Pride volt, van és lesz – Így kell szivárványba öltözve történelmet írni

A Pride előtti napokban még mindig nagy a bizonytalanság. Karácsony Gergely hiába jelentette be, hogy önkormányzati rendezvényként nem tilthatják be az eseményt, a rendőrség továbbra is azt kommunikálja, hogy ők betiltottnak tekintik. Rengeteg a kérdőjel. Mi lesz, hogy lesz? Nem lesz ebből baj? Megbüntethetnek, ha elmegyek? A közösségi média tele van jogi tanácsokkal, segélyvonalakkal. Sokan írják, hogy ott lesznek, de azért van bennük némi szorongás. Mások már előre félretették a büntetés összegét – viccelődnek. A menet a jelenlegi kormányellenesség kifejeződése is lett: egyfajta ellenállási demonstráció Orbán autoriter irányvonala ellen. 

*
Időben indulunk Pozsonyból – jól tesszük. Nagy a forgalom, rengetegen tartanak Budapest felé. Ismerősök írják, hogy a vonatokon is káosz van. A városba érve érezni a megerősített rendőri jelenlétet.

A gyülekezőt délután kettőre hirdették meg a Városháza parkba. Mi egy órára érkezünk. Rengetegen vannak, de még átlátható a helyzet. Csak sejteni lehet, mekkora lesz fél óra múlva a tömeg. Feliratok hirdetik: a szabadságot és a szerelmet betiltani nem lehet, Budapest mindenkié, Budapest szeret.

Gyülekeznek a felvonulók: kicsik, nagyok, híresek, idősek. A sajtóregisztrációnál épp a svéd televízió jelentkezik be, de egyébként leginkább magyar szót hallani. Van itt mindenféle ember – a világ szeme Budapesten van.

*
Elmosolyodom: az utcai árusokat nem érdekli a politika, azt árulják, amire igény van – most épp szivárványos a portékájuk.

*
A Károly körúton valaki mikrofonba beszél. Közelebb megyünk, hogy halljuk is. Egy hittérítő az, aki ezúttal pozitívabb hangnemben próbál követőket szerezni: „Isten mindenkit szeret.”

Néhány méterrel arrébb gyülekeznek a szlovákiaiak. Gyenge Veroni slammer próbálja összefogni a csapatot. Szlovákiai magyarok és szlovákok együtt várakoznak. A hajnalban gyártott molinókon ez áll: Gyüttünk! Felvidék is itt van! / Szemedben nem ember, perverz ideológia vagyok. Pedig a holdvilágos éjszakán én is magyarul álmodok. 

Veroni gyakran mondja: van párhuzam a szlovákiai magyar közösségi lét és az LMBTQ-identitás között. Az, hogy itt legyen a budapesti rendezvényen, számára sosem volt kérdés.

„Az LMBTQ+ nem lobbi, nem propaganda. Identitás, kisebbség. Ugyanolyan, mint például a szlovákiai magyar” – teszik hozzá a többiek. A nem is olyan kis csapat a Tilos Rádió kamionjánál csoportosul.

*
14:30-ra megtelik a belváros. Mindenhol emberek. Egy fiatal pár mellé keveredünk: néhány hónapos csecsemőjük az apukára van kötve, és éppen alszik. „Szeretnénk, ha a gyerekünk egy szabad országban nőne fel, ahol azt szeret, akit akar” – mondják. Nem ők az egyedüliek, akik gyerekkel érkeztek. Minden korosztály képviselteti magát.

Pontban háromkor megindul a felvonulás. Oldalról figyeljük a menetet. Itt válik igazán láthatóvá az embertömeg, amely eljött, amely változást akar, amely nem ért egyet a gyűlölettel és a félelemkeltéssel. Ez a menet azt üzente: ha elnyomnak minket, össze tudunk fogni. 

Sorban haladnak a kamionok – összesen tizennyolc. Hosszú ideig toporgunk, de a rendezők összehangoltan mozgatják az embereket. Világosan mondják el az instrukciókat. „Az Astoria bedugult.”

Várunk. Mindenki jókedvű, mosolyog, beszélget. Egy kisfiú lufija kipukkad, egy másik odanyújtja neki az övét.

*
Az eredeti útvonal megváltozik. Ellentüntetők foglalták el a Szabadság hidat, ezért az Erzsébet hídon jutnak át a pride-ozók a Műegyetemig. Onnan lehet látni, mekkora a tömeg: az elsők már Budán vannak, az utolsó kamionok még el sem indultak, a Deák térnél várakoznak.

*
Budapesten még sosem voltam Pride-on. A pozsonyi meleg büszkeség napján viszont már többször is. Pozsonyban ez inkább tüntetés, mint buli vagy utcabál. Tudtam, hogy a magyarországi rendezvény bulisabb. És bár nagyon erős társadalmi üzenete volt, mégis kapott egy kellemes, felemelő hangulatot. Gyakran hallottam szlovákoktól, hogy a magyarok tudnak bulizni – van bennük spiritusz. Ez most is megmutatkozott.

Táncolva, szivárványszínbe öltözve történelmet írni – erre nem képes akárki.

*
Végre elindulunk. Áttáncolunk a belvároson, majd elérjük a hidat. A híd lábánál újabb hittérítők, ők arról beszélnek, hogy a homoszexualitás bűn. Senki sem áll szóba velük. Békésen haladunk el mellettük. Van viszont, aki messziről csillámport, azaz jóságport szór feléjük. Hátha segít.

*
Nem jut hely a gyűlöletnek. Az ellentüntetők kevesen vannak. A rendőrök pedig messze tartják őket a felvonulóktól. 

*
Sokan elfáradnak. Van, aki visszafordul, de a tömeg megy tovább. Az Erzsébet híd bedugul – több ember már nem férne el rajta. A vízen átkelve a kamionok lekapcsolják a zenét. Helyette a Budapest Pride manifesztációja szól a hangfalakból:

Olyan biztonságos közösségi terek és csoportok létrehozásán és támogatásán dolgozunk, amelyek elősegítik az LMBTQ-emberek és az azokon belüli hátrányos helyzetű csoportok (pl. nők, idősek, romák, transzneműek) önbizalmának, önelfogadásának és kiállásának erősítését.

Majd a tömeg a Kossuth Lajos azt üzente című dalt énekli. Talán sosem volt még ilyen fontos, hogy éljen a szabadság. Gyenge Veroni is mikrofont kap: slammel egyet.

Sokáig tart, mire átérünk a híd túloldalára. De mindenki nagyon odafigyel a másikra:
– Kérsz vizet? Jól vagy? Megfogjam? Segítsek? – hangzanak el a kérdések. Egy vidám srác vízpermettel frissíti a körülötte lévőket – nem kis sikert aratva ezzel. Bár talán senki sem aratott akkora sikert, mint azok az idősek, akik végiggyalogolták a menetet – az unokákért, a szabad jövőért. Vagy azok, akik kiálltak az erkélyre, és onnan integettek a vonulóknak. Nem egy ilyen üdvrivalgásnak voltunk fül- és szemtanúi.

De végül üdvrivalgást kaptak a rendőrök is – akiket a nap elején még sokan ferde szemmel méregettek. Nem volt atrocitás, sem előállítás. 

*

Rendszerváltók gyereke vagyok. Egy látszólag szabad világban nőttem fel. Csakhogy az utóbbi években egyre inkább a történelem rossz oldalára állnak azok a politikai vezetők, akiknek döntései a legnagyobb hatással vannak az életemre. 

Nő vagyok. Egy szlovákiai magyar nő. Jól ismerem a kisebbségi létet. Ráadásul fiatal vagyok. Nem egyszer tapasztaltam már, hogy egyszerűen nem vesznek komolyan – még emberként sem – csak azért, aki vagyok. Pedig még meg sem szólaltam. Aki valaha érezte magát kívülállónak, nézett szembe diszkriminációval, gyűlölettel, az legalább sejti, hogy az LMBTQ-közösség tagjainak mit kell átélniük nap mint nap. 

Rengeteg meleg barátom van. Érdekel ez engem? Egy pillanatig sem. Nem botránkozom meg azon, ha két nő vagy két férfi megfogja egymás kezét, csókot váltanak. Ami viszont zavar: a nemtörődömség, az állampolgárok kisemmizése, hülyének nézése.

 Az is, hogy nem releváns problémákkal foglalkoznak a „nagyurak”, hogy békét hirdetnek, miközben ők a legnagyobb uszítók. 

Engem jobban zavar a széthulló egészségügy, a nyomorgó tanárok, a szegénységi küszöb alatt élők küzdelmei. Zavar a villáikban pöffeszkedő, zebrákat simogató vezetők cinizmusa.

*
Hazafelé sajtószemlét tartunk. Szinte mindenhol vezető hírként jelennek meg a budapesti történések. A kormánypárti lapok leginkább csak annyit tudnak előhúzni, hogy túl sok volt az ember, Karácsony Gergely pedig nem volt képes árnyékot biztosítani. A szabad lapok azonban egyetértenek: 

a budapesti Pride nem csak rendezvény volt, hanem korszakhatár: a tiltás ellen visszaütő társadalmi mozgalom, amely jelezte, hogy még mindig van erő, bátorság és közösségi akarat az Orbán-rezsim jogi visszaéléseivel szemben.

Gyerünk, Magyarország – rajtad a világ szeme! És ami az egyéneket illeti: a legfontosabb üzenet talán az, hogy mindenki legyen az, aki akar – de legfőképpen: legyen boldog.