Sosem néztek rám annyian elámulva, mint amikor elmondtam, hogy idén egyedül megyek Szigetre. „De hát miért? Nem tudsz valakit elhívni?” – kérdezték. „Korábban is fesztiváloztam már egyedül, tök jó” – válaszoltam, mire furcsán biccentettek. Így hát egyik kezemben a bőröndömmel, a másikban a sátrammal költöztem be három napra a szabadság szigetére. És tényleg tök jó volt.
Már akkor nehéz volt elfojtani a mosolyom, amikor végigsétáltam a Hajógyári-szigetre vezető hídon. „Üdvözlünk a szabadság szigetén!” – olvastam a világ (majdnem) összes nyelvén, a hozzájuk tartozó zászlók mellett. (A szlovák zászló engem üdvözöl, döntöttem el magamban.) A beléptetés meglepően gyorsan ment – ez részben annak volt köszönhető, hogy több szervező is fogadta a fesztiválozókat, részben pedig annak, hogy délben érkeztem. A belépéskor egy Sziget-útlevelet is kaptam, amely a programok és a helyszín térképe mellett egy személyre szabható – a valódi útlevélhez hasonló – oldalt is tartalmaz, ahová beírhatjuk a nevünket, amire „éjszaka is hallgatunk”, illetve azt az ételt vagy italt, ami „vészhelyzetben alkalmazandó”. Én főként a térképet használtam, mely alapján valóban mindenhová eltaláltam.
Sátor, séta, nagyszínpad, séta, sátor
Amennyiben az ingyenes sátorozási lehetőséget választjuk, a fesztivál területén bárhol „lakhatunk”, kivéve, ahol tábla tiltja. Én a Magic Mirror nevű, az LMBTQ+ témájú programokról híres helyszín közelébe költöztem, és amint felállítottam a sátramat,eldöntöttem, hogy megkeresem a sajtóirodát. Ez volt az egyetlen helyszín, amiről hiába kérdeztem a szervezőket, nem tudtak pontos információval szolgálni. Cserébe viszont annyira eltévedtem, hogy véletlenül feltérképeztem az egész fesztivált, ami hatalmas: a weboldalon azt javasolták, vegyük figyelembe, hogy egyes programhelyszínek között akár 40 perces gyaloglásra is számíthatunk, és ez valóban így is van. Ha valaki elsőbálozó Szigeten, javaslom, hogy a fesztivál előtt böngéssze át a programfüzetet, és írja fel, milyen programokon szeretne részt venni – így is lesz több, amire végül nem lesz kedve elsétálni.
Ahogy a nagyszínpad felé gyalogoltam, a kétoldalt zászlókkal díszített úton tudatosítottam, hogy ez valóban egy nagyszabású fesztivál. Tom Odell koncertjén hangosan énekeltem az Another Love-ot, Azariah-n pedig ujjongtak az emberek, amikor a kivetítő őket mutatta, énekelve. A három nap alatt a legnagyobb show-t mégis Kylie Minogue csinálta: háttértáncosaival együtt háromszor öltözött át, felhívott egy lányt a színpadra, hogy megölelje, azután pedig rózsákat szórt szét a közönség soraiban. Legismertebb dalait, a The Loco-Motiont, illetve a Can’t Get You Out of My Headet is előadta. Nem úgy, mint Liam Gallagher, aki egyhelyben állva, a közönséggel minimálisan kommunikálva (és őket sértegetve) az Oasis debütalbuma, a Definitely Maybe 30. évfordulója alkalmából lépett fel Szigeten. A közönség viszont végül csalódottan, az elmaradt Wonderwall szövegét egyedül énekelve távozott a negyed órával korábban befejezett koncertről. Don’t Look Back in Anger, hirdeti az Oasis, azonban a zenekar-alapító Gallagher fivérek továbbra is külön utakon járnak.
Magyar törvény, külföldi árak
Az idei volt a harmincadik Sziget Fesztivál, ezt azonban meglepő módon – egy fotókiállítástól eltekintve – sehol sem ünnepelték. Az első, akkor még Diákszigetnek nevezett fesztivált 1993-ban szervezték meg, és a napijegyet 300, az elővételes hetijegyet 1800 forintért tudták beszerezni a látogatók, akik a statisztikák szerint csak magyarok voltak. Idén a napijegyek ára 30-40 ezer (kb. 100 euró), a 6 napos bérleté 130 ezer fortint (kb. 360 euró) környékén mozgott, melyekhez különböző VIP-jegyeket is vásárolhattunk. Cserébe azonban az idelátogatók 90 százaléka külföldi. Amikor magyarokat hallottam, szinte mind az árakról panaszkodtak, annak ellenére is, hogy a szervezők bevezettek egy szabályozást, melynek értelmében minden büfében kellett lennie egy, legfeljebb 3200 forintos (nagyjából 8 eurós) ételnek is. Bár én ilyet nem kóstoltam, a standok kínálatában bőven választhattunk viszonylag pénztárcabarát opciókat nagyjából 10 euróért, és a helyszínre egy kisebb élelmiszerboltot is kitelepítettek, ahol ugyanannyi pénzért vásárolhattunk, mint a városban. Sőt, amennyiben húst, kolbászt vagy sajtot vásároltunk, azt ingyenesen meg is grillezték nekünk. Az egyik vacsorám így került kb. 3 euróba. Bár én alkoholt nem fogyasztottam, aki igen, annak valószínűleg az tette ki a költekezése nagy részét: a röviditalok nagyjából 7, a koktélok 15 euróba kerültek. Mivel én több helyen ingyenesen feltölthettem a kulacsomat ivóvízzel, így a három nap alatt összesen 60 eurót költöttem.
A második napomon egy külföldi férfi az élelmiszerboltban szeretett volna cigarettát vásárolni, így elmondtam neki, hogy Magyarországon nem tud akárhol dohányterméket venni. Úgy nézett rám, mintha én találtam volna ki ezt a törvényt, szóval elirányítottam a nemzeti dohánybolthoz, melyből szintén kihelyeztek egyet a fesztiválra. Nem kevésbé lepődtek meg azok a külföldiek sem, akik a Magic Mirror sátorba szerettek volna tiniként bejutni – a kiskorúak ugyanis Magyarországon a jelenlegi törvények alapján nem vehetnek részt olyan előadásokon, melyek a „homoszexualitást népszerűsítik”.
Cirkusz és kenyér
„Mintha nem lennének csontjaik, komolyan mondom” – mesélem a sokadik artistashow után az anyukámnak. A Cirque de Sziget nevű helyszín valóban olyan volt, mint egy hatalmas városi cirkusz, de bűvész- és cirkuszi előadásokat nem csak ezen a helyszínen nézhettünk. Mu-Syuan Chang tajvani bűvész fellépésén ugyanolyan lelkesen figyeltem, ahogy a kétdimenziós képből kiemeli a háromdimenziós pingponglabdát, mint a gyerekek. A sátram mellett pedig minden éjszaka fellépett a Cie Gratte Ciel társulat Rouge! című előadásukkal. „Mint a karácsonyfadíszek, úgy lógnak” – folytattam ámulatomban a telefonbeszélgetést.
„Egyedül voltál Szigeten?” – kérdezi csodálkozva a taxisofőr. „Igen, én atipikus fesztiválozó vagyok – nevetek – alkoholt se iszom.” Ha nem kellene az utat néznie, most valószínűleg engem nézne ugyanolyan döbbenten, mint a külföldi tinik a Magic Mirror önkénteseit, amikor kelletlenül megálljt parancsoltak nekik. „De akkor minek mész fesztiválozni?” – teszi fel a (szerinte) logikus kérdést. „Szeretem a zenét” – válaszolok (szerintem) logikusan. A legjobb talán mégis az a Szigetben, hogy itt mindenki úgy viselkedik, ahogy viselkedhetne a hétköznapokban is: az emberek segítőkészek, kedvesek egymással, és nemtől függetlenül természetes sminkelni és kézen fogva járni. Én pedig nyugodtan táncolhatok egyedül is, tökéletesen megférek közöttük.
Saját dobozzal és poharakkal érkeztem a fesztiválra, kíváncsi voltam ugyanis, hogy valóban annyira környezetvédő-e, amennyire annak hirdeti magát. Szigeten működik egy úgynevezett repohárrendszer: a fesztiválozó vásárolhat egy repoharat 800 forintért, melyet 400-ért visszaválthat, amennyiben már nincs rá szüksége. Az otthonról hozott repohárba azonban nem kaptam csapolt italt, ahogy a fémbögrémbe se kávét. Saját dobozba se tudtam ételt kérni, cserébe minden fogást papírtálcán kaptam. Külön gyűjtötték a PET-palackokat, azonban ezen kívül semmilyen újrahasznosítható anyagot nem, a kempingekben pedig már a harmadik napon túlcsordultak a kukák.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.