A föníciai séma: Üdvözöl a Grand Bejrút Hotel!

Zsa-Zsa Korda (Benicio Del Toro) egy kőgazdag iparmágnás, akinek napi szinten az életére törnek. Miután az egyik orgyilkos félelmetesen közel kerül a sikerhez, Korda eldönti, hogy felveszi a kapcsolatot elhidegült, apáca lányával (Mia Threapleton), és elkezdi őt felkészíteni a napra, amikor át kell majd vennie örökségét.

Tükröm, tükröm...

A Wes Anderson-féle otthonos, szimmetrikus színkavalkád az első pillanatban üdvözli a nézőt. Visszatérnek a lendületes vágások és a találó, rajzfilmszerű erőszak, a stilisztikai összkép mégis a rendező egyik legunalmasabbja. Nincsenek látványos makettek, sem kreatív, játékos akciójelenetek – sokkal inkább olyan érzésünk támad, mintha egy tehetséges Anderson-rajongó amatőr filmjét néznénk, aki imitálni ugyan bátor, az újítást viszont tabunak veszi. Sajnos hasonló a helyzet a humorral is. Anderson újfent gúnyt űz az extrém politikai mozgalmak hatásvadász „ugyanolyanságából”, előszeretettel nevet a kapitalizmus munkásokkal szembeni nemtörődömségén, de keserűen hiányoznak azok az empatikus, meghitt pillanatok, melyek A Grand Budapest Hotelt is többé tették egyszerű kabarénál. A film annyira kétségbeesetten igyekszik mindent kipipálni a Wes Anderson-listán, hogy elfelejt a saját jogán bármi emlékezeteset alkotni. Pedig a történet távolról sem gyenge.

...mondj VALAMIT!

Korda képében végre ismét kapunk egy erős, karizmatikus főhőst, akit Benicio Del Toro üdítő profizmussal és humorérzékkel formál meg. A kémia közte és apáca lánya közt egyértelműen tapintható, kapcsolatuk azonban sosem nyúlik mélyebbre egy vonzó komikusi duónál. Cannes-i sajtótájékoztatóján Anderson azt mondta, hogy a történetet saját apósa, valamint lányával való kapcsolata ihlette. A kijelentés által sugallt személyes érzelmi szálnak azonban nyoma sincs. A film közel sem játszadozik eleget a kapitalizmust istenítő opportunista és a hithű katolikus utód sokatmondó szembenállásával – helyette beéri egy banális „egy vérből vagyunk” kibékülési folyamattal. Ha egy tökéletlen apa és egy különc lány egymásra találásaként próbáljuk befogadni a történetet, akkor teljesen hasra esik. A föníciai séma egyedül makacs Wes Anderson-agymenésként működik. Olyan történetként, ahol a halálnak nincs súlya, így értelemszerűen a halálfélelemnek és a hagyaték dilemmájának sincs, és ahol a szenteltvíz és a szüzességi fogadalom pusztán humorforrások, így pedig egyiket sem lehet filozófiai vagy akár pszichológiai mélységében megvitatni.

Persze hazugság volna azt állítani, hogy a végeredmény nem szórakoztató. Anderson remek ritmusérzékét és helyzetkomikumi géniuszát nehéz nem értékelni. Viszont ki kell mondanunk: ezt a filmet most látjuk negyedszerre. És már több mint tíz év telt el azóta, hogy Oscar-díjakat nyert. Ideje lenne továbblépni, és megnézni, vajon más műfajok és életérzések is be tudják-e fogadni a szimmetriát.