Okostelefon az oktatásban: használ vagy árt?

Mióta használunk digitális eszközöket az oktatásban? 

Nagyjából a kilencvenes évektől kezdődően beszélhetünk digitális pedagógiáról. Azokban az időkben jelent meg a világháló, a számítógép pedig kezdett beépülni az otthonokba, munkahelyekre, az iskolába. Már nem idegen elemként tekintettünk rá, nem féltünk tőle – bár ellenzők is voltak. Akkoriban sokan értekeztek arról, hogy az egér kattogása, a képernyő villogása mindenfajta értelmiségi munkát megakadályoz, és lehetetlenné teszi a tanulási folyamatot. Azóta a digitális eszközök, online platformok és adatbázisok kínálata hatalmasra duzzadt. A digitális pedagógia célja pedig ezen eszközök és tartalmak hatékony beépítése a tanítás menetébe. 

Mire gondol? 

Több olyan stratégia van, amelyet az osztályteremben alkalmazhatunk. Például a tükrözött osztályterem módszere: a diákok videók és leegyszerűsített multimediális tartalmak segítségével otthon elsajátítják az elméletet, az órán pedig feldolgozzák a tananyagot az oktatóval. Ami jól hangzik, de azért ez nem ilyen egyszerű. A módszer működtetéséhez a diákok részéről szükség van önszabályozásra és belső motivációra, a tanár részéről pedig arra, hogy a számonkérés hatékony legyen. A felsőoktatásban ez a módszer effektívebben használható, mint az általános vagy középiskolákban, a fiatalabb korosztály ugyanis könnyen elveszik vagy elcsábul az online térben. 

A digitális pedagógia része az is, ha a gyerek a mesterséges intelligenciával íratja meg a fogalmazást? 

Igen, abszolút. 

Én a ChatGPT-t alapvetően nem tartom ördögtől valónak, de nem mindegy, hogyan használjuk. 

Ha a tanulók ellenőrzés nélkül átveszik, amit a chatbot ajánl, és nem ellenőrzik, hiteles-e vagy sem, akkor nem értelmesen használják a mesterséges intelligenciát, csak kipipálják a feladatot. Ilyen esetben könnyen felfedezhetők az MI jelei a szövegben: nincsenek helyesírási hibák, túlzottan strukturált a szöveg, nem a diák korának vagy szóhasználatának megfelelő az írás, és így tovább. Másrészt itt is más a végeredmény, ha a diák több szempontot adott a chatbotnak a feladat elvégzésére – ez esetben biztosan nem tudjuk megállapítani, hogy a mesterséges intelligencia írta-e a szöveget, vagy a diák maga. 

Vagyis hatékonyan használta a mesterséges intelligenciát... 

Így van, s ezáltal már ő is fejlődött, mert megtanulta a szoftvert a célnak megfelelően alkalmazni. De ha arra használom a mesterséges intelligenciát, hogy ehető gombát találjak az erdőben, miközben semmi ismeretem nincs a gombákról, az végzetes következményekkel is járhat. 

Az iskolai mobilhasználat is veszélyekkel jár? 

A digitalizáció kreatívan bomlasztó technológia: ha nem figyelünk, nagy károkat okozhat. S ez különösen igaz az okostelefon esetében. Ugyanaz az eszköz, amely meggyorsítja az információ átadásának idejét, amely elnavigál bennünket egyik helyről a másikra, amelynek segítségével ebédet rendelünk, vagy épp vonatjegyet vásárolunk, a tanóra közben teljesen elragadhatja a diákok figyelmét. Ilyenkor bármilyen tehetséges előadói képességekkel rendelkezhet a tanár, akkor sem fognak rá figyelni. Mert bár egy-egy felvillanó értesítés a mobil képernyőjén csak rövid időre vonja el a diák tekintetét, egy ilyen kizökkentés után 20 percre van szüksége ahhoz, hogy újra összpontosítani tudjon a feladataira. 

Egyetért azzal az állítással, hogy az okostelefon olyan, mint a drog? 

Ha rosszul használjuk, akkor kialakulhat függőség. Az emberi agyban ugyanis dopamin szabadul fel, amikor értesítés jön a telefonunkra. Az idősebbek is ismerik ezt az érzést, harminc évvel ezelőtt is örültünk annak, ha levél volt a postaládában – feltéve, ha nem befizetni való számla volt az. Az alkohol is ilyen, szabályozni kell a fogyasztását. Ha az ember a családi ebédnél nem áll meg egy-két pohárnál, akkor nem ünnep, hanem tragédia lesz belőle. Ha viszont meg tudjuk tartani a mértéket, akkor a telefon a hasznunkra válhat. De ha csak tíz percig is feleslegesen használtuk, ártalmas lehet. 

Mikor érdemes korlátozni a gyerekek iskolai mobilhasználatát? 

Ha a pedagógus úgy érzi, hogy az osztállyal már nem tud dolgozni, nem figyelnek rá, csökken az oktatás eredményessége. Amikor minden második mondata arról szól, hogy legyenek szívesek eltenni a telefont. Amikor azt látjuk, hogy van valami, ami vetélkedik a gyerekek figyelméért, holott nekik a tananyagra és a feladatra kellene összpontosítaniuk. De fontos hangsúlyozni, hogy nem minden esetben az okostelefon a hibás. Nagyon sok múlik a tanár személyiségén, oktatási módszerein is. A tanár is lehet influenszer. 

Hogyan? Többségük nem ismeri jól a digitális platformokat, technikai trükköket… 

Én az influenszerséget úgy értem, hogy legyen példamutató. A technológiai használatban valószínűleg nem tud élen járni, a tudatos eszközhasználatban viszont igen. Mutassa meg nekik, hogyan lehet az eszközt használni – ez nagy belső motivációt és sok szakmai továbbképzést is feltételez. 

Csökkenhet az iskolai zaklatások száma, ha kitiltják a mobilokat az iskolából? 

Ezzel kapcsolatban a felnőttek világából hozok példát: az én környezetemben is van olyan ember, aki durva, számonkérő e-maileket ír, de telefonálás közben már kedvesebben kommunikál, személyesen pedig akár kávéra is meghív. Mintha a durvaság benne volna ezekben a rendszerekben. A technológia nyújtotta „arctalanság” és az esetleges frusztráció könnyen zaklatássá fajulhat. A tanár pedig sok esetben nem is veszi észre, hogy melyik diák a zaklatás célpontja – legfeljebb hangulatváltozást vagy stressz-szint-emelkedést észlelhet. 

Lehet tiltással eredményt elérni?  

Az a baj, hogy ezt most tiltásnak nevezzük – és a rendelkezéseknek természetesen van tiltás jellegük –, de a korlátozás alapvetően a célnak megfelelő használatot jelenti. Ha a tanár képes az iskolai feladatokat úgy megtervezni, hogy a diák a pedagógiai céloknak megfelelően használja az okostelefont, akkor ennek nincs akadálya. 

Az iskolának be kellene vonnia a diákokat a mobilhasználat korlátozásának kérdésébe?  

Mindig érdemes bevonni a diákokat az őket érintő témákba, de csak addig a mértékig, amíg ez egészséges. Számomra ijesztő lehetőség, hogy a diák határozza meg, mi történjen a tanintézményben. 

Az iskola nem szolgáltatás, a diák nem ügyfél. 

Meg kell hallgatni őket, a párbeszédet el kell indítani, de az oktatási folyamat irányítója mindig a tanár. A cél az, hogy a diák érezze jól magát az iskolában úgy, hogy közben a szükséges tudást és kompetenciákat is megszerzi. A sikerekért és így a tudásért is meg kell küzdeni. Sajnos már nagyon távol kerültünk ettől a felfogástól, de szerencsére kezdünk visszatalálni. 

Az egyetemen is érdemes korlátozásokban gondolkodni? 

Néha olyan apróságon múlik a hatékony munka, hogy tanszékvezetőként megengedem-e, hogy csetcsoportokon keresztül kommunikáljon a tanár a hallgatókkal, vagy azért vannak-e a konzultációs órák, hogy a diák jöjjön be személyesen. Minél több technológia vesz minket körül, annál több problémával szembesülünk. Holott a technológiát úgy kellene tervezni és használni, hogy megkönnyítse az életünket. 

Lehet az iskolában eredményt elérni, ha otthon a szülők nem korlátozzák a gyerek mobilhasználatát? 

Hihetetlenül nehéz bármit is tenni. Sok szülő bébiszitterként használja a digitális eszközöket: amíg a gyereket lefoglalja a képernyő, addig a szülő pihenhet vagy éppen dolgozhat. Ma a babakocsik hetven százaléka úgy készül, hogy telefont vagy tabletet lehet pattintani rá. Ez félelmetes! Az is nagy kérdés, hogy a szülő szolgáltatást vár-e el a tanártól, vagy megbízik benne, és hagyja végezni a munkáját. Van olyan óvoda, ahol a szülők összegyűjtöttek pénzt egy közös telefonra, és elvárták, hogy ezen keresztül a pedagógus időnként mutassa meg a szülőknek, mit csinál a gyerek. Ilyen esetekben nem lehet a gyereket vagy a tanárt hibáztatni… 

Ha kitiltják az okostelefonokat az órákról, akkor a tudáshoz is lassabban férnek majd hozzá a diákok? 

Ha egy gyorsan és ingyen elérhető villanyszerelőt ajánlanak nekünk, valószínűleg gyanakodni kezdünk, és félő, hogy nem járnánk jól vele. Akkor miért éppen a tudást keressük gyorsan és ingyen? 


A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. szeptember 17-i számában jelent meg.