány életét éli, és éppen egy nyári hokitáborba készül agymanóival: Derűvel, Bánattal, Undorral, Majréval és Haraggal. Az utazás előestéjén azonban a lány „fejhadiszállását” váratlanul átalakítják, helyet szorítva egy csapatnyi új érzelemnek, az élen Feszkóval, aki meg van róla győződve, hogy Riley egész életét ez a tábor fogja meghatározni. Vajon sikerül az eredeti agymanóknak megmenteni a gazdájukat? Valós egyáltalán a Fesztkó által előrejelzett veszély?

Mondvacsinált valóság

Tinikről szólni nem ugyanaz, mint tinikhez szólni. Ezt sajnos a tinifilmek sem mindig értik, megjátszott empátiájukkal pedig csak elmélyítik a legbizonytalanabb generáció azon meggyőződését, hogy senkire nem számíthatnak. Az Agymanók 2. ebben szerencsére nem bűnös. Megközelítését ugyanaz a megfontoltság és nyitottság jellemzi, ami az első részből is klasszikust faragott. Néha már-már az a gyanúja támad a nézőnek, hogy az írók megfigyelik, kamerával rögzítik legféltettebb gondolatait is, hogy aztán némi humorral fűszerezve felfesthessék azokat a vászonra. Ez újra és újra sikerül is nekik. A film humora egyszerűen lehengerlő, megállás nélkül halmozza az felismerő, mosolygós bólogatást és a térdcsapkodós, őszinte hahotákat, ám mindig tudja, hol kell behúzni a kéziféket. Nem csupán nevet a tiniproblémákon, hanem azt is felismeri, ha komolyan kell venni őket, ezáltal pedig sosem válik ellenségessé.

Riley új érzelmei, Irigység, Unalom és Ciki mind frappánsan kapják el a serdülőkor érzelmi szövevényességét, a cselekmény színhelyéül szolgáló, klikkektől és „elvárásoktól” hemzsegő tábor pedig ingergazdag (és nem mellesleg ízig-vérig nyári) közeget nyújt egy valódi tinirémálom kibontakozásához. A rivaldafény kétségkívül Feszkóé (az egyértelműség kedvéért fontos kiemelni, hogy angolul Anxiety, azaz Szorongás a neve), aki makacs energiájával, azonosulható, ám rendre téves megállapításaival a Disney történetének egyik legfontosabb figurája. Kezdeti huncutkodása később olyan egyenesen csap át főgonoszságba, hogy annak láttán minden szülő nagyot nyel majd, ha valaha is legyintett kamasz gyermeke letörtségére.

Ami tényleg a fejben dől el

Az Agymanók 2. tulajdonképpen két film, két élmény, ami egymással párhuzamosan fut. Az egyik oldalon egy pörgős, megannyi szereplője és történetszála mellett kissé talán széteső kaland, mely kreatívan bővíti a Pete Docter által megálmodott elmevilágot. Olykor gyerekkori emlékek köszönnek vissza, máskor egyszerű szófordulatok értelmeződnek újra akadályokként, mindebbe pedig ezúttal nem csak Derű és Bánat civakodásán át nyerhetünk betekintést, velük tart ugyanis Undor, Harag és Majré is. Ez persze hamar rávilágít arra is, hogy őket anno nemhiába mellékszereplőként álmodták meg – sajnos közel sem annyira érdekes figurák, hogy érdemben kitölthessék a bő játékidőt, ami ezúttal jut nekik. De talán éppen ez a lényeg. Hiszen egy ponton, megannyi viszontagság után maga Derű is kimondja, hogy talán az egyszerű érzelmek nem élhetik túl a gyerekkort. Talán felnőni azt is jelenti, hogy összetettebbé válunk. És talán ez így is van jól. Vagy mégsem?

Ezen kérdések alapos megvitatása a történet másik síkja. Riley számára a hokitábor nem felhőtlen szórakozás, hanem régi és új állandó ütközése, legyen szó barátokról, életcélokról vagy akár önképről. Az írók lépésről lépésre mutatják be, hogyan vezethet akár az egyszerű szégyenlősség vagy bizonyítási vágy is odáig, hogy teljesen kifordulunk önmagunkból, vagy olyan szintű stresszhatás ér, amivel már a testünk sem képes mihez kezdeni. Aki pedig arra számít, hogy a folytatás csupán újrahasznosítja az előd mondanivalóját, és annyival hagyja majd magára közönségét, hogy „a szorongást is el kell fogadni”, az téved. Ez a film sokkal intelligensebb és bátrabb annál, hogy komplex témáit egy vállvonással, érzelemgazdag cselekményét pedig egy egyszerű happy enddel zárja le. Sőt, talán még lezárásnak sem egészen nevezhető az, amit kapunk. De ez így is van jól. Sőt, ettől hiteles. Hiszen lezárhatjuk-e valaha a belső viszályainkat?

Az Agymanók 2. nem nekem szól. Nekem az első rész szólt annak idején. A folytatást inkább külső, tapasztaltabb szemlélőként fogadtam be. De éppen ezért tudtam, hogy van a közönségben legalább egy tinédzser, aki most először érzi azt, hogy nincs egyedül. És szintúgy akad legalább egy felnőtt, aki életében először elszégyelli magát, amiért korábban azt mondta, hogy egy pofon gyógyír minden mentális problémára. Több olyan filmre van szükségünk, amely mindkettejükhöz szólni akar.