„Tudjátok, hogy senkit nem lövünk le!” Egy Lévára került nyíregyházi honvéd története

Nyíregyházi volt, magyar katonaként pedig őket tették az első vonalba. Egyszer az oroszok nagy ellentámadást indítottak, bombázás kezdődött. A parancsnokuk szólt, hogy gyorsan tűnjenek el a lövészárkokban. A támadás után előbújtak, aki pedig nem, annak tiszteletére levették a sapkájukat. Šimko Miska nem jött elő. A többiek már kezdték is levenni a sapkáikat, amikor emelkedni kezdett a föld, és ő lassan előbújt alóla. Betemette őt, de életben maradt.  

Egy másik eset, amit mesélni szokott, hogy a parancsnokuk kijelölte őt és öt társát, mondván, hogy ott a távolban van egy ház, valószínűleg partizánok vannak benne. Menjenek oda, és likvidálják őket. Elindultak, de az apósom azt mondta nekik: tudjátok, hogy senkit nem lövünk le! Mindig mondogatta, hogy soha nem lő senkire. Odaértek, bementek a házba, hát egy néni volt bent, egy ikont tartott maga előtt, mondott valamit oroszul, mellette sok kisgyerek. Apósomék elkezdtek lövöldözni a levegőbe, és azzal mentek vissza, hogy teljesítették a parancsot. Szerencsére senki nem ment vissza megnézni, igaz-e. 

Hiányosan emlékszem arra az esetre, amikor néhányan elszöktek a frontról, de Kassa környékén elfogták őket, és vitték vissza, nem tudom pontosan, hova. Egy évig volt fogságban, aztán a Vöröskereszt hazahozta, először Debrecenbe került. Egy hétig ott tartották őket, jobb ételeket kaptak, hogy ne olyan soványan menjenek haza.  

Amikor hazaért Nyíregyházára (az újkisteleki szőlősoron laktak), az anyukája sikítozott örömében: hazajött a Misa! Huszonegy-huszonkét éves lehetett ekkor.  

Aztán ők is eljöttek Nyíregyházáról, mert szlováknak tartották magukat, bár nem tudtak jól szlovákul. Ság vonalából jöttek a deméndi úton, egy kereszteződésnél egy részük Fegyvernek, a másik pedig Füzesgyarmat felé ment, így került az apósom ide. Itt megismerkedett az anyósommal, elvette őt, és 1949-ben megszületett a férjem, Béla.  

Az anyósom mesélte, hogy volt egy fiútestvére, aki szintén katona volt. Úgy halt meg, hogy a támadások előtt a fronton kaptak alkoholt, és ő sajnos hamarabb kilépett a lövészárokból, és lelőtték. Felesleges halál volt, ha nem így tesz, talán hazajön épségben – ez már 1945 elején történt. Barátai hozták haza a katonakönyvét, ami foltos volt a vértől. Béla volt a neve, az ő tiszteletére lett a férjem Béla – az egyik fiam is az.  

Hát ennyit tudtam megjegyezni az elmeséltekből, ha valaki esetleg többet tud ezekről az esetekről, örülök, ha reagál, vagy kiegészíti további adatokkal. 

Összeállította: VI