Adieu, Alain!

Merci, Alain Delon. Kivette kezemből a róla szóló könyvet, zakója belső zsebéből előhúzott egy tollat, és így, írásban köszönte meg az interjút. Rég volt. Nagyon rég. Egyetlen kérdésemre emlékszem csupán. Mutattam neki egy képet a könyv első fejezetéből. Ébredés után, de még mindig álmosan, ábrándosan, hason fekve, mezítelen felsőtesttel bámul a semmibe. Húszéves lehet a képen. Sugárzóan vagy inkább provokatívan fiatal. És szép. Hibátlanul szép. Már akkor is. Vállas fiú acélos ököllel, összeszorított szájjal. Erő és gyengédség különös elegye. Mit érez most, egykori önmagát látva? – szúrtam oda neki, hiúságát birizgálva. Szemrebbenés nélkül fogadta a kérdést. Sem pír, sem düh nem öntötte el az arcát. Ellenkezőleg. Leplezetlen büszkeséggel a hangjában azt felelte: „Szeretném, ha az egész világ látná ezt a képet.”

Ezt mondta érett férfiként, túl az ötvenen, amikor már a mozi kétségkívül legfényesebb földi csillaga volt. Jéghideg pillantásától megolvadt a szív, ellágyult a lélek. Hangjából az örök győztes szólt. Akkoriban már, ahogy többször is jelezte, nem hitt a szerelemben. Csak a szenvedélyben. Később azt mondta, szerette, ha úgy szerették, ahogy ő szeretett. 

Ez utóbbit már vagy húsz évvel az első interjúnk után hallottam tőle. Prágában járt. Asterix az olimpián című filmjének ünnepi bemutatójára hívták meg a Lucernába. Julius Caesart formálta meg a filmben rengeteg öniróniával. Kiválasztott vagyok, közölte finom grimasszal. Halhatatlan. Párduc és szamuráj. Nem öregszem.

Túl volt a hetvenen. Kemény léptekkel, belső tűzzel fűtött gesztusokkal. Semmi gőg, semmi kevélység, semmi önhittség. Magabiztosság, az igen! Határozott fellépés. Tudta, hogy bent lakik a szívekben, mégis úgy tett, mintha csak ott állna a kapu előtt, bebocsátásra várva. Rokonszenves volt. Egyszerűen emberi. Méltósággal teli.

Nem kell a monsieur Delon, szólítsál csak Alainnek, kérte. Könnyű volt átállnom a keresztnevére. A legteljesebb közvetlenség sugárzott belőle. Semmi köze nem volt a filmekben játszott kiszámíthatatlan fenevadakhoz. A legszelídebb ragadozó volt. Az a típusú színész, akinek minden botrányt elnéz a közönség.

Nyitott könyv volt az élete. Csak éppen fehér oldalak is voltak benne. Korzikai származásával magyarázta bonyolult jellemét. A rosszfiúságát. A stikában elkövetett kamaszkori téteményeit. Kollégiumi szökéseit, erkölcsi zuhanásait, máig tisztázatlan bűncselekményeit. A szerelmi életét kísérő megdöbbentő történeteket. Hűtlenségeit, szakításait, érzelmi kegyetlenségeit.

A bálványt semmivel sem lehetett ledönteni. Pedig sokan és sokszor próbálkoztak vele. Szidták, bántották, sértegették, elátkozták. Szerencsés alkat volt. Semmi nem fogott rajta. Még az utóbbi években sűrűsödő családi viszályai sem tudták elhomályosítani évtizedeken át gondosan felépített imázsát. Volt egy fia, akit nem vállalt. Anthonyt, a másikat és Alain-Fabient addig szerette, amíg azok szembe nem fordultak vele, és ki nem mondták az igazukat. Amíg számon nem kérték tőle az elvesztegetett közös éveket, a fájdalmas elhagyásokat. Egyedül a lányával, Anouchkával ápolt felhőtlen kapcsolatot. Ő állt mellette 2019-ben a cannes-i fesztivál színpadán, amikor könnyeivel küszködve átvette utolsó életműdíját. Ez volt a szakmai búcsúja. Többé nem állt közönség elé. 

Öt évet kapott még a sorstól, de abban már ott az agyvérzés, a szívritmuszavar és élete utolsó nagy botránya, a házvezetőnőjével („élettársával”), aki alaposan felkavarta a család mindennapjait. Az odaadó gondoskodás látszata mellett a színész jelentősebb vagyontárgyaira szerette volna rátenni a kezét.

Delon tudatáig mindebből talán már semmi nem jutott el. Utolsó nagy öröme a tavalyi karácsony volt, amikor mindhárom gyermeke ott ült mellette az ünnepi asztalnál. Rajta kívül mindannyian tudták, hogy vészesen közeledik a vég. Ő csak sürgette.

Rocco és fivérei, Két férfi a városban, Szikrázó napfény, A medence. Filmcímek tucatjait sorolhatnánk gazdag életművéből. Nem pusztán a francia és az európai, hanem az egyetemes filmművészet óriása volt. Mindent tudott a mozi varázsáról, hiszen minden alakításával ezer fokra fűtötte ezt a mágikus hatást. Ahogy fejére illesztette a kalapot, ahogy kilesett a napszemüvege mögül, ahogy beburkolózott elegáns ballonkabátjába… Utánozhatatlan minden mozdulata. Ő volt a megtestesült Bűn és az önmagát felemésztő Vágy. A perzselő Nap és a dermesztő Hold. A legfényesebb Nappal és a legsötétebb Éjszaka.

Hogyan érhettem volna utol őt élete utolsó hónapjaiban, amikor már mindentől és mindenkitől elzárkózva, testi kínok közepette tengette a napjait?

Viscontit hívtam segítségül, akitől Rocco szerepét kapta. Pár héttel ezelőtt jegyet vettem a milánói dóm tetejére, hogy bejárhassam azt az utat, amelyet ő tett meg akkor, amikor filmbeli szerelmétől, az Annie Girardot által megformált Nadjától búcsúzott. „Mindketten bűnösök vagyunk. Többé nem találkozunk” – mondta könnyező szemmel. Ott jártam a nyomában. Felkavaró érzés volt, de akkor még nem köszöntem el tőle. Most jött el az ideje.

Adieu, Alain!