A betegség nem választás kérdése. Senki nem választja a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat. Egyszer csak ott van. Rátelepszik az emberre, és fáj – testileg és lelkileg. Szászi Zoltán tizenegy éve újratanult járni, mankókkal; azt mondja, azóta a kezén jár. A rehabilitáción azt kérte, vezethessen még; azóta megjárta Bulgáriát sofőrként. Van, akit a csontrák leterít; ő azt vallja, szerencséje volt.
Tényleg nincs combcsontod?
Hiányzik a combcsontom felső harmada, a bal oldali medencecsontnak a fele, ezenkívül az ülőcsontnak körülbelül 40 százaléka.
Mi helyettesíti őket?
Nincs ott semmi más, csak izom. Például a forgó, amelyet időskorban gyakran műtéti úton szoktak cserélni, nekem nincs.
De akkor mi tartja össze a meglévő medencecsontot és combcsontot?
Az izmok vették át a feladatot. Én sem értettem, amikor először vázolta fel az orvos, hogy nem lesz ott semmi – de hogyan?! Azt mondta, nyugodjak meg, jó lesz az, idővel még járni is fogok. Én meg azt mondtam, hát jó, gyerünk!
Kicsit sem aggódtál?
Nem volt más választásom. Van, hogy 19-re lapot kell húzni. Vagy szerencséd lesz, vagy bukod.
Térjünk vissza az időben: mikor és hogyan kezdődött a történet?
2012-ben diagnosztizálták a rákot. Év elején még nem volt semmi bajom, aztán kisebb csomó nőtt ki a bal oldalamon, ami elkezdett fájni, a fájdalom pedig kisugárzott más pontokba is. Szeptemberben kerültem a sacai ortopédiára. Mintát vettek, decemberben pedig megállapították a kondroszarkóma egy fajtáját, vagyis csontrákot, amelyet műteni kell, mert gyors lefolyású lehet. Onnantól versenyt futottunk az idővel.
Mit kell tudni a csontrákról?
A csont elváltozik, deformálódik, elkezd növekedni, rákos sejtek termelődnek, amelyek kilökődhetnek a szervezet bármely más pontjába. Ugyanúgy bele lehet halni, mint más rákba. Viszont ha időben elkapják, műtéti úton jól gyógyítható. Általában öt stádiumot különböztetnek meg, a hármasig nagy az esély arra, hogy még nincs kilökődés, nincsenek kóbor, rákos sejtek a szervezetben. De nagyon gyorsan kell cselekedni.

2013-nál járunk.
Februárban feküdtem be a pozsonyi kórházba, és valamikor májusban jöttem ki.
Maga a műtét tehát nem volt kockázatmentes.
Szlovákiában először műtöttek ezzel a módszerrel. De az orvosom, Andrej Švec nemzetközi szinten elismert ortopéd szakorvos, onko-ortopédiai esetekre specializálódott, innovatív, szakmája zsenije. Emberileg és szakmailag is csak jókat tudok róla mondani. De ugyanígy a főrévi (Ružinov) ortopédia egész személyzetéről is. Csak jó tapasztalataim voltak.
Mesélj erről a különleges módszerről.
Egy háborús sebészeti megoldásról van szó, amelyet például izraeli orvosok olyan esetekben alkalmaznak, ha valakinek dumdum golyóval ellövik a combcsontját és a medencéjét, és nincs mit mihez foltozni. A békés célokból történő felhasználásnak én lettem az első kísérleti alanya itt, Szlovákiában. Maga az operáció nyolcórás műtét volt, 130 centis vágást ejtettek rajtam, lefaragták az érintett csontokat, szálakra szedték a combizmot, és úgy csavarták az izmokat, hogy álízületként szolgálhassanak a továbbiakban.
Ez elég komplikáltan hangzik. Nem volt benned kétely a módszert illetően?
Ha beteg vagy, és azt látod, hogy az esélyeid a túlélésre eléggé korlátozottak, miközben jön valaki, aki felkínál egy alternatívát, akkor elfogadod. A fuldokló a szalmaszálba is kapaszkodik, ahogy mondani szokás.
Protézissel nem lehetett volna megoldani az ízület és a hiányzó csontok cseréjét?
Ezzel az volt a gond, hogy mire kinyomatják a megfelelőt valahol Németországban, addig valószínűleg nagyobb terület lett volna érintett, többet kellett volna vágni. Másrészt mindig szerettem új dolgokat kipróbálni, most pedig megadatott az, hogy kísérleti nyúl legyek – ezzel az égvilágon semmi gondom nem volt.
A műtét sikeres volt, de hosszú kórházi időszak következett. Voltak hullámvölgyek?
A betegségben általában két dolog rossz: fáj, és kiszolgáltatottá tesz. Mindkettőt nehezen viseli az ember. Volt egy estém a műtét után néhány nappal, amikor olyan fájdalmaim voltak, amelyekre már nem lehetett nagyobb dózis morfint adni. Ököllel ütöttem a fejem, hogy végre más fájdalmat érezzek. És nekem ne mondja senki, hogy jól viseli, ha kiszolgáltatottá válik, mert ezt nem lehet jól viselni. Itt is vannak mindenféle fázisok. Először tagadod, dühös vagy, aztán belenyugszol, végül harcolsz.
Mit tagad ilyenkor az ember?
Mindent megtagad maga körül. Hogy ez nem fog menni. Semmi nem. Minden nem. Nem, nem, nem. Mindezt megfejelve egy kontrollröntgenen találtak egy gyanús, elméletileg rákos foltnak tűnő valamit a tüdőmön. Tudod, hogy most kéne még egyszer összeszedni a tartalékaidat – csak nekem már nem volt honnan. Amikor azt érzed, hogy elfájtad az összes energiád. Ezt már nem bírtam lelkileg. Amikor ennyire sok jön egyszerre, akkor padlót fog az ember. Nem vettem fel a telefonokat.
Mi segített?
Nagyon erős megtartó család kell egy ilyen folyamathoz – én mindenben számíthattam rájuk. Roppant jó orvosok. Meg szerencse. És egy pszichiáter barát, aki bejön hozzád beszélgetni. Hunčík Péternek rettentő sokat köszönhetek. Átbillentett a mélyponton. És az is kell, hogy ne hagyd el magad. Nem kell nyafogni. Ha fáj is, fel kell állni. Meg kell próbálni felállni. Csinálni kell. Ha még jobban fáj, akkor még jobban kell csinálni. Ha nagyon-nagyon fáj, akkor pedig nagyon-nagyon kell csinálni.
Ezt a rehabilitációra is érted?
A rehabilitáció egy következő kihívás volt. Nemcsak nekem, hanem a gyógytornásznak is. Amikor bevittem a papírjaimat meg a röntgenfelvételeket, akkor konzíliumot hívtak össze, először nem tudták, mit kezdjenek velem. Megkérdezték, hogy mit szeretnék elérni. Én meg mondtam, hogy a tengelykapcsolót tudjam kezelni ezzel a lábbal – tudjak vezetni. De az nem lehet. Mondom, ezt kell elérni, hogy lehessen. És hát lehetett. Izzadásig, könnyig, véres verejtékkel, de tényleg küzdöttem.

A műtét után volt szükség utókezelésekre a te esetedben?
Nem volt szükség sem kemoterápiára, sem sugárkezelésre. A kondroszarkómának ezt a típusát – ahogy az orvosi szakmában mondják – hideg vassal lehet csak gyógyítani, tehát ki kell műteni. Ha maradéktalanul kiműtik, és egyetlen fertőzött sejtecske sem marad, akkor nincs szükség utókezelésre. De figyelni kell.
A műtét óta sok év telt el, azóta tünetmentes vagy?
Rendszeresen járok onkomarker-ellenőrzésre. Mindent megnéznek, valahány apró elváltozásról számot kell adnom. Mert minden utalhat valamire, bármi lehet jel. Eleinte pánikoltam, ha valahol fájni kezdett a csontom, hogy megint kiújul a rák. Azóta „rutinos” beteg lettem. Most már csak évente kell járnom ellenőrzésekre, azelőtt félévente, sőt negyedévente jártam. Ott találkoztam ismerős arcokkal, de azt kellett észrevennem, hogy fokozatosan elkopott mellőlem mindenki. Az elmúlt tíz évben 60-70 ismerős arc tűnt el az életemből.
Ez ijesztően sok beteget jelent.
Ez ilyen vidék. Az onkológusok is azt mondják, aránytalanul több a rákbeteg Gömörben, s ennek bizony megvan a maga oka. A környezeti hatások, a rossz étkezés, az alkoholizmus, a dohányzás, a stressz, az arzén a vízben, a nitrátos kútvizek – ez mind olyan dolog, ami, úgymond, rásegít a rákra.
Két bottal közlekedsz. Ők az állandó kísérőid?
Két évig tartott, amíg a kerekesszéktől a hónaljmankón át eljutottam odáig, hogy már csak francia, vagyis könyökmankó kell. 5-6 métert meg tudok tenni nélkülük is, de utána eldőlök. Viszont aki mankós, az tudja, hogy ilyenkor az ember egész nap a kezén jár. Tehát a vállak, a könyökök, a csuklók terhelődnek. Vagyis most már őket kell szervizeltetni.
Van az elmúlt időszaknak tanulsága, üzenete?
Hogy a varázsszó: köszönöm. Erről hajlamosak az emberek elfeledkezni. Mint ahogy arról is, hogy a nővér, az ápoló a szakmáját végzi, de nem szolga. Megtanultam hátizsákkal közlekedni – két bottal ez a legkézenfekvőbb. De fontos tapasztalat volt idén Olaszországban, hogy ott az emberek mennyire előzékenyek: mozgássérült, idős ember vagy kisgyermekes anya mindenütt előnyben van. Nem kell végigállni mankókkal a hosszú sort egy galéria vagy nevezetesség előtt, mert az ügyelő előreenged, amikor meglát. A tömegközlekedésen hatan ugranak fel, hogy átadják a helyüket. Mozgássérültként ez életre szóló élmény volt.
Itthon sokkal rosszabb a helyzet?
Itthon vegyesebbek a tapasztalataim.
Megváltoztatott a betegség?
Az ember lelkén sok minden nyomot hagy. Vannak időszakok, amikor azon pörögsz, mennyi mindent nem tudsz már csinálni. A nagy szenvedélyeim: a séta, a gombászás, a hegymászás, barlangászás, régészeti terepbejárások – ilyen már nincs. Várséták, vártúrák is már csak messziről, távcsővel, esetleg térképen, interneten. De alapvetően megbékéltem ezzel az egésszel. Ha elfogadod, már nem kínoz annyira. Van ez az örökös mondás, hogy a sors taszigálja az ellenszegülőt, vezeti a belenyugvót. Én már belenyugodtam. És mivel többet kell ülnöm, és többet kell egy helyben maradnom, általában írok vagy olvasok. Elég sokat írtam az elmúlt években. Azt hiszem, 2014-től szinte évente írtam egy könyvet. Valami haszna csak volt az egésznek, ugye?

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 17-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.