Sokan a száj- és körömfájás megjelenésekor szembesültek először azzal, hogy a haszonállatokat leölik. „Szegény bocik! Szegény malackák!” Ugye, mennyire más érzés, ha csak a borjúbécsivel vagy az egészben sült, narancsszelettel a szájában tálalt, ropogós bőrű malaccal találkozunk?!
A vágóhidak egész évben teszik a dolgukat. Az intenzív gazdálkodású nagyüzemekben tartott haszonállatok sorsában azonban nem csak a vágóhíd a lesújtó. Az egész életük nyomasztó lehet. Gondoljunk csak bele, egyetlen, a fertőzéssel érintett marhatelepen 3000 állatot tartottak. Micsoda zsúfoltság lehet akkor a hatalmas csirke- és pulyka-ólakban, amelyek sokkal inkább óriás csarnokok, mint ólak. De a sertéstelepeken, sőt még a tengerekben lekerített lazacfarmokon is. Milyen lehet a nagyüzemi haszonállatok komfortja, jóléte, milyen tápokkal tömik őket, mekkora a stressz-szintjük, milyen állapotú az immunrendszerük, és hányféle szerrel kell kezelni őket rövid, sanyarú életük során, hogy kibírják egyáltalán a vágóhídig?
Nem akarom azt mondani, hogy megváltás lehet számukra az idő előtti leölés egy-egy súlyos fertőzés esetén, de talán nem járok messze a valóságtól. Mindenki, aki most – egyébként joggal – siratta a szegény bocikat és malackákat, gondoljon bele ebbe is. Nagyüzemben termeljük a takarmányt a lecsapolt mocsarak helyén a végeláthatatlan, agyonvegyszerezett monokultúrákban, és etetjük fel a zárt térben, zsúfoltan tartott haszonállatokkal a lehető leggyorsabb súlygyarapodást segítő tápokat. Ezek az állatok a szabad természetben még a kifejlett kort sem érnék el, mire itt már leölik őket.
A covid idején a járványügyi szakemberek szigorúan meghatározták az emberek távolságtartási szabályait. Előírták, mennyien lehetünk maximum a zárt térben és még a szabadban is, mekkora távolságot kell egymás között tartanunk. Sok helyen ezek a feliratok máig kint vannak. A nagyüzemi, intenzív állattartó telepek valószínűleg mind tönkremennének, ha az állatok jólétét, komfortját, egészségmegóvását valóban komolyan figyelembe kellene venniük.
Ezért nemcsak a most leölt bocikat, malackákat siratom, hanem velük együtt a múltba veszett háztáji gazdaságokat is, ahol a háziállatok élete biztosan sokkal szebb volt (ha a végzetük nem is), mint a mostani nagyüzemekben tartott haszonállatoké. Ahol pedig maradt még mutatóban néhány, szabadtartást preferáló kisgazdaság, azok most éppen a nagyüzemekben kitört fertőzés miatt bűnhődhettek igazságtalanul talán maguk is.
Az emberiségnek egyszer majd mindenesetre el kell számolnia az évente világszinten leölt, százmilliárdnyi haszonállat sorsával (és azzal, ahogyan bánunk velük), végül feltenni a kérdést: miért gondoljuk, hogy az állatoknak nincs joguk szabadon, vagy legálabbis szabad-, ökológiai tartásban élni?
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.