A Kompromisszum filmje közelebb hozza egymáshoz a kisebbségeket: elérhető a Quê hương – Domov („Otthon”)

Láthatatlan közösség

A vietnámiak több mint hat évtizede élnek Szlovákiában. A 2021-es népszámlálás során 2 793 fő vallotta magát vietnáminak, további 489-en pedig második nemzetiségként jelölték meg, de a valóságban 10-13 ezerre tehető azok száma, akik vietnámi származásúként itt tanulnak, dolgoznak, családot alapítanak. Mégis, ez a közösség sokáig láthatatlan maradt. Hiába találkozunk velük nap mint nap – például éttermekben, körmös vagy fodrászszalonokban –, kevesen tudják, kik ők valójában, és hogyan vált Szlovákia az ő otthonukká is.

2023 júniusában a kormány végül hivatalosan is nemzeti kisebbségként ismerte el a vietnámi közösséget.

Ezzel akkor tizennégyre emelkedett a bejegyzett kisebbségek száma (azóta a gorálok is megkapták ezt a státuszt, tizenötödikként), ami szimbolikus, de gyakorlati jelentőséggel is bír: a vietnámiak immár részesülhetnek a Kisebbségi Kulturális Alap támogatásaiból, saját kulturális és oktatási programokat indíthatnak.

A film születése

„Hallgattam a SME Ľudskosť című podcastjét, amiben Kvet (a film egyik megszólalója) beszélt a transzgenerációs traumákról és a kisebbségi identitásról. Amikor meghallottam, hogy érsekújvári, rögtön felkaptam a fejem” – meséli Pataki Tamás, a film producere, a Kompromisszum aktivistája a film inspirációjáról. „Pár hónapra rá Gombaszögön épp a Kisebbség a kisebbséghez beszélgetésünk után jött szóba, hogy elismerték a vietnámiakat hivatalos nemzeti kisebbségként. Mivel Szlovákiában nincs átfogó kisebbségi törvény, ez a téma adta magát: hogy zajlott ez a folyamat, és mit jelent ez az itt élő vietnámi közösségnek. Majd jött egy pályázati lehetőség, amely lehetővé tette, hogy ennek jobban utánajárjunk. Az Aktuality Banánové Deti podcastja, majd Kvet Nguyen Všetko, čo nás spája könyve az emberi tényezők szempontjából rengeteg inspirációt adott.”

A forgatás nyolc-kilenc hónapon át tartott: interjúk, vágóképek, háttérkutatás, személyes történetek.

A film főszereplői vietnámi származású művészek, aktivisták és fiatalok, akik saját tapasztalataikon keresztül beszélnek arról, mit jelent kisebbséginek lenni egy olyan országban, ahol a jogi keretek gyakran hiányoznak, miközben az előítéletek makacsul élnek, de beszélnek a más kisebbségekkel való tapasztalataikról is. 

A Quê hương – Domov egyébként nemcsak interjúkat, hanem a Vietnám napja fesztiválon készült felvételeket is bemutat. A 2022 óta évente megrendezett esemény a vietnámi közösség egyik legfontosabb ünnepe: az ételkultúra, a zene és a közösségi találkozások mellett itt merül fel a leggyakrabban az identitás kérdése. Sok fiatal, aki már Szlovákiában született, Vietnámhoz főként az ételek és a családi történetek révén kötődik – az otthon számukra már itt van, ebben az országban.

Személyes történetek 

A megszólalók saját életükről, tapasztalatikról mesélnek. A filmben szerepel Erik Dang Dinh, művésznevén Jakuza Ritual gútai rapper is, aki „halmozottan kisebbségi”: édesapja vietnámi, édesanyja szlovákiai magyar. Az anyanyelve magyar, és sokáig nehezen értette meg magát az apjával, mivel nem beszélte a vietnámit, és a szlovákot is középiskolásként sajátította el jobban. Az ő története különösen jól mutatja, milyen összetett és törékeny az identitás, ha több kisebbségi hovatartozás találkozik egy emberben. 

A film egyik központi kérdése, hogy hol húzódik a határ az integráció és az asszimiláció között? A kettős identitásban élők mindennapi dilemmája: hogyan lehet beilleszkedni anélkül, hogy közben elveszítsük önmagunkat? 

A problémakört a vietnámiak éppúgy ismerik, mint a szlovákiai magyarok. Kvet Nguyen fotóművész megrendítően mesél erről: „Fájdalmas volt rádöbbenni, hogy már nem tudok vietnámiul levelet írni a nagymamámnak.”
A nyelvvesztés nemcsak személyes, hanem közösségi trauma is. A szavak elfelejtésével fokozatosan halványulnak a gyökerek, a családi történetek, a kulturális emlékezet.
 

Közös kérdések, közös hiányok

A Quê hương – Domov nemcsak érzéseket, hanem rendszerszintű problémákat is tematizál. A filmben megszólal Bukovszky László volt kisebbségügyi kormánybiztos, aki arról beszél, hogy Szlovákiának nincs ma érvényes jogi kerete a kisebbségek hosszú távú védelmére. A legtöbb, amit kapunk, szimbolikus gesztus. Ez a hiány nemcsak a vietnámiakat, hanem a magyarokat és más nemzetiségeket is érinti. 
„Ha például egy magyarul újratanuló ember a népszámláláson bejelölné második nemzetiségként a magyart, az hosszú távon segítene a közösség megerősödésében” – véli Pataki.

A vietnámi közösség esetében ugyanez érvényes: a nyelv nem csak kommunikációs eszköz, hanem identitáskapocs. A közösség megőrzésének záloga az, hogy a fiatal generáció is megértse, honnan jön.

„Nagyon inspiráló a Vietnámské korene polgári társulás A név jelenthet vietnámi gyökereket, de akár vietnámi fűszereket is. A szervezet fontos közösségszervező munkát végez, és a magyar gyakorlattal ellentétben nem azt vizslatja, ki mennyire jó vagy rossz magyar, elég magyar vagy nem elég magyar. Inkább arra törekszenek, hogy mindenkit megszólítsanak, aki akár egy kicsit is a közösséghez tartozhat – legyen identitásában erős vietnámi gyökere, vagy csak egy kevés fűszert adjon hozzá” – teszi hozzá Pataki. 

„Na Slovensku po slovensky!” – a múlt árnyai

A film nem kerüli meg a kellemetlen témákat sem. A megszólalók közt van Claudia Alner, a Vietnám napja fesztivál projektmenedzsere. Ő is kapta már meg – a magyar közösség számára korántsem ismeretlen – „na Slovensku po slovensky!” megjegyzést. Ráadásul akkor még csak nem is vietnámiul, hanem angolul beszélgetett az egyik ismerősével az utcán.

Pataki ehhez hozzáteszi:
„A film szomorú felismerése, hogy ezek az idők nem múltak el. A nacionalizmus parazsa mindig ott izzik a hamu alatt.” Saját gyerekkori emlékeit is felidézi: „A mečiarizmus idején engem is ért atrocitás a magyarságom miatt. Akkor még nem gondoltam bele, hogy hasonló dolgokat más kisebbségek is átélnek. Most viszont látom, mennyire közös ez az élmény, és mennyire fontos, hogy végre kimondjuk: nem lehet többé természetes.”

A Quê hương – Domov így nemcsak a vietnámiak történetét meséli el, hanem a társadalom tükreként működik – megmutatja, mennyi előítélet, félelem és hallgatás maradt még a felszín alatt.

Oktatás és új kezdetek

A film az első generációs, bevándorló vagy épp „buborékban élő” vietnámiak problémáit is érinti, az így felvetett kérdésekre mára intézményi válaszok is születnek. Az oktatási minisztérium elindította az első adaptációs osztályt, amely segíti a szlovák nyelvet nem, vagy csak korlátozottan ismerő diákokat.
A program a pozsonyi Odborárska utcai alapiskolában indult. Tomáš Drucker oktatási miniszter szerint: „Ezzel a projekttel a nyelvi akadályok leküzdését segítjük a minőségi oktatáshoz való hozzáférés érdekében. A szlovák társadalom sokszínű, az oktatási rendszernek pedig reagálnia kell erre a tényre.” Az iskola igazgatója, Jana Ondrigová hozzátette: „A korábbi nyelvtanfolyamok hasznosak voltak, de az adaptációs osztályok átfogóbb támogatást nyújtanak, és biztosítják, hogy a gyermek minél hamarabb teljes értékűen részt vehessen az oktatásban.”

A vietnámi kisebbségnek ugyanis nincsenek nemzetiségi iskolái Szlovákiában. A kisebbségek közül csak nekünk vannak olyan intézményeink, ahol teljes egészében az anyanyelvünkön folyik a tanítás. Ahhoz tehát, hogy az itt élő vietnámi gyerekek is megfelelő oktatásban részesüljenek, fel kell zárkóztatni őket az adott tanítási nyelvből – erre kínál lehetőséget az adaptációs osztály.
 

Minden, ami összeköt minket

Pataki szerint a film egyik, nem rejtett célja, hogy a kisebbségek közötti szolidaritást és érdekérvényesítést erősítse: „Ha más kisebbségek is kimondják, hogy kell egy kisebbségi törvény, akkor talán a magyar közösség ilyen törekvései is könnyebben legitimitást nyernek. Szóval benne van az is, hogy nemcsak a vietnámiakról, hanem rólunk, magyarokról is szóljon – hogy látszódjon: sokan vagyunk, sokfélék, és mindannyian itt élünk. Ráadásul pont egy magyar nemzetiségű kormányfőnk volt, amikor a rendeletet elfogadták, amely alapján a vietnámi kisebbség is megkapta a státuszt.”
 

Közösség, nem különállás

A Quê hương – Domovot legutóbb a Gombaszögi Nyári Táborban vetítették, ahol a fogadtatása egyértelműen pozitív volt, és októbertől a Kompromisszum YouTube csatornáján is elérhető.

„A célunk, hogy minél több emberhez eljusson – nem csak vietnámiakhoz vagy magyarokhoz, hanem mindenkihez, aki valaha idegennek érezte magát a saját országában” – mondja Pataki. „Ajánljuk annak is, aki tudja, hogy a szlovákiai kultúra nem csak szlovák, és hogy ez a mi otthonunk is” – teszi hozzá. 

A film végkicsengése nem keserű, inkább elgondolkodtató: az otthon jelentése sokféle lehet, de legtöbbször ott kezdődik, ahol megértenek minket.

A vietnámi és a magyar kisebbség története Szlovákiában sok ponton találkozik – és talán ez a felismerés az első valódi lépés afelé, hogy ne egymás mellett, hanem egymással éljünk. Hol a határ alkalmazkodás és önfeladás között? Megőrizhető-e a nyelv, ha közben minden arra késztet, hogy elengedjük? És vajon tényleg otthon vagyunk-e ott, ahol születtünk – vagy csak ott, ahol megértenek? A film ezekre nem ad kész válaszokat, de eléri, hogy a néző továbbgondolja őket.