Amikor emut látunk az állatkertben, kifejezéstelen arccal táplálkozva, sok jelző eszünkbe juthat. A „taktikai zseni” valószínűleg nincs köztük. Ugyanígy gondolta az ausztrál hadsereg is, amikor 1932-ben fegyvert ragadtak egy seregnyi emu ellen – a véleményük jó eséllyel megváltozott, miután vesztettek. Hogyan történhetett ez?
TÁN IGAZ SE VOLT
Új sorozatunkban a modern történelem legmeghökkentőbb, legkomikusabb eseményeit szedjük össze. Ilyet még egy filmben sem látunk – pedig ez bizony a valóság!
Történetünk az első világháború után kezdődik. A hazaérkező ausztrál veteránok a kormánytól földet kaptak Nyugat-Ausztráliában, hogy mezőgazdasággal foglalkozhassanak. A gazdasági világválság idején aztán az állam pénzjutalmat ígért a gazdáknak, ha cserébe a megszokottnál több búzát ültetnek. A jutalom persze végül nem érkezett meg, így feszültség alakult ki a politikusok és a mezőgazdászok között. A helyzet csak tovább romlott, amikor váratlanul feltűnt a horizonton 20 ezer emu.
Tollas bevándorlók
Az emuk annyit érzékeltek a nagy mezőgazdasági fellendülésből, hogy bizonyos területeken hirtelen több lett a víz és az élelem. A farmerek jelentései szerint a madarak felfalták a gabonát, és megrongálták a kerítéseket, melyek ezután a többi kártevőt sem tudták kívül tartani. A háborús veterán gazdák azonban ragyogó ötlettel álltak a védelmi miniszter, George Pearce elé; géppuskák! Hiszen azok olyan jól működtek Európában, bizonyára a madarakat is móresre tanítják majd.
A miniszter jóváhagyta a tervet, egy feltétellel: hogy a puskákat katonák kezelik majd, a gazdák pedig élelmet, szállást és lőszert biztosítanak nekik. Hogy az egész ország lássa, „mennyit tesz a kormány a mezőgazdaságért”, a hadműveletet egy operatőrrel is megörökíttették. Arra nem számíthattak, hogy mindez balul sül majd el.
Méltó ellenfél
A katonai alakulat Gwynydd Meredith őrnagy parancsára, 1932 októberében indult útnak két Lewis géppuskával és nagyjából 10 ezer tölténnyel – bőven elég ahhoz, hogy jelentősen megnyirbálják a kártevő madarak populációját (gondolták ők). A műveletet viszont el kellett napolni, az esőzések miatt ugyanis az emu „csapatok” szétszéledtek. A tulajdonképpeni lövöldözés november 2-án kezdődött. Az hamar feltűnt mindenkinek, hogy a madarak viszonylag egyszerűen kikerülik a géppuskatüzet. A sereg arra számított, hogy egy helyben álldogálló, kövér madárcsoportokra fognak majd lőni, az emuk azonban a baj első jelére futni kezdtek több, különböző irányba, a katonáknak pedig rendszerint alig néhányat sikerül lelőni, mielőtt a többi hatótávon kívülre került volna.
Meredith néhány nap sikertelen vadászat után délebbre vonult, ahol a jelentések szerint „nyugodtabbak” voltak a madarak. Itt sem járt sikerrel. Géppuskái csupán itt-ott értek emut, amikor pedig a sereg autóval próbálta üldözőbe venni a madarakat, azon kapták magukat, hogy azok rendre lehagyják a járműveket, ha pedig begyorsítanak, akkor a katonák nem tudnak rendesen célozni. A negyedik nap végére a sereg elemzői megállapították, hogy „az emu csapatok nagy, fekete tollú vezetőket jelöltek ki, akik őrködnek, és azonnal jelentik a pusztító csapatoknak, ha veszély van a láthatáron”.
Nemkívánatos madár
Bár az emuk napjainkban és a történelem során többször is védett fajnak minősültek, 1922-ben az ausztrál kormány átmenetileg „kártevőnek” nyilvánította őket, mivel rendre a legfontosabb mezőgazdasági termékeket falták fel és pusztították el.
Gerillamadarak
November 8-ára a katonák a lőszer negyedét elhasználták, a legyilkolt madarak száma azonban ismeretlen volt; volt, aki szerint 500-al végeztek, mások szerint viszont csak alig 50-el. Meredith hivatalos jelentésében mindenkit megnyugtatott, hogy „a hadsereg nem szenvedett sérülést, egyedül talán méltóságban”. Odahaza közben a médiavisszhang is negatívabban alakult, mint gondolták. Dominic Serventy ornitológus a sereg beszámolói alapján megállapította, hogy „az emu vezetőség minden jel szerint gerillataktikákat alkalmaz”, elérve, hogy lőszerpazarlás legyen szembeszállni velük.
Meredith maga azt nyilatkozta, hogy „az emuk úgy rázzák le magukról a puskagolyót, mint a tankok”. A hadsereget rövidesen visszahívták, az emuk pedig visszatértek a gazdák rutinszerű terrorizálásához. A kormány persze újabb panaszokat kapott, főként miután szárnyra kelt a pletyka, hogy a hadművelet során pusztán 300 madárral sikerült végezniük. November 12-én a védelmi miniszter újabb hadműveletet engedélyezett. Decemberre a 10 ezer töltény nagy részét elhasználták, Meredith szerint pedig nagyjából 1000 emuval sikerült végezniük. Hozzátette azért azt is, hogy aggodalomra semmi ok, „2500 további állat biztosan belehalt a sérüléseibe”.
A győztes nem tud (történelmet) írni
A Coolgardie Miner ausztrál hetilap ugyan sikerként könyvelte el a hadműveletet, az elemzők mégis úgy gndolták, hogy 1000 emu kiirtása nemhogy nem segít a farmerek helyzetén, de a művelet árának tükrében egyértelmű kudarc. Az „emuháború” vége után a hatóságok új rendszert hirdettek: vérdíjat tűztek ki az emuk fejére, amire akár a civilek is igényt tarthattak. 1934-ben hat hónap leforgása alatt a helyiek csaknem 60 ezer emu tetemét szállították le. A '30-as évek végétől aztán elkezdték egyszerűen csak elkeríteni a mezőgazdaságilag fontos területeket, hogy minél kevesebb vadállat férhessen hozzájuk.
„Ha ilyen katonákból állna a hadtestünk, nem lenne sereg a világon, mely az utunkba állhatna” – méltatta visszavonulása után ellenfeleit Meredith őrnagy.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.