„Ott büdös magyar voltam, itt büdös tót lettem”

Vannak sorsfordulók, amelyek úgy beleégnek egy ember emlékezetébe, hogy az egész életét meghatározzák. Ilyen volt a dernői származású Baska József számára az a pár nap, amikor alig tizenkét évesen kistestvéreit menekítette ki a cseh katonák által őrzött házukból, majd szüleivel együtt a fagyos éjszakában menekült át egy szekéren Magyarországra.

Baska József évtizedekig Magyarországon sem beszélhetett nyíltan arról, mit élt át gyerekként, hiszen a lakosságcsere tabutéma volt. Ezért hát megfestette, és a gyerekeinek mesélt Gömörországról, Krasznahorka büszke váráról, arról a félelemmel teli éjszakáról, amikor a térdig érő hóban araszolt a határ felé a fekete szekér. Lánya, Barbara úgy nőtt fel, hogy ez a történet az ő emlékezetébe is beleégett, és felnőttként úgy érezte, tovább kell adnia. Operatőrként a filmes megjelenítést választotta, így született a Baska magyarul beszél című megrázó dokumentumfilm, amelyet tavaly a Magyar Mozgókép Fesztivál legjobb rövid dokumentumfilmnek járó díjával jutalmaztak. 

Szökés a katonák elől 

Baska József 1935-ben született Dernőn, földműves családban, öt testvére közül ő volt a legidősebb. Amikor 1947 januárjában megjelentek náluk a katonák, hogy három nap múlva kitelepítik őket a Szudéta-vidékre, csak az édesanyjával volt otthon, és addig ókolt-mókolt a katona előtt, míg az édesanyjának sikerült megszöknie. A katona őt küldte, hogy hozza vissza a szüleit, az édesapja vissza is jött, de megmondta a tizenkét éves Jóskának, hogy reggelre ismét megszökik, és neki kell kimenekítenie a két kisebb testvérét, Magdolnát és Györgyöt, mert Valéria akkor kórházban volt. „Szó szerint kilopkodta a két kicsit a malomból, ahol laktak. A befagyott patakra állított egy létrát, úgy mászott be értük az ablakon. Döbbenetes, mekkora teher és felelősség nehezedett akkor erre a tizenkét éves gyerekre. Egyik pillanatról a másikra kellett fontos döntéseket hoznia, felelősséget vállalnia másokért. Még ugyan megkérdezte az édesapját, hogy: »Sikerül ez nekünk?«, de amikor azt a választ kapta, hogy: »Ez rajtunk múlik, elsősorban rajtad«, már tudta, hogy helyt kell állnia. Ez a felelősségtudat egész életében jellemző volt rá” – mondja Barbara, akivel édesapja egykori, budapesti műtermében beszélgetünk. 

Verést kapott az iskolában 

Miután összeáll a család, szereznek egy szekeret, és indulni kellene. Az édesapa menni akar, a negyedik gyermekével várandós édesanya fél, és félti a gyermekeit. Ismét a tizenkét éves Jóskára bízzák a döntést, maradjanak vagy menjenek, hiszen az ő és a testvérei jövője a tét. „Azt hiszem, számára egyértelmű volt a döntés, mert a rozsnyói gimnáziumban akkor már minden nap verést kapott azért, mert magyarul beszélt. Mindig akadt egy osztálytárs, aki árulkodott, hogy: Jozef Baska hovoril po maďarsky, és ezután mindig az következett, hogy a tanár letérdeltette, a két kezébe hasábfákat rakott, amiket kinyújtott karral kellett tartania, és amikor már nem bírta, még meg is verte. Utána meg is kellett volna köszönnie, de a ďakujem pekne helyett magyarul mondta, hogy köszönöm szépen, úgyhogy újabb verés következett. A történet szomorú mellékága, hogy aki minden nap beárulta, egy magyar lány volt, talán azért, hogy elterelje magáról a figyelmet. Nem nyert sokat, mert egy hónap sem telt el, és az egész családját negyven kilós csomaggal telepítették át a határon. Nem csak ez bántotta apámat, gyakran emlegette, hogy Rozsnyón hatezer magyar család volt, és abból alig négyszáz vallotta magát magyarnak. A Baskákban fel sem merült, hogy reszlovakizáljanak, apám identitásának holtáig fontos része volt a vállalt, tudatos magyarság” – meséli tovább a család történetét Barbara. 

Szekérrel menekülő család 

1947-ben, amikor a Baska család elindult a térdig érő hóban, az még nem vállalás, csak egy remélt jobb jövőért folytatott küzdelem volt. Az anya és a kisebb gyerekek bebújtak a szekéren a szalmába, Baska Jóska pedig vezette a szekeret az édesapjával. „Ez a kép, ritmus, hangulat örökre beégett a vizuális emlékezetébe, ez lett az ő biogeometriája, a hol vagyok én otthon kérdésére való folyamatos válaszkeresés. Ezért is menekült az absztrakcióba, mert erről a fájdalomról csak elvontan lehetett beszélni” – folytatja Barbara. Amikor a család átért a határon, a kis Baska József örömittasan kiáltott fel: Magyarország, itt vagyunk, egy szekér gyerek üdvözöl! 

„Az ünneplésnek ezzel vége is lett, édesapám arról is őszintén beszélt, milyen nehéz volt a kezdet. »Ott büdös magyar voltam, itt büdös tót lettem« – szokta mondani. Nagyapámtól elvették a két lovat, és már szövetkezeti tulajdonként adták vissza, hogy azokkal dolgozzon. Hét évig egy földpadlós szobában laktak, nagy szegénységben, itt született az ötödik gyermek, Edit. De nem zúgolódtak, mert tudták, hogy ez is jobb, mint ha Csehországba mentek volna robotra, amire még az akkor alig kétéves György nagybátyámat is kötelezték. Az erről szóló okmányt meg is őrizte a család.”

 Baskáéknak rögtön a határátlépés után dönteniük kellett, hol telepednek le, és a határőrök által felkínált lehetőségek között szerepelt Diósgyőr is.

 „Édesapám számára fontos helyszín volt Krasznahorka, így egyértelműen Diósgyőrre esett a választás, mert ott is volt vár. Így telepedett le a Baska család Diósgyőrben és Miskolcon, majd sok munkával küzdötte fel magát oda, hogy mind az öt gyerek tanulni tudott. Nagyanyám sokszor elmondta, nem bánta meg, hogy áttelepültek, mert ilyen rendíthetetlen magyarként a gyerekeknek nem lett volna jövőjük Csehszlovákiában.” 

Folytatása következik