Olvasóink történetei: Nyolc hét az oroszokkal Ipolyvarbón

"Apám 16 éves volt, mikor a második világháború elérte a falunkat, Ipolyvarbót. Háborús emlékeim címmel leírta, amit látott, tapasztalt, illetve hallott akkor vagy később az eseményekről. Valósághű történeteihez nem szokott hozzátenni. Ezt az írást küldöm most a Vasárnap felhívására tisztelettel minden jó szándékú embernek, aki nem élteti, dicsőíti az erőszakot: 

Ifj. Talpas István, Ipolyvarbó"

(részletek) 

Az ünnepek utáni napokban ritkábbak voltak a lövések. Az oroszok támadást már nem indítottak. Mi azért csak a házunk mögött, a szomszéd kertjében épített bunkerben töltöttük az éjszakákat. Nappal már gyakrabban felmerészkedtünk, sőt néha-néha a mi udvarunkba is átmerészkedtem. December 29-én délután, még szürkület előtt az udvarunkban ácsorogtam, és amint a Hugyagi pást felé néztem, meglepődve láttam, hogy az Ipoly felett átívelő gyaloghídon át mintegy nyolc-tíz fős csoport jön az Ipoly innenső oldalára. Egymás után jöttek 3-4 méteres közökkel. Már 100-150 méterre eltávolodtak az Ipolytól, amikor a kaszárnya kertjében lévő állások valamelyikéből felugatott egy géppuska. Az oroszok szétrebbentek, mint a verebek, és eltűntek a közeli mélyedésben, ami az Ipoly egy régen kiszáradt és feltöltődő holtága volt. Egy azonban ott maradt a havon fekve.  

Elhallgatták a parancsot 

Amikor már teljes volt a sötétség, a kaszárnyában levő magyar katonák közül az egyik eljött hozzánk, és mondta, hogy ő lőtte őket. Izgatottan mondta, hogy visszavonulnak, de ő és egy barátja szeretnének lemaradni, kérte: adjunk nekik civil ruhát. Megígértük neki, majd elment. Egy óra múlva lihegve jött a barátjával, és mesélte, hogy amint vonultak ki a faluból, a temető alatti úton haladva lemaradt a sor végére, és eldobott egy kézigránátot. A detonáció nyomán keletkezett zűrzavarban megléptek. Az egyiknek én kerestem ócska holmikat, míg a barátját a szomszédunk öltöztette civilbe. Az éjszakát nálunk töltötték az istállóban.  

A második szomszédunkban, Lajtoséknál is be volt szállásolva egy kb. 15-20 fős csoport, élén egy szakaszvezetővel, akit nagyon gyűlöltek a katonák, sőt velünk, civilekkel is barátságtalan volt. A katonák szerint nyilas volt. A parancsnokuk, egy Pataki nevű őrmester az utcánk túlsó végén levő házban volt elszállásolva. A visszavonuló egységek ezt a csoportot hagyták utóvédnek, hogy majd csak a telefonon érkező parancs után vonuljanak vissza. A katonák az őrmesterrel egyetértésben az érkezett parancsot elhallgatták a szakaszvezető előtt, akit csak akkor ébresztettek a háziak, amikor az oroszok kezdték átfésülni az utcánkat.  

Sok volt köztük a részeg 

Apám minden reggel virradat előtt, este pedig sötétedéskor ment haza a jószágot megetetni. 30-án, miután megetette a jószágot, jött vissza a bunkerbe, és mondta, hogy csak úgy fütyülnek a golyók északi irányból. Később, amint a lövöldözés megszűnt, apám kiment a bunkerból, és a szomszédok udvarán a szomszéddal várták az oroszokat, akik közül kettő betért minden udvarba „Jeszt germán?” kiáltással. Lestem kifelé a bunkerból, s amint láttam, hogy a szomszéd udvarába is befordul kettő, kibújtam. Ahogy észrevettek, rám szóltak: „Hore ruky, igyi szuda!”. Amint hozzájuk értem, megmotoztak. Ezen elcsodálkoztam. Akkor arra gondoltam, hogy fegyvert keresnek nálam.  

A következő napokban, amikor a falubeliek beszélték, hogy kiktől szedték el a kar- és zsebóráikat (amiből akkor még kevés volt a faluban), akkor értettem meg, miért motoztak meg olyan tüzetesen. Miután végigfésülték az utcákat, rakétával adott jelre megindultak az orosz csapatok. Hugyagról és Őrhalomból az Ipoly befagyott jegén óriási, rendezetlen tömegben jöttek. Ellepték a falut, mint varjak a fákat.  

Mi, gyerekek mindig megnéztük és bíráltuk a községben tartózkodó katonák öltözékét, főleg azok eleganciáját. Ezeket látva nem tudtuk hová tenni őket. A történelmi regényekből olvasott hordákra emlékeztettek. Volt közöttük, aki a magyar hadsereg katonai blúzát viselte, volt, aki civil bőrkabátot, jött egy, akin gyönyörű, fehér zsinóros, búzavirágkék Attila volt. Később Józsi bácsi beszélte, aki parádés kocsis volt az uraságnál, hogy neki varratta az uraság, de nem engedték, hogy viselje addig, míg a háború tart.  

Anyám is hazamerészkedett, megfejte a tehenünket, a bejárati ajtó előtt szűrte köcsögökbe a kifejt tejet. Az oroszok elkapkodták, és egymás kezéből kiszedve a köcsögöket, kiitták a frissen fejt tejet. Sok volt köztük a részeg. Egy bőrkabátos magához intett, és azt kérdezte, hogy van-e német az iskolában (a kaszárnya épületére mutatott). Mondtam, illetve mutogattam neki, hogy nincs, amit nem akart elhinni. Azt magyarázta, hogy előző este onnan lőttek rá. Lövöldöztek a levegőbe, hosszú sorozatokat kiengedve. Félni kezdtem, szívesen elbújtam volna, de a kíváncsiság visszatartott, mindent látni akartam.  

„Muszáj elrútítani magam” 

Dél felé jött a hír, hogy Juhász Sándort meglőtték a Fábiék pincéjében. A nyitott ajtón lőtt be az orosz, és olyan szerencsétlenül találta el a lövedék, hogy rövid szenvedés után elvérzett. Aznap nem volt bátorságom, hogy hazulról elmenjek. Másnap (31-én) azonban délelőtt elindultam falunézésre. A Szabóék kastélya előtt az utcán egy csoport orosz állt, akik között nagy meglepetésemre nők is voltak. Nagyon furcsának találtam, mert előtte még nem láttam katonák között egyenruhás nőket.  

Utána meglátogattam nagyanyámékat. Ott igencsak ámulatba estem, amikor ángyikámat, nagybátyám feleségét megláttam rongyokba öltözve. Fejét rossz kendőbe bugyolálta, az arca szurtos és erősen trágyalé szagú volt. Muszáj elrútítani magam, mert nagyon éhesek a nőkre, erőszakoskodnak – mondta. Hogy a nőket megerőszakolják, azt akkor hallottam először, később annál gyakrabban. Évekkel később suttogták, hogy Kérben egy erőszakoskodó oroszt agyonütöttek, az udvaron levő trágyába ásták be, majd tavasszal vitték ki, és ásták el a földbe.  

Egy nap csaknem az összes orosz, akik a községben tartózkodtak, a legszükségesebb szolgálatot ellátók kivételével, Őrhalomba vonultak. Egy orosz látványos kivégzését hajtották végre, aki megerőszakolt egy lányt. Ha mindenkit kivégeztek volna, akik a frontvonalban nemi erőszakot követtek el, megritkultak volna a soraik.  

Újra csehek leszünk 

Egy alkalommal hazafelé menet betértem a szentmiklósi kastélyba. Lehangoló látvány volt, minden feldúlva, valamire való, értékes darab már nem volt. Az egyik szobában rengeteg könyv volt szétszórva a földön. Kerestem egy zsákot, majd a szanaszét heverő könyvekből válogatva megtöltöttem azt. A zsák könyvvel a hátamon hazamentem.  

Mint minden, ez az állapot is véget ért. Egyik nap az oroszok készülődni kezdtek, és másnap reggel, nyolc heti itt tartózkodás után elvonultak. Ezektől megtisztult a falu, sóhajtottak fel az emberek. A környékről még nem tűntek el teljesen. Össze-összeszedték a faluból az embereket, és hajtották különböző munkák végzésére.  

Amikor a töltésen a harcok idején ásott lövészárkokat takartuk be, egy szlovák egyenruhás finánc jött Őrhalom felől. Megállt beszélni az emberekkel, érdeklődött, hogy mi a helyzet Varbón. Szklabonyáról jött, ahol a szlovák határ húzódott. Visszajönnek Varbóra – újságolta –, visszaállítják az 1938 előtti határt. Ekkor már elhitték az emberek, de nem szívesen, amit már azelőtt is beszéltek, hogy újra „csehek” leszünk.  

A lecsavart fejű tyúk 

Tavasz felé volt már, amikor egy napon végeláthatatlan sorokban kozák csapat vonult keresztül a falun. Egy 8-10 fős csoport beállt az udvarunkba. Anyámra ráparancsoltak: készítsen ebédet! Anyám ijedten nézett ránk, mit készíthet ennyi embernek? Mint rendesen, most is feltalálta magát: a kamrában volt a levágott disznó (a nyolchetesek elvonulása után vágtuk le) besózva, abból készült el az ebéd, körülülték az asztalt, hozzáláttak. Ízlett nekik. Kimentem az udvarra. Egy közülük az udvaron a lenyergelt lovaikra ügyelt. Amikor kiértem, a fészer mögül jött elő. Kíváncsian mentem oda, mert az oda berakott kukoricakóró felől zörgést hallottam. Egy köteget megemelve láttam, amint egy kitekert nyakú tyúk a szárnyaival csapkodott, mellette volt a lecsavart feje. Én fogtam a tyúkot, bevittem a házba, ahol a kozákok ebédeltek. Dühödtem magyaráztam a parancsnokuknak, hogy míg anyám nekik főzött, az egyik emberük ezt művelte. Mutattam a lecsavart fejű tyúkot. A parancsnokuk haragot színlelt, és lekapta a tettest. Ebéd után elvonultak.  

Utánuk jött egy csoport két vagy három lovaskocsival, ezek bepakoltak az első házba. Suszterok voltak, akik elnyűtt lábbeliket és lószerszámokat javítottak. Voltak heten vagy nyolcan, szegény anyám bánatára. A megszálló kozákok lassan mind elvonultak a községből, de a mi suszterkozákjaink maradtak. Anyám sütötte (kellett hogy süsse) nekik, de természetesen nekünk is a kenyeret. Minden másnap vagy harmadnaponként egy kemence kenyérre volt szükség. Valahonnan kocsival hordták a lisztet, hogy honnan, nem tudtuk meg. A háborús években rég nem őröltek olyan fehér lisztet, mint amilyet ezek hoztak. Hófehér kenyeret sütött az anyám.

Továbbra is várjuk olvasóink második világháborúhoz kapcsolódó családi történeteit a vasarnap@vasarnap.com címre vagy szerkesztőségünk postacímére.