Touati Karen: „Nem szabad, hogy az online tér az egyedüli közösségi terünk legyen”

Az, aki Dunaszerdahelyen nőtt fel, magyar kisebbségi iskolába járt, Magyarországon végezte az egyetemet, és ma is ott él, miközben az egyik szülője arab, hogyan tekint erre az egész identitás és nemzetiség kérdéskörre? Hogyan rakod össze a puzzle-t magadban?
Ez talán életem kérdése: mi az identitásom, ki vagyok én, hova tartozom. És még most sem tudnék definitív választ adni. Valószínűleg egész életemben dolgozni fogok ezen. Voltak olyan időszakaim, amikor például jobban érdeklődtem az iszlám, az arab kultúra iránt, egyetemen elkezdtem irodalmi arabot tanulni. Kerestem az identitásomnak ezt a felét, azt, hogyan tudnék közelebb kerülni hozzá, megérteni, mi az, ami bennem arab. Mert ez is az én alkotórészem. És érdekes módon a szlovákiai magyarságomat pedig akkor tudtam igazán megélni, amikor elköltöztem.

Miért pont akkor?
Középiskolásként azt terveztem, hogy „világgá megyek”: első lépésként Budapesten nemzetközi kapcsolatokat tanulok, azután pedig bejárom a világot. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy rájöjjek, nem fogok messzire menni. Visszahúzott a szívem. Idővel azt éreztem, hogy nekem jelen kell lennem itt, ebben a térségben valamilyen módon.

Apukád tehát arab származású, Algériában nőtt fel. Hogyan emlékszel vissza a gyerekkorodra? Mivel érte el, hogy tudj kötődni az arab kultúrához, annak ellenére, hogy „fényévekre” éltetek attól a világtól?
Az első, ami eszembe jut, az, hogy ő nem volt hajlandó máshogy beszélni hozzánk, csak algériai nyelvjárásban. Ez nem a hivatalos arab, hanem az arabnak, a franciának és még néhány nyelvnek a keveréke, amit konkrétan ott használnak, ahonnét származik. Vannak gyerekkori felvételek arról, hogy amikor mi nem tudtunk valamit elmondani arabul, magyarul beszéltünk hozzá, ő pedig ilyenkor is arabul válaszolt.

Ő volt az egyedüli összekötő kapocs az arab kultúrához?
Otthon senki más nem beszélt hozzánk arabul, csak ő. És ehhez valóban konzisztensen tartotta magát, a kitartása a mai napig lenyűgöz. Most már szülőként igazán átérzem, hogy nem lehetett egyszerű dolga azzal, hogy ragaszkodott a nyelvhez, és valamilyen szinten a kultúrához is. De gyerekkorunkban többször jártunk Algériában, vagy a családtagok is jöttek hozzánk. Szóval, apukám minden tőle telhetőt megtett, hogy tudjunk kapcsolódni.

Tehát a nyelv volt a legfőbb összekötő elem?
És az ételek! Gyerekkoromban rendszeresen ettünk arab ételeket. Apu elképesztően jól főzi az ottani fogásokat. A mai napig csak szeretnék elérni arra a szintre az ízvilágban, mint amit ő ösztönszerűen megalkot.

Apukád tanulni jött az akkori Csehszlovákiába?
Igen, szeretett volna kiszakadni az ottani közegből, ahol jó képességű fiatalként nem volt lehetősége folytatni az egyetemet. A családi anekdota szerint az apukájával tojást árultak az utcán – ekkor határozta el, hogy amint lesz lehetősége, kihasználja a benne lévő potenciált. Amikor pedig felmerült, hogy Csehszlovákiába lehet menni, nekivágott, pedig azt sem tudta, hol van ez az ország.

Milyen volt megélnie az akkori kelet-közép-európai valóságot?
Biztosan nagyon más világba érkezett, de az apukámban az egyik leglenyűgözőbb dolog az alkalmazkodás képessége, illetve az, hogy képes mindenben meglátni a pozitívumot és a fejlődési lehetőséget, hogy mi az, amit az adott hely vagy közeg kínál. A mai napig nagyon pozitívan értékeli, hogy eljött.

Te is útnak indultál fiatalon – talán ugyanannyi idősen, mint ő –, és te is egy nagyon más világba csöppentél az önkénteskedés által. Visszatekintve, mit adott neked az a két különleges nyári szünet?
Mindkét alkalom nagyon meghatározó élmény volt, és formálta, alakította a személyiségemet. 6-6 hetet töltöttem Malajziában és Indiában. Mindkét alkalommal teljesen egyedül utaztam, és senkit nem ismertem ott. Amennyire tudtam, felkészültem az országból, de a kulturális sokk ettől még nagyon arcul csapott. És ez kellett nekem. Kellett látnom egy olyan világot, ami nagyon más, mint a miénk, hogy értékelni tudjak egy csomó apróságot, amit addig természetesnek vettem. Kellett hogy lássak más nézőpontokat, mert amíg csak a saját környezetem volt a viszonyítási pont, addig hajlamosabb voltam sajnálni magam, úgy érezni, hogy nekem nagyon rossz.

Tehát átértékelődtek benned a dolgok?
Nem akarom relativizálni a problémákat, mert minden társadalomban, minden kultúrában vannak az embereknek nehézségei, és a mai napig vannak nekem is. De például az anyagiak tekintetében nagyon megváltozott a gondolkodásmódom. A birtoklás, a tárgyakhoz való viszonyom elkezdett leértékelődni. Volt egy pillanat Indiában, amelyikre különösen emlékszem. Egy kisgyerekkel beszélgettem, aki hatalmas, csodálkozó szemekkel nézett rám, amikor látta, hogy nekem két különböző telefontokom van. Nem értette, hogy miért van nekem kettő – ráadásul az otthoni gyűjteményem 8-10-re rúgott. Úgy elszégyelltem magam, hogy azt nehéz szavakba önteni. Ott akkor valami megváltozott bennem. És miután hazaértem Indiából, már másnap nekiálltam kiválogatni azokat a dolgokat, amikre nincs szükségem.

Ehhez azóta is tartod magad?
Igen, ha gyűlnek a tárgyak, akkor szelektálok, mert úgy érzem, elviszik a fókuszt. Nem szeretem, amikor be vagyok zsúfolva sok tárgy közé, nincs jó hatással a mentális egészségemre sem. Az egyetlen tárgy, amiből a sok számomra nem nyomasztó, hanem szemet gyönyörködtető: a könyv.

Ez a minimalizmus tehát a felesleges tárgyaktól való megválást jelenti a te esetedben?
Nem kizárólag. A digitális eszközhasználatban is igyekszem megtalálni a mértéket. Ez sokkal nehezebb küzdelem, a tárgyaktól könnyebb megszabadulnom.

Online tartalomkészítő vagy, sokan követnek a YouTube-on. Feltételezem, emiatt elég sok időt töltesz digitális kütyük között, illetve a virtuális térben.
Valóban, de alapvetően az identitásomnak csupán kis részét teszi ki az, hogy videókat készítek, mert a hétköznapi életemben ritkán találkozom ennek a hatásával. A családunkkal egy kis faluban élünk, ott elsősorban Karen vagyok, a szomszéd lány, akivel kertészkedésről, befőzésről lehet beszélgetni, a videózás legfeljebb egy-két mondat erejéig jön elő. Ezt hatalmas pozitívumnak érzem, mert így a munka – ami egyébként a szenvedélyem – nem telepszik rá az életemre, a családi életünkre. Meg tudom húzni a határt, hogy az offline tevékenységeken maradjon a hangsúly.

A videókészítés igénye az önkénteskedés alatt fogalmazódott meg benned, hogy megoszd másokkal az élményeidet, tapasztalataidat. De most már nem ez a profilod.
Eleinte úgy képzeltem, hogy egy utazócsatornám lesz, különböző országokból jelentkezem be, megosztom az emberekkel, mit tapasztaltam. Készítettem néhány vlogot, de hamarosan rájöttem, hogy vannak, akik nálam sokkal jobbak ebben a műfajban, nem ez az én erősségem. Illetve egy idő után fontossá vált, hogy utazás közben ne videózzak. Szerettem volna „csak” megélni a pillanatokat.

Most hogyan jellemeznéd a YouTube-csatornád?
Mindig arról készítek videót, ami aktuálisan érdekel, és igyekszem úgy előadni, hogy az szórakoztató legyen, de közben tudást is közvetítsen. Ennek az egyensúlyát keresem. Próbálom belőni azt az arany középutat, ami értéket ad, de jól fogyasztható egyben. Mert hiába van tele tudással a videóm, ha senki nem nézi meg.

A legutóbbi videóid közül sok felvidéki témát dolgoz fel, miközben a csatornád közönsége javarészt magyarországi. Tudnak azonosulni ezekkel a tartalmakkal is?
Azt látom, hogy nagyon nyitottak rá. És ez egészen megdöbbentett. Én is tartottam attól, hogy olyan témát hozok, amivel kapcsolatban nincs személyes tapasztalatuk, és emiatt elveszítem az emberek érdeklődését. De azt látom, hogy nagyfokú kíváncsiság és egyfajta testvériességérzet jellemzi a követőimet. És ezt csodás megélni. Szeretném ezeket a témákat folytatni, behozni Magyarországra a kisebbségi magyarokat érintő kérdéseket is.

Az anyaszerep hogyan alakítja az életedet?
Nagyon masszívan. (Nevet.) Sok mindent megkérdőjelezett, sok mindent kellett átgondolnom, rákényszerített, hogy szembesüljek bizonyos dolgokkal – például a reakcióimmal, azzal, milyen mintákat hozok magammal, mi az, amit ebből erősíteni szeretnék, és mi az, amin változtatnék. Ez az egyik legnagyobb önismereti utam, és a legnehezebb is, mert folyamatos.

Szülőkként mit tartotok szem előtt?
A férjemmel úgy fogalmaztuk meg, hogy szülőnek lenni elsősorban példamutatás.

Fiatalon váltatok szülőkké…
Valószínűleg harminc évvel ezelőtt ez nem számított volna fiatalnak, de tény, hogy rá szoktak csodálkozni, hogy huszonnyolc évesen már két gyerekünk van. Bennünk ott volt a vágy, hogy fiatalon legyünk szülők.

Nyitott szemmel jársz a világban, érzékenyen dolgozod fel a számodra érdekes, téged is érintő témákat. Mi az, amire jobban kellene figyelnünk, mit változtatnál meg a környezetedben?
Több fizikai kapcsolatra lenne szükség az emberek közt. A közösség, a fizikai közösséghez való tartozás mindennél fontosabb – nem csupán gyerekként vagy fiatalon, de felnőttkorban is. Nekem ez a dunaszerdahelyi színjátszó csoport volt gyerekként, a férjemnek a cserkészet. Vagyis mindamellett, hogy az online tér nagyon sok lehetőséget biztosít, és nagyon jónak tartom a létezését, hiszen én magam is használom és szeretem, nem szabad, hogy az egyedüli közösségi terünk legyen.