Rácz Jenő Nagymegyerről származik, és idén novemberben lesz kilencvenhat éves. Még tizenhat sem volt, amikor leventeként Magyarországon orosz hadifogságba esett. Ott sem hagyta el a szerencséje, orosz menlevéllel, épségben jött haza. Azt mondja, azért adatott neki ilyen hosszú élet meglehetős egészségben és tiszta elmével, mert fiatalon megdolgozott érte.
A korát meghazudtolóan délceg úriember dunaszerdahelyi lakásában fogad minket, a feleségével negyvenöt éve költöztek ide. Sajnos régi képeket, okmányokat már nem tud mutatni nekünk, azokat mind a Csallóközi Múzeumnak ajándékozta, pedig megnéznénk, milyen volt leventeként.
Leventeként orosz fogságban
Mint mondja, munkáscsaládból származik, hét gyerek közül a hatodikként született. „Tízéves koromban már napszámos munkába jártam, marokszedőnek, részaratónak. A paptól kellett engedélyt kérni, hogy dolgozhassak, akkor az volt a szabály. 1944 szeptemberében kidobolták, hogy az 1924 és 1928 között születettek jelentkezzenek leventének, 1945 februárjában pedig mindenkit összeszedtek, még a felmentetteket is. Magyarországra vittek, ahol a lebombázott utakat kellett foltoznunk. De se szerszámot, se ruhát nem adtak. Bécsújhely közelében utolértek a ruszkik, lehettünk ott vagy tizenöten. A helyi lakosság elmenekült, de a lakások nyitva maradtak, a szekrényekben bújtunk el.
Édesapám, aki megjárta az első világháborút, még otthon mindenféle nyelven megtanította nekem, hogyan kell mondani, hogy kezeket fel, és hogy ha megadjuk magunkat egy fehér rongyot lengessünk.
Bartal Jancsi barátommal egy fakanálra tűztünk egy konyharuhát. A legfiatalabb voltam a csapatból, mégis az én nevemre írták ki a többiek menlevelét is. De nem mentünk vele semmire, mert hazafelé Sopronkőhidánál fogságba estünk. Székesfehérvárig gyalog tereltek az oroszok, a szabadban aludtunk, pedig még csak tavaszodott. Édesapám arra is megtanított, hogy ha a földre kell lefeküdnöm, mindig tépjek magam alá gyomot. Látta ezt az egyik magyar tiszt, és megkért, hogy tépjek neki is. Megtettem, és ez volt a szerencsém, mert már Székesfehérváron, a reptéri laktanyában odajött hozzám, hogy mihez értek. Mondtam, hogy nyolc elemit végeztem, mezőgazdasági munkás voltam, és otthon borotválni szoktam. Ezen kapva kapott, hogy az oroszok épp borbélyt keresnek. Nem mondom, féltem egy kicsit, de mentem vele. Akkor hallottam először, hogy oroszul a borbély parikmakszer.
Amikor a borotvát fentem a szíjon, már látták, hogy értek hozzá, nagyokat bólogattak. Bepamacsoltam a tavarist, elkezdtem borotválni, de egy másik végig a géppisztolyt szegezte rám, nehogy levágjam a fülét.
Onnantól kezdve külön szobám volt, és azt a kosztot kaptam, amit a ruszki tisztek. Három hónapig borotváltam a ruszkikat, a mozgásom is szabadabb volt, így tudtam egy cédulán üzenni haza, küldjenek igazolást, hogy sem én, sem senki a családból nem volt a nyilaskeresztes párt tagja.”
Papíron vörös katona
Amikor megjött az igazolás, az oroszok adtak egy azbukával írt menlevelet Rácz Jenőnek, hogy ezzel mehet haza, de az első vasútállomáson bélyegeztesse le. Fogalma sem volt, mi van a levélben, ez csak otthon, Nagymegyeren derült ki, miután nem győzött csodálkozni azon, hogy minden szovjet tiszt szalutál neki.
„Székesfehérvárról Kelenföldre tehervagonok tetején utaztunk. Amikor Kelenföldön mutattam a levelet a jegyárusító hölgynek, hogy bélyegezze le, azt mondta, ő nem tudja ezt a hottentotta szöveget elolvasni, akármire nem tehet pecsétet. Ott állt egy orosz tiszt, megmutattam neki. Azonnal vigyázzba vágta magát, szalutált, kezet adott, benyúlt a jegyszedő ablakán, kivette a pecsétet, először a levelemre nyomta, másodszor meg a hölgy homlokára, aki úgy megijedt, hogy felháborodni sem mert. Fogalmam sem volt, mire fel ez a nagy tisztelet, de örültem, hogy mehetek tovább. Komáromba pontonhídon jöttem át, a szlovák katonák elkezdtek kötekedni, hogy nem lehettem hadifogoly, mert Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai. Mindent elszedtek tőlem, még a nyakamban lévő pokrócot is. Szerencsére ott is volt egy orosz tiszt, annak is megmutattam a menlevelem, hát az is vigyázzba vágta magát, szalutált, és ráparancsolt a szlovákokra, hogy mindent, amit elvettek tőlem, adjanak vissza.
Csak otthon, Nagymegyeren tudtam meg, mi volt a levélben.
Egy Beke Lajos nevű helyi lakos az első világháborúból ruszki bárisnyát hozott haza, jól tudott oroszul, ő nézte meg, és mondta, hogy az áll benne: vörös katona voltam. Bementünk a megyeri szovjet parancsnokságra, ott is mind szalutáltak, de több hasznát nem is vettem a levélnek, mert a bátyám egy üveg pálinkáért odaadta valakinek. Én nem is írtam sehová, semmilyen életrajzba azt, hogy orosz fogságban voltam, de azt mindenhol feltüntettem, hogy magyar nemzetiségű vagyok. A szüleim sem reszlovakizáltak, pedig hajszálon múlt, hogy nem telepítették ki őket” – meséli Rácz Jenő.
Negyven évig öltönyben, nyakkendőben
A háború után Rácz Jenő még a csehszlovák hadseregben is teljesítette a kötelező katonai szolgálatot. 1950-ben, 22 évesen rukkolt be, a nyugat-csehországi Chebben szolgált, és mivel akkoriban nemigen jártak haza szabadságra a katonák, szabadidejében olvasott.
Így aztán megtanult csehül, ami később tökéletes ajánlólevél volt az elhelyezkedéshez.
„Traktoristaként rukkoltam be, és amikor szabadultam, járási mechanizátornak neveztek ki. A traktorosbrigádokkal tartottam a kapcsolatot, a nemesócsai traktorállomáson ellenőriztem a gépek állapotát. Egy nap jött utánam a járási párttitkár, hogy én leszek a járási földműves újság főszerkesztője, elvállaltam. Aztán a szövetkezeti munkák új módszereit oktató, hároméves iskolát kellett megszerveztem, és 26 évesen már a helyi nemzeti bizottság elnöke voltam, a legfiatalabb az összes járási elnök közül, mert Nagymegyer akkor járási székhely volt. Később a járási építkezési vállalat igazgatójának neveztek ki, de az utolsó megbízatást egy állami vállalat posztjára visszaadtam, mert egy háromgyerekes családapát túrtam volna ki. Automatikusan vissza kellett adnom a pártigazolványt is, így megszűntem nomenklatúr káder lenni, amit nem nagyon bántam. Nem vesztem el, utána harminchárom évig vezettem a megyeri bútorüzletet. Amikor átvettem, 210 ezer korona volt a havi forgalom, amikor nyugdíjba mentem, már 1 millió 600 ezer.
A rendszerváltás előtt mentem nyugdíjba, de nem sajnáltam, hogy vége lett annak a világnak. Negyven évig öltönyben, nyakkendőben dolgozhattam, ezzel kárpótolt a sors a nehéz fiatalságomért.
Ez az új világ nem mindenben jobb, mint ami volt, talán sokkal nehezebb is, de szabadabb. Hogy meddig, azt nem tudom, mert az ember csak olyan, hogy amikor túl jól megy a sora, a vesztét keresi” – teszi hozzá mosolyogva Rácz Jenő.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.