Kevés művészi kifejezésmódunk van, amiben olyan hűen tudnánk örökíteni a hagyományainkat és az identitásunkat, mint a néptánc. A saját kultúránk, erkölcsi tartásunk DNS-e rejlik a koreográfiák minden egyes mozdulatában, a csapásolásokban, lépésekben, bokázásokban, rugózásokban. A táncosok tudják, hogy mi a szentségtörés, mire nincs bocsánat, ha nem úgy járják.
Valamikor az egész élet erről szólt. Megvoltak az alapvetések, amihez mérhettük magunkat, az erkölcsi normák. Nem akadt olyan hatalmasság, akivel, és olyan mély kiszolgáltatottság, olyan ördögi kínzóeszköz, amivel kikényszeríthették volna, hogy egy büszke, öntudatos közember megtagadja az elveit. Lehetett akár a legszegényebb. Egyezség volt abban, hogy mi az, amire nincs bocsánat. Ide tartozott a közvagyon meglopása. Ma talán úgy hívhatnánk, hűtlen kezelés.
Ezzel szemben mi történik manapság? A szomszédságunkban a polgárok fásultan nézik, hogyan veszíti el közpénz jellegét a sokasodó adóikból összegyűjtött családi ezüst jelentős része, ami végső soron az egészségügyi ellátásukra, a gyermekeik oktatására, az utak javítására, a közszolgáltatások fejlesztésére lett félretéve. Beletörődnek, hogy az ő hátukon fölmászva lesz milliárdos a politikával összefonódott szűk elit, ami szivacsként szívja föl a lét, és alapít dinasztiákat.
Amikor pedig önmaguk is óhatatlanul ennek a rendszernek a fogaskerekeivé válnak, azzal vigasztalják magukat, hogy nekik semmi közük ehhez, ők nem lopnak. Ők csak szemek a láncban. Ők csak (H)elios lámpáját tartják, de más rendezi a darabot, és oda sem nézhetnek közben. Ők csak közszolgák. Ha szóvá tennék, hogy nincs ez így rendben, elveszítenék az állásukat, kikezdené őket a hatalom markába került média, nem tudnák taníttatni a gyermekeiket. Olyan társadalmi hátrányba kerülnének, amiből nagyon nehezen tudnának kilábalni.
Tévedésben vannak, ha így gondolják. Pontosan azért, mert félrenéztek, és hagyták, hogy végképp függőségi, alárendeltségi viszonyba kerüljenek, miután a közpénzeken megtollasodott szűk elit a nevére íratta a fél országot, és albérlőkké váltak saját házukban. Kihúzták a földet a talpuk alól. Ezt már valóban nagyon nehéz lesz visszacsinálni. Aki tud, okuljon belőle.
Legszívesebben eltáncolnám, amit érzek. Akkurátusan, ügyelve minden lépésre, ahogy közösségünk DNS-spiráljában precízen kódolták az elődeink. Ebben a korban már nehézkesek a mozdulatok. Mélyre kell nyúlni az emlékezetben, hogy előjöjjenek a gyerekkorban tanult cifrázások.
Mégis, úgy kell járnunk, ahogy büszke, öntudatos felmenőink tanították generációról generációra. Nincs bocsánat.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.