Szerkesztői pályám kedves emléke egy különleges cikksorozat. Kiváló pályatársam, Gülch Csaba magyarországi költő írta, aki ezer szállal kötődött a Felvidékhez. Elismert személyiségekkel beszélgetett arról, mit jelentett számukra egy-egy vers az életük különböző szakaszaiban, hogyan segítette át őket egy-egy versszak a nehéz helyzeteken, és hogyan kapott új értelmet egy-egy idézet, ahogy idősödtek. Lélekemelő olvasmány volt.
A beszélgetésekhez kötődően aztán hangoskönyv-ek is készültek, az interjúalanyok elmondták kedvenc versüket, amelyekhez Rigó Ronald fiatal dunaszerdahelyi zongoraművész játszott összekötő zenét. Talán nem véletlen, hogy a legtöbben József Attilát választották. Időnként most is belehallgatok ezekbe a lemezekbe. Újra és újra lenyűgöz, ahogyan például a Kossuth-díjas balettművész, Markó Iván szavalja a Mamát. Ha látták esetleg szenvedélyes koreográfiáit, a Nap szeretteit vagy a Bolerót a Győri Balett előadásában, biztosan őrzik az emlékezetükben.
Ma már sem Markó Iván, sem Gülch Csaba nincs közöttünk. Barátok voltak, és most talán egy jobb helyen folytathatják végtelen beszélgetéseiket. József Attilára pedig a Vasárnap Művészbejáró rovatában is emlékezünk. Sütő András színművész alakítja a költőt a Reménytelenül című filmben, amelyet József Attila születésnapjához, a magyar költészet napjához kötődően mutatnak be a mozik. „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Alig várom, hogy ott lehessünk a nézőtéren, a József Attilát megidéző vászon köré gyűljünk szeliden, és nézzük, nézzük a költő történetét, hogy megérthessünk valamit abból a felfoghatatlan szeretetből, amivel vakítóan beragyogta párkapcsolatait. Reménytelenül.
Reménytelenül, mondhatná ma is a rendező, Rózsa Gábor, akinek állami támogatás nélkül, tíz nap forgatási idővel kellett megalkotnia a filmet. Mégsem csak ezen múlhatott, hogy választ kapunk-e az alkotásból arra, milyen körülmények között születtek a Nagyon fáj záró sorai: „Hallja, mig él. / Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett / kivül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket.”
József Attila 120. születésnapját ünnepeljük április 11-én. Harminckét évesen szólította magához az Úr. Micsoda önzés ez velünk szemben! Mi mindent kaphattunk volna tőle még, ahogy Petőfitől, Radnótitól, Mozarttól vagy Pergolesitől. Vajon milyen versek, zeneművek születtek azóta odaát? Olvashatjuk, hallgathatjuk, csodálhatjuk majd?
Itt állunk, és nézünk fel az égre. Néha reményekkel tele. Néha reménytelenül.
Kapcsolódó cikkünk
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.