„Beléptél, s ájulásba hullva, / Majd meglobbanva és kigyúlva / Szívem rád ismert: ő az, ő!” – Puskin formálta gyönyörű sorok a szerelemről (Tatjána levele Anyeginhez) Áprily Lajos remekbe szabott fordításában.
Hogyan szólhatna ez napjainkban? Körülbelül így: 😍✨👩❤️👨.
Nem is tudom, mikor írtam utoljára magánlevelet. Szerelmes levelet talán a katonaság idején. Volt rá idő a kaszárnyában, és még hangolódni is lehetett rá a menetelések során, a katonanóták éneklése közben:
„Ki tudja, ölel-e a két karom? / Ki tudja, csókol-e a szád galambom… Te vagy a szívemben örök remény / Te hozzád szól ez a dal”.
Talán ez volt az egyetlen pozitív élményem a seregben. A levélírás és a várakozás a válaszra. Szél vitte messze a fellegeket, a postás a levelet. Ültem az emeletes ágy mellett a stokin, kemény alátétre fektettem a levélpapírt, és akkurátusan írtam a sorokat. Minden mondatot többször is átgondolva, hogy különleges legyen, tökéletesen kifejezze, amit üzenni szeretnék. Felidéztem az együtt töltött időt, és elképzeltem a közös jövőt. Szépen formáltam a betűket, hogy a levél külalakja is visszaadja mindazt, amit érzek. Még egyszer végigolvastam a sorokat küldés előtt, és alig vártam, hogy megjöjjön a válasz. Ez éltetett. Lassan fél évszázaddal ezelőtt történt mindez a nagykanizsai kaszárnya rideg körletében. Be kell vallani azt is, hogy az éretlenség és a távolság gyorsan elsodorta azt a kapcsolatot, de ez nem a levelek hibája volt.
Ha ma lennék tinédzser, valószínűleg küldenék néhány szívecskés emojit a Messengeren, és talán még az Elbocsátó, szép üzenetet is sms-ben írnám meg. A
„Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, / Csillag-sorsomba ne véljen fonódni”
helyett valahogy így: „Csá”. Bár fogalmam sincs, mi ma a trendi, lehet, hogy csak ennyit: 💔. Vagy ennél azért kicsit szofisztikáltabban: 🤝💔.
Sajnálom, hogy leáldozott a szerelmes levelek korának. Lassan múzeumokban fogják kiállítani őket, gyűjtők licitálnak majd a különleges darabokért, és a környezetvédő aktivisták konzerv-paradicsomlevessel öntik le őket. Pedig megvolt a bája a levélírásnak. Akkor még úgy tartotta a mondás, hogy „A szó elszáll, az írás megmarad”, azért az ember kétszer is meggondolta, mit vet papírra. A fogalmazás megdolgozta az elmét, az írás a szépérzéket, és amikor kitettük a szöveg végére a pontot, katarzist is érezhettünk.
Most, amikor a szerelmesek napja hozott színt a szürke februárba, aki érez némi romantikát a letűnt korok iránt, miért ne küldhetne kézzel írott levelet a párjának? Nem baj, ha nem a tollforgatás bajnoka, biztosan elnyeri jutalmát.
„Én írok levelet magának - Kell több, nem mond ez eleget?”
Én megpróbáltam…
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.